Két féle orvos van, az egyik aki elfogadja és elvárja ,hogy megtömjük a zsebét, a másik aki már-már sértőnek tartja a dolgot, és határozottan visszautasítja.

Mik a lehetőségeink? Adunk vagy nem adunk? Kell e adni vagy nem kell?
Ha adunk, vajon jobb ellátásban részesülök? Erre a válasz, hogy ha ellátás nem is lesz jobb, de mindenképpen több figyelmet kap az ember, legalábbis így gondoltam eddig és így is tapasztaltam.

Találkoztam mindenféle orvossal, több területről, több városban. A tapasztalat, hogy talán egyre kevesebben nyújtják a markukat, de nem tudnék arányokat mondani nagyon vegyes.
Megosztanék pár példát a közelmúltból.

Az ember, nem szívesen megy korházba, de mikor oda kerül, a lehető legjobb ellátást szeretné, és hát sok helyen a mai napig elfogadott, hogy ehhez egy kis „hálapénz” kell. A betegekből is két féle van, aki hajlandó a jobb ellátás fejében zsebébe nyúlni , és van, aki nem, kikéri magának, még a gondolatát is, hogy bármit is adjon. Valamilyen szinten, mind a két magatartás érthető, bevallom és lehet érte szapulni, elítélni, de azért, hogy sikamlósabban menjenek a dolgok, és azért ha egyszer még visszakerülök, akkor is minden rendben menjen, figyeljen rám, ezért én adtam!

Ezek tudatában és reménykedve, a viszont nem látásban, előhúztam a kis borítékot, majd átnyújtottam, olyan természetes volt, a Dr.-nak mint nekem az, hogy lélegzem.
Telt múlt az idő, majd a sors úgy akarta, hogy vissza kellet mennem a korházba, viszonylag hírtelen.

A főorvos, aki végezte a beavatkozást, és aki elfogadta a kis csomagomat, ugyan szabin volt, de egy irodával odébb ült a kis székében. Gondoltam, csak kipillant megnézi , vajon mit is cseszett el a műtét során, miért került vissza a beteg. Tudta, hogy ott vagyunk, nővérek szóltak, neki.

Egy óra ücsörgés és szobrozás után, megjelent az ügyeletes orvos, akinek fogalma sem volt az esetemről és a panaszomról, elég speciális eset vagyok ezért előbb , jött a magyarázkodás, olvasgatás , kutatás a leletek közt. Kis idő után, az orvos úgy érezte talán képben van. Ebben azért nem lennék olyan biztos mivel a beavatkozás közben is engem kérdezgetett, hogy akkor most ez mi is, hogy is állunk?

Nem is tudom, mit vártam az orvostól, hiszen szabin volt! Nem azt vártam, hogy a Karib tengerről repüljön haza, de annyi szerintem emberileg elvárható, hogy ha tudod ,hogy baj van az egyik munkáddal , és egy szoba választ el titeket , csak megnézed , mégha nem is avatkozol közbe , de segítesz talán 4-5 mondatban a kollégádnak. Eltelt azóta újabb pár nap és egyre nagyobb a gyanu hogy műtét alatt csesztek el valamit, ennek függvényében méginkább megkérdőjelezem az orvos viselkedését. Lehet hogy műhibát követett el erre tojik az ember fejére olyan ívben ahogy csak tud.

A melóhelyen ha tudom ,hogy valamit én csináltam és később probléma van vele , én szívügyemnek érzem, hogy megpróbáljak segíteni, mivel ez engem is minősít.
Egész eddig , csak pozitív véleménnyel voltam az orvos Úrról , de ezek után tőlem nem kap több borítékot.

Természetesen találkoztam , ellenkező esetekkel is. Az orvosnak semmi köze nem volt hozzám, de mikor úgy alakult a helyzet a szabadidejét feláldozva , megnézett és ellátott , és ő tényleg mondhatta volna, hogy ennyi az annyi, de nem. Hihetetlen, rendes volt és kész, semmi orvosi felsőbbrendűség nem áradt róla, pedig ezt elég gyakran tapasztaltam. Egy idő után az orvosok nagy része megváltozik és úgy beszél és jár a betegek közt, mintha isten lenne.

Én személy szerint kiváncsian várom a több biztosítós rendszert , remélhetőleg, akkor jobban kontrolálható lesz, hogy milyen ellátásban kellene ,hogy részed legyen és valóban milyen is az amit kapsz. Jelenleg, a korházak színvonala és a kezelések , vagy az orvos hozzáállása a beteghez , nem mindenhol üti meg a minimum szintet. De nem sok mindent tud az ember ellene tenni. Kíváncsi leszek , ha az ember nem elégedett valamivel értesíti a biztosítóját, mennyire fogja verni a korháznak a tam-tamot. Valószínűleg igen, mivel az a biztosító érdeke minél kevesebbet keljen fizetnie, és ha valami nem úgy van, ahogy kellene akkor, nyert ügyük van.

Kicsit más:
Próbáltam tanácsott kérni az orvostól, mivel nem ott lakok ahol mütöttek, hanem bp-n tanulok és dolgozok, de nem ide vagyok bejelentve. Szóval a kérdés az lett volna, hogyan tudok hivatalos úton keresztül ellátást kérni valemely pesti korházban , ne kelljen 2-3 naponta 250km-ert utaznom. A válasz az volt nem tudom, kérdezzem a Miniszter Asszonyt.

Hogy gyógyult vagyok e? Nem, csak tünetmentes. De nekem már ez is sokat jelent. Sőt nekem ez jelenti az életem!

Akik esetleg olvasták az előző írásom ([link]), azok többnyire tisztában vannak a helyzetemmel, ott viszonylag részletesen taglaltam a múltat. Most a jelenemről fogok kicsit mesélni.

A történet azért visszanyúlik kicsit az időben, kb másfél éve egy kontrolon ''megbuktam'' találtak valamit az előző műtétem helyén a protézisen.
Persze mire is gondol az ember , triviális volt, hogy újra kiujjúlt.
Szinte , rezzenéstelenül vettem tudomásul a dolgot, nem igazán tudott már felcsigázni, egy idő után az ember beletörődik, és nem vesz róla tudomást.Ezzel nem arra gondolok, hogy feladtam épp ellenkezőleg, nem érdekelt mindent ugyan úgy folytattam és éltem az életem, nem akartam elkapkodott döntést hozni. Várakozó állásba helyezkedtem és sűrítettem a kontrolok időpontját , figyelni a változásokat.

Szóval telt múlt így az idő, majd idén január környékén az egyik PET CT után az orvos azonnal műtétet javasolt, komplett kipucolással, a régi protézis kivételével és újabb részeket vágtak volna le a már úgyis megcsappant bordáimból, megvolt az időpontom stb!
Nemet mondtam a műtétre , úgy döntöttem én irányítom az életem nem ő engem!

Az elváltozás 5-7cm közt volt , a felvételeken tisztán látszott , egy burokban volt és stagnált .

1-2 hónap múlva újabb CT majd PET CT, a ''kicsikém'' még mindig megvolt , nem volt jelentős változás az állapotomban , de lépni kellet valamit, vagy hagyni az egészet és félévente kontroll vagy pedig műtét.
A PET CT-ben dolgozó orvosok azt a diagnózist adták, hogy kiujjúlt a rák, de ez másoknak nem volt ilyen egyértelmű.

Sok-sok orvossal beszéltem én és a szüleim is , sok véleményt kértünk, de senki nem mert állást foglalni, hogy vajon mi ez? Csak egy gyulladás, valamilyen szövődmény ami most jött ki a régebbi műtétnek ... millió variácó de egy határozott vélemény se, mikor arra került a sor mindenki széttárta a kezét és azt mondták a maga élete döntse el maga hogy kezeljük!

Az első egy-két alkalommal meglepődtem ezen de utána már nem, mikor ezt hallottam. Sok kérdés felvetődik ilyenkor, hogy vajon jó orvosnál vagyok, mi is a szakterülete, az én kartonomat nézi, vajon mindenkiken magának kell dönteni, és mi lehet vajon a jövő heti ötös lottó nyerőszámai......

A beszélgetések utána nem hogy tisztább képet kaptam volna inkább minden homályosabb lett, hisz már a tizedik orvossal beszéltem a szakterületén elismert és neves orvosok. Lehet ,hogy mégse mondanak hülyeséget.

De mérlegeljük a lehetőségeket, egyetlen vizsgálat sem tudta bizonyossággal kimutatni, hogy újra rákom van. Csak valószínűsítették.

Mi van ha a műtétet választom? Nem garantált ,hogy a következő protézis beépül lehet nem fogadja be a szervezetem, egy ekkora műtétnek megvannak a maga veszélyei is, és az sem garantált, hogy ezzel megoldódik a probléma.

Mi van a nem engedem a műtétet? Az állapotom már fél éve stagnált nem volt változás, lehet hogy ez meg hosszú évekig így lesz , és pár év múlva már többet tudnak a dokik is mondani talán. De mi van ha hírtelen beindul és rosszabb lesz két kontrol között a legrosszabb esetben el is vihet, de akár el is tűnhet lehet mázlim lesz.

Ismét volt egy időpontom műtétre előjegyezve, sokat gondolkodtam menjek vagy nem menjek. Végül előtte nap elmentünk az orvoshoz hogy beszéljünk vele személyesen szükség van egy ekkora műtétre. Végül a beszélgetés végén abban állapodtunk meg, hogy csak feltáró műtét lesz szövettan vétellel és így kiderül mi is az ami ott van.

Tehát ismét ott voltam ahol 7 évvel ezelőtt. Másnap reggel összepakoltunk egy kis táskába , pizsi, törülköző és még pár apróság.

Mikor odaértünk , kissé nosztalgikus hangulatom volt, furcsa volt ismét így látni a falakat, a kortermeket, pár ismerős arc, mintha egy rég nem látott baráttal talákoztam volna újra.

A hely szinte semmit sem változott állagában, mintha 50 évvel ezelőtt lennénk.
Reggel volt egy kis kavarodás nem lehetett tudni van e helyem, és ha igen hol, de végül jól jöttem ki a dologból, egy kétágyas szobába kerültem. Első este egyedül voltam, csak másik nap kaptam egy öreg bácsit szobatársnak, ő is másodszor volt már mint én, szóval tudtuk hogy mennek a dolgok.

Az éjjel nem volt semmi probléma nem paráztam tudtam aludni, főleg azért mert tudtam,hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó éjszaka amikor fájdalom nélkül, és úgy alszok ahogy azt én szeretem.

Másnap voltam kiírva műtétre én voltam a 3. , de volt egy kis csúszás egyik betegnél közbejött valami így nem is volt biztos ,hogy rám kerül a sor,de belépett a főorvos , és közölte, hogy én is megleszek ma.

Reggel lezuhanyoztam és rendbeszedtem magam, plusz mindent elpakoltam , tudtam, hogy pár napig nem leszek képben. Majd szóltak ,hogy mindjárt megyek, adtak egy nyugtatót amit bevettem, és hívtam szüleim telefonon, hogy nemsokára visznek, szal 1-2 óra múlva leszek kint.

A nyugtató szinte semmit nem ért, mármint nem azért mert ideges voltam, csak ezelőtt, teljesen kiütött már arra se nagyon emlékeztem ,hogy vittek el , csak képek voltak.
De most minden tiszta és világos, jöttek a műtősök, kaptam egy előltakar hátul semmi sexi köpenyt, majd felraktak a kocsira és irány.

Mint a filmekben , toltak a műtőbe , fura és izgalmas is volt egyszerre, mikor megérkeztünk, egy ''elosztóba'' kerültem. Még kaptam pár kérdést, többen voltunk ott valakit vittek valakit hoztak, majd tovább toltak a műtőbe a filmekből ismert lámpák alá, ahol egy csapat ember vetette magát rám. Valaki vetkőztetett , valaki a lábam kötözte le, egyik az egyik kezembe bökte a kanült , egy másik a másik kezemmel bajlódott , valaki meg már akart is kezdeni borotválni, na kb innétől semmi........
Berakta kanült és betolt valami jó kis anyagot.

A műtét utáni eseményeket csak elmondásból ismerem, aznap nem igazán voltam még képben, csak képekre emlékszem.

Mikor vége volt a műtétnek szüleim beszéltek az orvossal aki úgy kezdte, hogy 15000 műtétje volt de ilyet még nem látott. Nah ez is jól kezdördik. De úgy folytatta , hogy szerinte ez nem rák, hanem valami más.

Tehát a helyzet az volt, hogy nekem van egy protézisem , és a CT és PET CT felvételeket elemezték, az állapították meg, hogy egy burokban nő valami a protézisen. A valóság azonban más volt. Mikor felnyitottak akkor látták, hogy a protézissel van valami baj.Több rétegből áll , szövetbarát anyagból és a szövetek át tudják nőni. Na nekem két réteg elvált egymástól és közte kezdett el nőni valami , olyan állagú anyag amilyet meg nem láttak.

Felvágták a protézist, kiszedtek belőle mindent és fertőtlenítették majd légmentesen lezárták és összevarrták, és több helyről is vettek szövetmintát.

Már kétszer műtött ugyan azaz orvos , meg vagyok elégedve a munkájával, de mind a kétszer átvert!
Első műtét kor az volt megbeszélve, hogy csak lekapar egy kis részt a csont felszínéről , sima rutin műtét , ehelyett majd a mellkasom harmadát kivette.

Most az volt megbeszélve ,hogy oldalt vág egy kis lyukat és csak szövetmintát vesz , majd annak eredményének tükrében haladunk tovább. Ehelyett ismét felnyitott előröl és megint kicsit komolyabb beavatkozást végzett.

Igen, jól döntött most is, mint utólag kiderült, de mikor magamhoz tértem egyből éreztem hogy ez nem csak egy kis vágás volt , meg is említettem ,hogy már megint átvert.

A műtét utáni első mondtatom, melyet a nagyközönség elé tártam, a következő volt: Hol a söröm?
Sajna én erre sem emlékszem mivel meg tele voltam fájdalomcsillapítókkal , nem tudom lehet azt hittem valami jófajta szállodában vagyok!

A felépülésem napról napra látványos volt, sokkal gyorsabban és hamarabb ment mint múltkor mondjuk ez kisebb műtét volt, de így is át kellett vágni pár izomköteget, plusz kis ezt-azt.

Ez első napok azért fájdalommal teltek, hamar elfáradtam, szinte csak aludtam. Segítséggel tudtam csak felkelni , bármit is csinálni, de 3-4 nap múlva már lassan a saját tempóban már ment. Nem azt mondom ,hogy nem fájt semmim se de amit kellet megcsináltam.

5 napot voltam korházban, de csak azért adtak haza mert nem volt hely ,így akik viszonylag jól voltak elküldték. Az a viszonlyag jól úgy kell érteni,hogy 38fokos lázam volt napok óta , hol lement hol nem. De én is haza akartam menni, mivel tudtam,hogy ott nehezen menne le a lázam, hisz mikor kiver a víz nem igazan foglalkoznak az emberrel, vagyis nem tudnak nincs rá idejük, így egész nap a vizes ágyneműben és pizsiben kellet feküdni ami miatt még jobban megfáztam és felment a lázam. Csak ha szóltam akkor jöttek és adtak másikat.
Ilyen szempontból örültem ,hogy kell a helyem.

A korházi élményekről annyit ,hogy elég elszomorító. Nem a nővérekkel van probléma amit tudnak megtesznek, hanem a lehetőségekkel.
Az osztályon 3 wc volt és egyik se működött , kis fantáziával képzeljétek el a dolgot...
Itt viszonylag nagy műtétek vannak, nagy fájdalmai vannak a betegeknek, de hétvégén nem tudtak adni fájdalomcsillapítot mert elfogyott. Sok olyan gyógyszer volt, amit kért az orvos, de nem tudtak adni mert nincs és így a beteg sem kapott!

A szobatársamnak katétere volt és már rég kivehették volna neki de 4 nappal tovább volt bent mert nem volt gyógyszer ami neki kellett volna.

Az osztályok nem annyi gyógyszert kapnak amennyire szükségük van, hanem van egy kvóta és abba bele kell férni. Attól, hogy több kell az a vezetőséget nem érdekli ennyit kap a osztály, a beteg üvöltsön a fájdalmában ha nincs fájdalomcsillapító.

Miután hazakerültem csak annyi dolgom volt,hogy pihenjek és gyógyulgassak, de hogy ez milyen hihetetlen unalmas tud lenni a semmit tevés.

Közben vártam , hogy meglegyen a szövettan eredménye, hisz azt még nem tudtam. De egyik nap levelet hozott a postás, felszaladtak vele hozzám a szobámba , és kibontottam, persze az egészből nagyon keveset értettem de annyit ki tudtam szűrni, hogy nem találtak rákos sejteket! Nagy volt a boldogság, mindenki kicsit megnyugodott!

Ez azt jelenti ,hogy még lehet normális életem, van jövőm.


Hogy, hogy vagyok most?

A műtét több mint 1 hónapja volt , vannak még fájdalmaim és nem vagyok még olyan mint régen, de próbálom nem mutatni. Járok dolgozni, igaz még nem heti öt napot, mert pihenésre is szükségem van, de legalább elfoglalom magam. A fájdalom érdekes jelenség az emberi test hamar képes hozzászokni az állandó fájdalomhoz, egy bizonyos idő után észre sem veszi.

Jól érzem magam, de van hogy túlságosan is jól, hajlamos vagyok megfeledkezni, hogy még nem tudok mindent megtenni, így sajna néha kissé túlterhelem magam, ilyenkor vissza kell vennem kicsit 1-2 napig.

Voltam PHtáborban is, de szerintem nem sokan vettek észre rajtam bár mit is, próbáltam tartani magam, de nem azért jöttem el hamarabb mert nem volt jó vagy nem azért feküdtem le korábban és nem ittam le magam, mert nem szerettem volna, hanem azért mert nem tudtam, nap végére már fáradt voltam, és a poliformon való alvás se tett nekem jót. A vége elég szenvedés volt már nekem, de mind emellett élveztem a társaságot, és jövőre is el fogok menni, és akkor már a szervezésben is ki szeretném venni a részem.

A betegség ellenére élveztem nagyon az otthon töltött időt, rengeteget nevettünk ami ezért nem volt olyan jó mert volt ,hogy már szinte sírtam a fájdalomtól amit a nevetés okozott. De vidámak voltunk, a napi ellátásom kisebb szertartássá fejlődött a végére, fürdetés, öltöztetés....
Köszönök mindent a szüleimnek, hisz a legtöbb rajtuk múlott.

Hellosztok!


Mindenkinek van egy keresztje, íme az enyém:
Rákos vagyok!

Teljesen átlagos kamasz voltam, túltengtek a hormonok, hajtottuk a csajokat, söröztünk a haverokkal, csak a szokásos dolgok.
Az ember nem nagyon törődik ilyen korban mással, az egészsége és minden más háttérbe szorul, így nem is tudok pontos időpontot mikor is fedeztem fel először, hogy valami nem kóser.

Az egész egy dudorral kezdődött a mellkasomon, egyáltalán nem volt nagy, nem fájt nem produkált semmilyen tünetet. De csak nem múlt el, hát jó menjünk nézessük meg egy orvossal. A helyi kórház ortopédiai osztályára mentünk, ahol egy doki megvizsgált megütögette ami nem volt valami kellemes érzés, kicsit meg tanakodott ,majd úgy döntött biztos csak beütöttem, borogassam attól majd jobb lesz. Semmilyen egyéb vizsgálatot nem végzett.

Mit is tehet az ember nem gondol egyből semmi rosszra (bár sokszor az a jó ha igen), elmentünk és nem foglalkoztam utána a dologgal.
Telt múlt az idő, amikor is mintha nagyobb lett volna már a kis dudor, nem sokkal csak egy picit. Háziorvossal konzultáltunk, és a segítségével eljutottunk röntgenre. Miután meglett ennek az eredménye rá pár napra máris CT-re vittek, azután Izotóp laborba (nem voltam sose egy beteges fajta ritkán voltam korházba ezért még minden új volt nekem, kisebb élményként éltem meg a vizsgálatokat, mindenben próbáltam a jót keresni, az izotóp labor különösen jó volt, közel mentem a géphez egyből el kezdet jelezni a belőlem kilépő izotópok hatására), beindult a gépezet innét már nincs megállás....
Kiderült, hogy az én kis dudorom nem is olyan jó dolog, valószínűleg rákos vagyok szólt a diagnózis.

Az eredmények megérkezése után, elirányítottak egy specialistához, konzultáltunk vele, és a nem telt el talán még 2 hét se az első röntgen után, máris feltáró műtétre voltam előjegyezve.

2000.12.14 : ez volt az én napom, 13-dikán mentem be a korházba, másnap reggel voltam kiírva műtétre, rutin műtétnek indult, hamar meglesznek vele. Ám a műtét során látták, hogy a rák elterjedt a csontok mentén és már a szívburkot is fenyegeti, ezért eltávolították a szegycsontom és minden bordám elejéből egy darabot, egy 7x9cm-es téglalapot vágtak ki belőlem, melyet egy szövetbarát protézissel potólták. Ezt idővel átnövik valamilyen szinten a szövetek, így nem lesz probléma ha növök még.

Sokkal tovább tartott a műtét mint tervezték, a szüleim várták mikor visznek már ki, miután kitoltak, csak homályos képekre emlékszem arcokra, fájdalomra ...
Az első napból tényleg nem sok emlékem van, volt bennem morfium rendesen, mivel elég nagy fájdalmaim voltak, még a kezeimet se tudtam mozgatni, mivel miden izmot és szövetet lefejtettek a mellkasomról majd újra visszavarrták.
A szüleim szinte végig ott voltak mellettem bár én nagyrészt ez első pár napban csak ''vegetáltam'', egy adag morfiummal még aludni se tudtam csak kettő segített, de ahogy teltek a napok egyre jobb lett, leálltak az erős fájdalomcsillapítókkal így már jobban képben voltam, és lehet meglepően hangzik de kezdtem élvezni a helyzetet. Alapjában véve én mindenhez pozitívan állok, fájdalmaim voltak, szenvedtem nem tudtam mozgatni a karjaim, nem tudtam felkelni, nem voltam önellátó. De akkor se adtam fel soha nem hagytam el magam, miden nap próbálkoztam kicsit többel, bár mondták, hogy pihenjek de akkor is csináltam amit tudtam.

Minden mozdulat kínokkal járt, ha csuklottam vagy nevettem az kész rémálom volt, kb. olyan érzés mintha minden egyes csuklással a varratokat tépkedték volna bennem.
Sok embert megismertem a korházban, mellkassebészeten voltam, itt többnyire tüdőrákosok voltak. Az első pár nap után átraktak egy másik kórterembe ahol kilencen voltunk, volt ott egy édes öreg bácsi soha se fogom elfelejteni, egy igazi kis ''paraszt bácsi'', ezt jó értelembe értem. Oda gyűltünk mindig valaki ágyához volt, hogy az enyémhez mert segítség nélkül nem igazan tudtam felkelni, és órákon át csak mesélt , mesélt és mesélt. Nagyon jó volt hallgatni, megnyugtatta az embert és elterelte kicsit a gondolatait.

Jó pár napig, egy cső lógott ki belőlem ami egy üveg tartályra volt kötve amibe folyt belőlem a genny és a vér. Ha valahova el kellett mennem akkor az ápolónők, csipeszekkel elzárogatták és kettéhúzták a csövet.
Egyik vizit alkalmával az orvos érdeklődött mikor voltam nagy wc-n, hát a műtét óta nem voltam, erre felírt egy hashajtót, de mondtam neki várjon meg egy kicsit azért oké hogy pisi megoldom kacsába de ezt azért már nem szeretném, majd el leszek.
De azért a hashajtót megkaptam a napi gyógyszer adagom mellé, amit nem vettem be, mert ördögi tervet eszeltem ki.
Ha napközben felültettek az ágyba és úgy hagytak akkor többé kevésbé már elboldogultam fel tudtam állni az ágy mellé, nem mondom, hogy gyorsan csináltam a dolgokat, szerintem a csiga rükvercben megelőzött volna de elvoltam.

Az ápolóktól az előbb ellestem a technikát, fogtam a kis csipeszeket egyet ide egyet oda, ezt erre tekerem ezt arra, majd egy kis cuppanós hang jelezte hogy leváltam a központról. Fogtam a belőlem kilógó csövet csipesszel a végén és a hihetetlen tempómmal elindultam a wc felé ami nem volt több mint 6 méterre kb.
Én ezt a hihetetlen távolságot oda vissza kb. 1 óra alatt tettem meg, de a küldetést sikeresen teljesítettem. Persze mikor visszafele osontam jól lebuktam az ápoló előtt de annyi baj legyen, ő is látta rajtam a megkönnyebbülést.
Szépen visszacsipeszeltem magam és lefeküdtem pihenni.

Teltek múltak a napok, egyre jobban éreztem magam, egyedül még mindig nem tudtam felkelni, de ezt kb. majd csak 1 hónap múlva tudtam először megtenni. Beszélgettünk a betegekkel akik jobban voltak ápolgatták azokat akik rosszabbul voltak, eleinte nekem segítettek de a vége fele már volt hogy én tologattam mást a tolószékemben.
Viszonylag sokan meglátogattak az nagyon jó volt de általában hamar el is fáradtam tőle, de mindig örültem ha jött valaki.

24-én én voltam a karácsonyi ajándék a családomnak, az orvos ugyan még nem akart hazaengedni, de édesapám hamar rövidre zárta a dolgot. Hazavitt szentestére.
Jó volt otthon lenni, egyből gyorsabban is gyógyultam.

A következő fontos állomás a sugárkezelés volt, pár hét múlva találkoztunk az onkológussal aki foglalkozott velem, a szövettani eredmények is megjöttek ami alapján senki sem mert állástfoglalni, hogy vajon milyen típusú rákom is van, szinte az ország összes fontosabb központjában elemezték, Szombathelyen, Győrben ,Pécsen...

Hát ez nem volt valami jó hír na de mind1, hogyan tovább.
Ezek után találkoztunk azzal aki a sugárkezelésemet fogja felügyelni, elég egy szókimondó ember volt, nem azzal volt baj amit mondott hanem ahogy mondta, mikor az ember szüle így is maguk alatt vannak, erre valaki tök nyíltan fapofával a szemükbe vágja, hogy a fiúk meg fog halni, ha valaha is áttéte lesz!
Hát édesanyám arcáról mindent le lehetett olvasni.....

Na de tovább, 1 hónapig minden délután édesapám vitt sugárkezelésre, a szokásos mellékhatások voltak, a bőrömön égési sérülések lettek, a hajam kicsit el kezdett hullani de nem volt vészes.

A kezelés vége után nem volt mit tenni, csak a várakozás maradt, és a gyógyulás. Elején minden hónapban mentem CT-re, majd három havonta, később fél évente. (Voltam én már minden létező vizsgálatin, ct, mr, izotóp labor, PET CT, isten tudja vajon hányszor mindegyiken min 2-szer, ct-n vagy 20-szor.)
A suliból közel másfél hónapot ki kellet hagynom, de utána szép lassan sikerült vissza beilleszkednem felvennem a tempót. Lassan közlekedtem a falak mellett, de mindenki nagyon rendes volt és segített.

Szép lassan teltek a napok, hetek, hónapok és már az évek is, vérvételek különböző kontról vizsgálatok már rutinnak számítottak. Az ember hajlamos azt hinni, hogy igen vége győztem! De ilyenkor, jön a csavar, jelenleg egy újabb műtétre van kilátásom, a daganat kiujjult, nem merik kimondani a dokik de, mi másért akarnának felvagdosni, ki akarják venni a protézist és minden mást amit találnak, de ehhez nekem is lesz egy-két szavam, már kb. 2-3 hónappal ezelőtt be akartak fektetni, hogy most azonnal meg kell műteni, de nem mentem.
Az állapotom stagnál nincsenek tüneteim, jól érzem magam. Nem tudom, mit fogok csinálni, hogy engedem e magam újra felvágni, ha tényleg szükséges akkor igen, de az eddigi tapasztalat alapján jól meg kell izzasztani a dokikat mert ők mindig a számukra könnyebbet választják nem azt ami a betegnek könnyebb.
Ez még egy kemény menet lesz.


Na de sokat írtam, nem tudom hogy elolvasva az egészből mit szűrtök le de ez egy ideje ki kívánkozik belőlem.
Lehet csak nagy összevisszaság, csak írtam ami jött ahogy végiggondoltam a múltat, de rengeteg minden kimaradt belőle.

Sose szégyelltem, hogy Rákos vagyok. Ha kellet nyíltan felvállaltam és kiálltam magamért és a hozzám hasonlókért. Tudom,hogy milyen érzés betegnek lenni, amikor nem tudod ellátni önmagad másokra szorulsz etetni és mosdatni kell...
Egy ilyen esemény megviseli a családot is, mindenkiben feszültség és szomorúság lappang ha ki sem mondják akkor is lehet tudni.

Hogy mit utálok az egészben a legjobban, nem a Rákot, hanem az embereket, a sajnálatot, ha megtudja valaki egyből megváltozik a viselkedése, pedig én nem vagyok más én is Ember vagyok!
Rákos vagyok, de mi is köztetek élünk!

Nem kell engem sajnálni én így érzem jól magam, boldog vagyok, ezalatt az évek alatt is rengeteg örömöm volt, sok jóban volt részem, mindig előre néztem nem álltam le sajnáltatni magam, vagy merengeni, hogy milyen szánalmas vagyok.
Még mikor üvöltöttem volna a fájdalomtól akkor is nevettem, bár minél jobban bevettem annál jobban fájt, de csak azért is tovább nevettem!

Tényleg sokat jelent, hogy hogy állsz a dolgok mellé ,szerintem a legtöbbet a saját hozzáállásomnak köszönhetem, akár el is hagyhattam volan magam és egész nap sírhattam volna, de attól se nekem se a családomnak nem lett volna jobb.

Amit szeretnék, hogy az emberek ne szégyelljék magukat, vállald fel büszkén ha rákos vagy, oszd meg velünk a történeted, vagy kérj segítséget, szívesen segítünk ha tudunk.

Amiért az emberek, ha meghallják a rák szót egyből egy beteg kisfiúra gondolnak, a sok tv reklám, ezt sem szeretem, nem mindenki van a végstádiumban, nem velük kellene azonosítani ezt a betegséget. Persze egy nagyon elterjedt és halálos betegség, de inkább meg kell ismerni mint sztereotípiákkal azonosítani.

Nem tudom mi lesz ebből a topicból de remélem, normál hangvételü, érdekes és elgondokodtató beszélgetések fognak kibontakozni, ami talán pár percre elgondolkodtatja az embereket.

ui:
Mély tisztelet az ápolóknak, ők azok aki a kórházakat működtetik, ha kell éjszaka az ágyad melett ülnek, mindet megtesznek érted, habár hihetetlen körülménynek közt dolgoznak! Róluk egy rossz szavam se lehet, nem ugy mint a dokikról, na de ez egy másik történet.

ui2:Köszönet mindazoknak akik mellettem álltak és állnak.

Én egy szuperhős vagyok és ez az én különleges adottságom!

Nem vagyok egy nagy író ez az eddigi legnagyobb hsz-em, de remélem nem lett olyan szörnyű, több változatot is kipróbáltam, egyikben kicsit képregényesre próbáltam venni a figurát, de végül csak simán leírtam mindent.

Kérek mindenkit hogy írja le a véleményét, mert engem érdekel a dolog, kiváncsi vagyok, hogy az emberek, mit gondolnak, hogy állnak a dolog mellé, mi jut az eszükbe ha meghalják azt a szót, hogy rák, milyen előítéleteik vannak stb.., vagy mi volt ez első gondolatod mikor végigolvastad ezt a posztot...
Ne csak konkrétan az én esetemmel foglalkozzunk, ezt egy példának hoztam fel, sokkal inkább érdekel, általánosságban az emberek véleménye.

köszi

üdv
Batman