Valamikor a tavalyi év folyamán kezdett el érlelődni bennem a gondolat, hogy le kéne váltani a hagyományos egeret, mert nemigen férek el vele, viszonylag sík felület kell, hogy normálisan hasznalhassam, ha valamiért izzad a tenyerem, mellékattintok, meg még sorolhatnám. Elkezdtem gondolkodni alternatív megoldásokon, végül pedig úgy határoztam, hogy a hanyattegér mellett teszem le a voksom.

Ismerőseim többsége elkerekedett szemmel nézett, amikor büszkélkedtem nekik december eleje környékén, hogy "bibibiii, mit szereztem, nektek ilyen úgysenemleeeeeesz", s a nézést tett követte: szólásra nyitották vala szájukat, s a következő kérdést (illetve egyéb variációit) tették fel: "Már megint hülye vagy?". Utána meg ezt:

Mi is az a hanyattegér (trackball) tulajdonképpen?
Egy olyan mutatóeszköz, amelyet leginkább úgy lehet elképzelni, mint egy régebbi golyós egeret a hátára fordítva (innen is a magyar neve). A teste fixen áll az asztalon, az irányítást a kéz ujjaival vezérelhető gömbbel oldották meg. Hanyattegérből többféle létezik, de ami a felhasználó számára talán a legszembetűnőbb és leglényegesebb, az a golyó mérete és elhelyezése. Mindenkinek másfajta kialakítás áll igazán kézre, így ezt saját magunknak érdemes kitapasztalni, ha úgy döntünk, beruházunk egy ilyen készülékre.

Valamelyik nap hazaúton Csepel felől belebotlottam kettő feltűnően vidám kishölgybe:

Már a mozgólépcsőn feltűnök nekik, amikor hirtelen hátrafordul az egyik, és felsikkant, hogy juj, megijedt. Metró, velem szemben ülnek le, viháncolnak, mindenféle maflaságot mondanak. Nemigen figyelek, mert épp Agatha Christie egyik műremekét tanulmányozom buzgón, számban a kék szórólap, amit könyvjelzőnek használok.

Egyszercsak hallom az egyikük hangját:
-"Gyiiiiiilkossáááááág a pap-lak-ban" - próbálja valami eszméletlen pózban kibetűzni a föld felé tekintő címlapról a címet.
(rámosolygok)
- Finom a kék?
(bólintok)
- És a rózsaszín?
(heves fejrázás)
- Hmmmmm... A zöld?
(bólogatás)
- Fehér?
(vállrándítás)
- Meghalt már valaki?
(bólintás)
- Izgalmas?
(bólintás)

A sorok között túráztatva a szemem megint arra eszmélek, hogy rólam van szó:
- ... Juj, jön a végállomás, be kell csukni! Mi lesz a gyilkossal? El fog szökni? Jaj, istenem, mi lesz a vége? Úristen!
Belenézek a szemükbe, mosolygok, visszamosolyognak. Kiveszem a kék szórólapot a számból, a helyére csúsztatom, könyvet összecsapom.
- Igeeeeeeeeeeeeeen! Megmondtam! Tudtam!
Felállok, indulok az ajtó felé. Mögém furakodnak, hátam mögött félhangosan, de jól erthetően felharsan a vezényszó:
- Kövessük! - máris csoszognak a léptek a hátam mögött 20 centire.
Megállok. Nekem ütköznek, megint félhangosan:
- Észre fog venni! Maradjunk az árnyékában! - és már ugranak is az árnyékomra.
No, nekem sem kell több, gyorsan hátráfordulok, arrébb ugrom, hogy ne sikerüljön nekik. Ők megint támadásba lendülnek. Én elugrom. Elkezdünk eszeveszett módon pattogni ide-oda, a leszálló utasok csak néznek, de nem is törődünk velük. Cikázunk a kifele vonuló tömeg szélén, aztán egyszercsak megállok úgy, hogy árnyékom a falra vetül. "No, sakk-matt." De nem, nekirontanak a falnak. "Ennek nem lesz jó vége." Keresek egy olyan pontot, ahol a világítás miatt nem látszik az árnyékom. Ott végre megnyugszunk.
Megállok, megállnak ők is. Rájuk nézek.
- Ööööööö, csak... öööööö... követünk...
- Meddig akartok követni?
- A HÉVig megyünk
- Anemjó. Én tovább.
- Nem baj, majd megoldjuk.
Lépek egyet. Lépnek ők is, közvetlenül mögöttem. Megállok, megfordulok.
- Nem akartok mellettem jönni? Majd jól nem veszlek észre titeket.
- Erre nem is gondoltunk.
Egymásba karolnak, elindulunk, ők ugrándoznak mellettem. A hozzám közelebb levőbe belekarolok én is.
- Ez így nem lesz jó, várj csak! - a távolabb levő átjön a másik oldalamra, karját a karomba fonja, hogy én legyek középen.
Úton a HÉV felé még megijesztünk három embert, aztán megállunk. Szembefordulnak:
- Szia! - kezet nyújtanak.
- Sziasztok! - kézfogás, mosoly.
Látom, ahogy felszállnak a HÉVre, viháncolva, kacagva. Mosolygok én is. Elindulok. Talán még összefutunk...

Papa

Anyai nagyapám nem volt szerencsés. Papa 15 éven át küzdött az életéért. Prosztatarák, cukorbetegség, infarktus. A rák kezdődött legelőbb. Kétszer volt infarktusa, bírta, szinte meg se látszott rajta. Aztán az utolsó fél évében kezdődött a vesszőfutás. Harmadik infarktus, kórház, először hetente sokszor, majd az utolsó hónapban végig bent feküdt. Látogattam, amíg bírtam nézni a szenvedéseit, bár még kicsi voltam, s nem igazodtam el a város forgatagában.
'99-ben halt meg. 2 nappal a napfogyatkozás előtt. Szerettem volna, ha legalább azt látja, szép lezárása lett volna az életének. Évekkel utána is látni véltem, mindig meg-megfordultam, mikor egy zömök, csillogó szemű, nagydarab, idősebb bácsit láttam az utcán sétálni.

Papát mindenki szerette, jó ember volt. Jóanyám, jóatyám és nagyanyám szokta néha még elmesélgetni, miket tett, miket bohóckodott.

Anyunak 13-14 éves kora körül megtetszett egy kabát, amikor a butikban voltak. Mama mondta, nincs rá pénz, nem lesz kabát, mire Anyu egyből szaladt Papához, s kérlelőre fogta a dolgot. Papa berakta a kosárba, s Anyu nem tudott hová lenni örömében, büszkén mutogatta később mindenkinek - "nézd, mit kaptam!". Otthon Mama és Papa összevesztek, hogy még vissza lehet vinni, nem kell az, miért tetted bele, de Papa nem engedett a kabátból. Később megbékéltek.