mint megannyi meg nem született gyermek
sikoltoznak: írd meg őket, hadd élhessenek...
nem merek belenézni

kéjes gyilkos,
akiért a szíved szakad;
kése: mosoly --
s te boldogan belehalsz

beleharaptál a karomba
beleharaptam a nyakadba
beleharaptál az ajkadba
beleharaptam az ajkamba
beleharaptál az ajkamba
beleharaptam az ajkadba

- Kukucs!
- Te meg ki vagy?
- Én vagyok minden gondolatod megformálója, vágyaid meghallgatója, éjszakáid őrzője.
- Kicsoda?
- Na jó, az álommanód vagyok.
- A mim?
- Tudod, mit? Hívj egyszerűen Bélának!
- Ó. Szia Béla. És mit csinálsz te itt?
- Álommanóskodom.
- Azt hogy kell?
- Kitalálom, mit akarsz álmodni, és elkészítem neked.
- Miért?
- Mert ez a dolgom.
- Miért?
- Mert álommanó vagyok.
- Miért?
- Nem mondták még, hogy sokat kérdezel?
- Miért?
- Mert sokat kérdezel.
- Miért?
- Mert a purnyók szüttyögnek.
- Micsinálnak a micsodák?!
- Nem tudom, csak úgy mondtam, mert nem haladtunk sehova. Tehát ott voltunk, hogy álommanó vagyok, és el tudom készíteni neked, amiről álmodni szeretnél.
- Vagy úgy. És mit tudsz nekem csinálni?
- Bármit!
- Igazán bármit?
- Igazán!
- Palacsintát is?
- Milyet?
- Marcipánosat, kakaósat, túrósat, eperlekvárosat és meggyeset.
- Nem, olyat nem tudok.
- De hiszen azt mondtad, bármit!
- Bármit, de palacsintát nem.
- Miért nem?
- Mert nagyon szeretem, és megenném, mielőtt még neked tudnám adni.
- Az nem jó.
- De jó. Nagyon finomak. Egytől egyig.
- De én nem kapnék belőle?
- Nem bizony!
- És ha eeeeeeeeeeeeeeeeeeeeennyire nagyon szeretném?
- Akkor sem tudnék adni. Nagyon falánk vagyok. Palacsintából a legfalánkabb.
- De én palacsintát szeretnék! Marcipánosat, kakaósat, túrósat, eperlekvárosat és meggyeset is.
- Azt hiszem, van egy ötletem.
- Mi volna az?
- Csinálj magadnak! Ha magadnak csinálsz, és ügyes vagy, akkor nem tudom megenni előled.
- De akkor minek vagy te itt?
- Hogy álmodj.
- De én palacsintáról szeretnék álmodni.
- Igazából nem. Te rólam akartál álmodni.
- Csak akartam? Már nem?
- Már nem.
- Miért?
- Mert most már fel akarsz ébredni, hogy csinálhass mindenféle palacsintát.
- Tényleg?
- Úgy bizony! Marcipánosat, kakaósat, túrósat, eperlekvárosat és meggyeset is. És még cside-csodásat is.
- Cside-csodásat? Az milyen?
- Finom. Elképzelhetetlenül finom.
- Akkor felébredek és megcsinálom!
- Hajrá!
- Te nem tudsz velem jönni?
- Nem. Én csak az álmaidban vagyok.
- De ha felébredek, akkor megszűnik az álmom.
- Egyet se bánkódj! Ha akarod, még találkozhatunk.
- Hogyan?
- Csak álmodnod kell rólam.
- De jó! - mosolyodott el a kislány. És azzal hopp, felébredt. Körbenézett a szobájában, kimászott az ágyából, és nekilátott aznapi teendőinek.

Ballada

Guggol a kúton a gyerek,
kezében kortyol a korsó.
Kék szárnyú pillangó libeg
a kút fölé. – Jaj, a korsó!

Koccan a korsó, csobban a
víz, - azon mereng a lepke:
a gyűrűző vízre szálljon-e
vagy a cserepekre.

/Kányádi Sándor/

Egyre erősödő páraillat terjeng már órák óta a levegőben. A fullasztó nyári meleg az utóbbi egy-két estében folyamatosan átadja helyét az eső, zápor előtti hűvösnek.

Nem is olyan rég még láttam lemenni a napot, az ég különböző színekben tarkállott, az idő nyugodt volt, mondhatni unalmas. Most, hogy itt ülök a nyitott ablak mellett, s kitekintek, hallom, ahogy percről percre hangosabban susog a szél, egyre sűrűbben szakítja át az ég egyszínű, sötétkékes-szürkés leplét egy-egy fehér villanás, hogy feltárja a több kilométeres ktierjedésű felhőtömeg szélét a szemem előtt, s aztán pár másodperc múlva mintegy gyomronvágjon mélységes morajával.

Hopp, egy macska! Szürke, mint a sűrű füst, épp az imént mászott át a kerítés résein, úgy látom, menedéket keres. Megállapodott a párkányon. Nem ismerem, nem zavarom, hadd maradjon. Most épp fejét kicsit oldalra hajtva, menekülésre készen figyel. Majd megnyugszik, ha nem bántom.

Egy-két hete volt egy álmom, nyitott ablak mellett aludtam. Nem tudom, mekkora szél vagy vihar lehetett, mindenesetre forgott velem a ház, a szakadó esőtől szinte még a saját hangomat sem hallottam, s a levegőben kavargó por miatt csak a félhomály fekete-fehérjében láttam a világot. Impozáns helyzet volt, egyszerre tiszteltem, féltem a természet erejét, s voltam ugyanakkor egyre nyugodtabb és nyugodtabb. Feltépte a házat, az ablakokat, s csak fújt, tombolt, süvített képzeletem tornádója, repített messze, messze, el nem eresztett. Nem féltem a zuhanástól, nem pánikoltam a tehetetlenségtől. Rábíztam magam, hisz tudtam, én itt már hiába kapálózom, az nem segít. Inkább kiélveztem, szájtátva bámultam mindazt, amit elémlebegtetett a szél. Másnap reggel arra ébredtem, hogy a földre pottyantam. Kicsit még fújta a szél a függönyöket, pár virágszirom tarkította a szobám padlóját, de más nyoma nem volt annak, ami a tornádót megidézte bennem.

"jól esett szeretni, meg hogy õ is szeretett"

"annyira várom a pénteket yeti
meg tudnám mutatni, mennyire szeretem
tudná, hogy engem nem lehet bánatni
úgy értem
engem nem szabad
mert értékes vagyok, hisz szeretem"
-- Fru

A minap voltam (újfent) teázni néhány fórumtársunkkal, utána történt meg az alábbi eset:

Este, cirka egy óra múlva éjfél, buszról már leszálltam, úton hazafelé. Itt-ott behajtotta a vakargatási sarcot néhány még ébren lévő kutya, illetve a környék hízelgő cicája, így viszonylag hosszúra nyúlt az egyébként 5 perces séta.

Megpillantva a házunkat konstatáltam, hogy a redőny felhúzva, jóanyámék biztos nincsenek itthon, így rám vár ama nemes feladat, hogy leengedjem. Kertkapu nyit, zár, ajtó nyit, zár, cipő ledob, kéz megmos, irány a szülői szoba (sötét van, de villany minek, itt élek már két évtizede), jobb oldali redőny leenged. Mentem volna én a másikhoz is naiv lelkesedéssel, hogy utána majd mumusosat játszhassak a sötétben, és jól megijedjek magamtól, de megtorpantam; egy hatalmas kandúr sziluettje rajzolódott ki az ablak előtt, láthatóan a nemkívánatos (belső) oldalon.

Ekkor ötlött fel bennem az Arany Ászok-reklámból agyamba vésett "No, akkor gondolkodjunk", s bár agyam eme csekély feladatot sokszor a rozsdás fogaskerekeket meg-megcsikorgatva is vajmi kevéssé hatékonyan szokta ellátni, azon kaptam magam, hogy becsukom az ajtót, s felkapcsolom a villanyt. A terv szerint a következő lépés az ablak kinyitása lett volna, a macskával nem törődtem. Az úgyis be volt szarva, menekülhetett, ha akart. Menekült is volna, csak szerencsétlen úgy durván 4 óra bezártság után sem fogta fel, hogy az a valami, amit nem lát, nem engedi ki, így vagy háromszor ugrott fel függőlegesen a magasba, verte be a fejét a láthatatlan falba, s huppant vissza az ablakban állomásozó virág mellé. Végül, mikor már látta, hogy nem tud arrafele elindulni, s vissza kell hátrálnia a szoba mélyébe, engem pedig a menekülési út és önmaga közé engedve, a virág eliminálásának kíséretében el is tűnt a galéria alatti polcsor sötétjében.