2019. december 16., hétfő

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Rák

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Hellosztok! Mindenkinek van egy keresztje, íme az enyém: Rákos vagyok! Teljesen átlagos...

[ ÚJ TESZT ]

Hellosztok!


Mindenkinek van egy keresztje, íme az enyém:
Rákos vagyok!

Teljesen átlagos kamasz voltam, túltengtek a hormonok, hajtottuk a csajokat, söröztünk a haverokkal, csak a szokásos dolgok.
Az ember nem nagyon törődik ilyen korban mással, az egészsége és minden más háttérbe szorul, így nem is tudok pontos időpontot mikor is fedeztem fel először, hogy valami nem kóser.

Az egész egy dudorral kezdődött a mellkasomon, egyáltalán nem volt nagy, nem fájt nem produkált semmilyen tünetet. De csak nem múlt el, hát jó menjünk nézessük meg egy orvossal. A helyi kórház ortopédiai osztályára mentünk, ahol egy doki megvizsgált megütögette ami nem volt valami kellemes érzés, kicsit meg tanakodott ,majd úgy döntött biztos csak beütöttem, borogassam attól majd jobb lesz. Semmilyen egyéb vizsgálatot nem végzett.

Mit is tehet az ember nem gondol egyből semmi rosszra (bár sokszor az a jó ha igen), elmentünk és nem foglalkoztam utána a dologgal.
Telt múlt az idő, amikor is mintha nagyobb lett volna már a kis dudor, nem sokkal csak egy picit. Háziorvossal konzultáltunk, és a segítségével eljutottunk röntgenre. Miután meglett ennek az eredménye rá pár napra máris CT-re vittek, azután Izotóp laborba (nem voltam sose egy beteges fajta ritkán voltam korházba ezért még minden új volt nekem, kisebb élményként éltem meg a vizsgálatokat, mindenben próbáltam a jót keresni, az izotóp labor különösen jó volt, közel mentem a géphez egyből el kezdet jelezni a belőlem kilépő izotópok hatására), beindult a gépezet innét már nincs megállás....
Kiderült, hogy az én kis dudorom nem is olyan jó dolog, valószínűleg rákos vagyok szólt a diagnózis.

Az eredmények megérkezése után, elirányítottak egy specialistához, konzultáltunk vele, és a nem telt el talán még 2 hét se az első röntgen után, máris feltáró műtétre voltam előjegyezve.

2000.12.14 : ez volt az én napom, 13-dikán mentem be a korházba, másnap reggel voltam kiírva műtétre, rutin műtétnek indult, hamar meglesznek vele. Ám a műtét során látták, hogy a rák elterjedt a csontok mentén és már a szívburkot is fenyegeti, ezért eltávolították a szegycsontom és minden bordám elejéből egy darabot, egy 7x9cm-es téglalapot vágtak ki belőlem, melyet egy szövetbarát protézissel potólták. Ezt idővel átnövik valamilyen szinten a szövetek, így nem lesz probléma ha növök még.

Sokkal tovább tartott a műtét mint tervezték, a szüleim várták mikor visznek már ki, miután kitoltak, csak homályos képekre emlékszem arcokra, fájdalomra ...
Az első napból tényleg nem sok emlékem van, volt bennem morfium rendesen, mivel elég nagy fájdalmaim voltak, még a kezeimet se tudtam mozgatni, mivel miden izmot és szövetet lefejtettek a mellkasomról majd újra visszavarrták.
A szüleim szinte végig ott voltak mellettem bár én nagyrészt ez első pár napban csak ''vegetáltam'', egy adag morfiummal még aludni se tudtam csak kettő segített, de ahogy teltek a napok egyre jobb lett, leálltak az erős fájdalomcsillapítókkal így már jobban képben voltam, és lehet meglepően hangzik de kezdtem élvezni a helyzetet. Alapjában véve én mindenhez pozitívan állok, fájdalmaim voltak, szenvedtem nem tudtam mozgatni a karjaim, nem tudtam felkelni, nem voltam önellátó. De akkor se adtam fel soha nem hagytam el magam, miden nap próbálkoztam kicsit többel, bár mondták, hogy pihenjek de akkor is csináltam amit tudtam.

Minden mozdulat kínokkal járt, ha csuklottam vagy nevettem az kész rémálom volt, kb. olyan érzés mintha minden egyes csuklással a varratokat tépkedték volna bennem.
Sok embert megismertem a korházban, mellkassebészeten voltam, itt többnyire tüdőrákosok voltak. Az első pár nap után átraktak egy másik kórterembe ahol kilencen voltunk, volt ott egy édes öreg bácsi soha se fogom elfelejteni, egy igazi kis ''paraszt bácsi'', ezt jó értelembe értem. Oda gyűltünk mindig valaki ágyához volt, hogy az enyémhez mert segítség nélkül nem igazan tudtam felkelni, és órákon át csak mesélt , mesélt és mesélt. Nagyon jó volt hallgatni, megnyugtatta az embert és elterelte kicsit a gondolatait.

Jó pár napig, egy cső lógott ki belőlem ami egy üveg tartályra volt kötve amibe folyt belőlem a genny és a vér. Ha valahova el kellett mennem akkor az ápolónők, csipeszekkel elzárogatták és kettéhúzták a csövet.
Egyik vizit alkalmával az orvos érdeklődött mikor voltam nagy wc-n, hát a műtét óta nem voltam, erre felírt egy hashajtót, de mondtam neki várjon meg egy kicsit azért oké hogy pisi megoldom kacsába de ezt azért már nem szeretném, majd el leszek.
De azért a hashajtót megkaptam a napi gyógyszer adagom mellé, amit nem vettem be, mert ördögi tervet eszeltem ki.
Ha napközben felültettek az ágyba és úgy hagytak akkor többé kevésbé már elboldogultam fel tudtam állni az ágy mellé, nem mondom, hogy gyorsan csináltam a dolgokat, szerintem a csiga rükvercben megelőzött volna de elvoltam.

Az ápolóktól az előbb ellestem a technikát, fogtam a kis csipeszeket egyet ide egyet oda, ezt erre tekerem ezt arra, majd egy kis cuppanós hang jelezte hogy leváltam a központról. Fogtam a belőlem kilógó csövet csipesszel a végén és a hihetetlen tempómmal elindultam a wc felé ami nem volt több mint 6 méterre kb.
Én ezt a hihetetlen távolságot oda vissza kb. 1 óra alatt tettem meg, de a küldetést sikeresen teljesítettem. Persze mikor visszafele osontam jól lebuktam az ápoló előtt de annyi baj legyen, ő is látta rajtam a megkönnyebbülést.
Szépen visszacsipeszeltem magam és lefeküdtem pihenni.

Teltek múltak a napok, egyre jobban éreztem magam, egyedül még mindig nem tudtam felkelni, de ezt kb. majd csak 1 hónap múlva tudtam először megtenni. Beszélgettünk a betegekkel akik jobban voltak ápolgatták azokat akik rosszabbul voltak, eleinte nekem segítettek de a vége fele már volt hogy én tologattam mást a tolószékemben.
Viszonylag sokan meglátogattak az nagyon jó volt de általában hamar el is fáradtam tőle, de mindig örültem ha jött valaki.

24-én én voltam a karácsonyi ajándék a családomnak, az orvos ugyan még nem akart hazaengedni, de édesapám hamar rövidre zárta a dolgot. Hazavitt szentestére.
Jó volt otthon lenni, egyből gyorsabban is gyógyultam.

A következő fontos állomás a sugárkezelés volt, pár hét múlva találkoztunk az onkológussal aki foglalkozott velem, a szövettani eredmények is megjöttek ami alapján senki sem mert állástfoglalni, hogy vajon milyen típusú rákom is van, szinte az ország összes fontosabb központjában elemezték, Szombathelyen, Győrben ,Pécsen...

Hát ez nem volt valami jó hír na de mind1, hogyan tovább.
Ezek után találkoztunk azzal aki a sugárkezelésemet fogja felügyelni, elég egy szókimondó ember volt, nem azzal volt baj amit mondott hanem ahogy mondta, mikor az ember szüle így is maguk alatt vannak, erre valaki tök nyíltan fapofával a szemükbe vágja, hogy a fiúk meg fog halni, ha valaha is áttéte lesz!
Hát édesanyám arcáról mindent le lehetett olvasni.....

Na de tovább, 1 hónapig minden délután édesapám vitt sugárkezelésre, a szokásos mellékhatások voltak, a bőrömön égési sérülések lettek, a hajam kicsit el kezdett hullani de nem volt vészes.

A kezelés vége után nem volt mit tenni, csak a várakozás maradt, és a gyógyulás. Elején minden hónapban mentem CT-re, majd három havonta, később fél évente. (Voltam én már minden létező vizsgálatin, ct, mr, izotóp labor, PET CT, isten tudja vajon hányszor mindegyiken min 2-szer, ct-n vagy 20-szor.)
A suliból közel másfél hónapot ki kellet hagynom, de utána szép lassan sikerült vissza beilleszkednem felvennem a tempót. Lassan közlekedtem a falak mellett, de mindenki nagyon rendes volt és segített.

Szép lassan teltek a napok, hetek, hónapok és már az évek is, vérvételek különböző kontról vizsgálatok már rutinnak számítottak. Az ember hajlamos azt hinni, hogy igen vége győztem! De ilyenkor, jön a csavar, jelenleg egy újabb műtétre van kilátásom, a daganat kiujjult, nem merik kimondani a dokik de, mi másért akarnának felvagdosni, ki akarják venni a protézist és minden mást amit találnak, de ehhez nekem is lesz egy-két szavam, már kb. 2-3 hónappal ezelőtt be akartak fektetni, hogy most azonnal meg kell műteni, de nem mentem.
Az állapotom stagnál nincsenek tüneteim, jól érzem magam. Nem tudom, mit fogok csinálni, hogy engedem e magam újra felvágni, ha tényleg szükséges akkor igen, de az eddigi tapasztalat alapján jól meg kell izzasztani a dokikat mert ők mindig a számukra könnyebbet választják nem azt ami a betegnek könnyebb.
Ez még egy kemény menet lesz.


Na de sokat írtam, nem tudom hogy elolvasva az egészből mit szűrtök le de ez egy ideje ki kívánkozik belőlem.
Lehet csak nagy összevisszaság, csak írtam ami jött ahogy végiggondoltam a múltat, de rengeteg minden kimaradt belőle.

Sose szégyelltem, hogy Rákos vagyok. Ha kellet nyíltan felvállaltam és kiálltam magamért és a hozzám hasonlókért. Tudom,hogy milyen érzés betegnek lenni, amikor nem tudod ellátni önmagad másokra szorulsz etetni és mosdatni kell...
Egy ilyen esemény megviseli a családot is, mindenkiben feszültség és szomorúság lappang ha ki sem mondják akkor is lehet tudni.

Hogy mit utálok az egészben a legjobban, nem a Rákot, hanem az embereket, a sajnálatot, ha megtudja valaki egyből megváltozik a viselkedése, pedig én nem vagyok más én is Ember vagyok!
Rákos vagyok, de mi is köztetek élünk!

Nem kell engem sajnálni én így érzem jól magam, boldog vagyok, ezalatt az évek alatt is rengeteg örömöm volt, sok jóban volt részem, mindig előre néztem nem álltam le sajnáltatni magam, vagy merengeni, hogy milyen szánalmas vagyok.
Még mikor üvöltöttem volna a fájdalomtól akkor is nevettem, bár minél jobban bevettem annál jobban fájt, de csak azért is tovább nevettem!

Tényleg sokat jelent, hogy hogy állsz a dolgok mellé ,szerintem a legtöbbet a saját hozzáállásomnak köszönhetem, akár el is hagyhattam volan magam és egész nap sírhattam volna, de attól se nekem se a családomnak nem lett volna jobb.

Amit szeretnék, hogy az emberek ne szégyelljék magukat, vállald fel büszkén ha rákos vagy, oszd meg velünk a történeted, vagy kérj segítséget, szívesen segítünk ha tudunk.

Amiért az emberek, ha meghallják a rák szót egyből egy beteg kisfiúra gondolnak, a sok tv reklám, ezt sem szeretem, nem mindenki van a végstádiumban, nem velük kellene azonosítani ezt a betegséget. Persze egy nagyon elterjedt és halálos betegség, de inkább meg kell ismerni mint sztereotípiákkal azonosítani.

Nem tudom mi lesz ebből a topicból de remélem, normál hangvételü, érdekes és elgondokodtató beszélgetések fognak kibontakozni, ami talán pár percre elgondolkodtatja az embereket.

ui:
Mély tisztelet az ápolóknak, ők azok aki a kórházakat működtetik, ha kell éjszaka az ágyad melett ülnek, mindet megtesznek érted, habár hihetetlen körülménynek közt dolgoznak! Róluk egy rossz szavam se lehet, nem ugy mint a dokikról, na de ez egy másik történet.

ui2:Köszönet mindazoknak akik mellettem álltak és állnak.

Én egy szuperhős vagyok és ez az én különleges adottságom!

Nem vagyok egy nagy író ez az eddigi legnagyobb hsz-em, de remélem nem lett olyan szörnyű, több változatot is kipróbáltam, egyikben kicsit képregényesre próbáltam venni a figurát, de végül csak simán leírtam mindent.

Kérek mindenkit hogy írja le a véleményét, mert engem érdekel a dolog, kiváncsi vagyok, hogy az emberek, mit gondolnak, hogy állnak a dolog mellé, mi jut az eszükbe ha meghalják azt a szót, hogy rák, milyen előítéleteik vannak stb.., vagy mi volt ez első gondolatod mikor végigolvastad ezt a posztot...
Ne csak konkrétan az én esetemmel foglalkozzunk, ezt egy példának hoztam fel, sokkal inkább érdekel, általánosságban az emberek véleménye.


köszi

üdv
Batman

Hirdetés

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.