2019. augusztus 23., péntek

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Macskamóka

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Este, cirka egy óra múlva éjfél, buszról már leszálltam, úton hazafelé.

[ ÚJ TESZT ]

A minap voltam (újfent) teázni néhány fórumtársunkkal, utána történt meg az alábbi eset:

Este, cirka egy óra múlva éjfél, buszról már leszálltam, úton hazafelé. Itt-ott behajtotta a vakargatási sarcot néhány még ébren lévő kutya, illetve a környék hízelgő cicája, így viszonylag hosszúra nyúlt az egyébként 5 perces séta.

Megpillantva a házunkat konstatáltam, hogy a redőny felhúzva, jóanyámék biztos nincsenek itthon, így rám vár ama nemes feladat, hogy leengedjem. Kertkapu nyit, zár, ajtó nyit, zár, cipő ledob, kéz megmos, irány a szülői szoba (sötét van, de villany minek, itt élek már két évtizede), jobb oldali redőny leenged. Mentem volna én a másikhoz is naiv lelkesedéssel, hogy utána majd mumusosat játszhassak a sötétben, és jól megijedjek magamtól, de megtorpantam; egy hatalmas kandúr sziluettje rajzolódott ki az ablak előtt, láthatóan a nemkívánatos (belső) oldalon.

Hirdetés

Ekkor ötlött fel bennem az Arany Ászok-reklámból agyamba vésett "No, akkor gondolkodjunk", s bár agyam eme csekély feladatot sokszor a rozsdás fogaskerekeket meg-megcsikorgatva is vajmi kevéssé hatékonyan szokta ellátni, azon kaptam magam, hogy becsukom az ajtót, s felkapcsolom a villanyt. A terv szerint a következő lépés az ablak kinyitása lett volna, a macskával nem törődtem. Az úgyis be volt szarva, menekülhetett, ha akart. Menekült is volna, csak szerencsétlen úgy durván 4 óra bezártság után sem fogta fel, hogy az a valami, amit nem lát, nem engedi ki, így vagy háromszor ugrott fel függőlegesen a magasba, verte be a fejét a láthatatlan falba, s huppant vissza az ablakban állomásozó virág mellé. Végül, mikor már látta, hogy nem tud arrafele elindulni, s vissza kell hátrálnia a szoba mélyébe, engem pedig a menekülési út és önmaga közé engedve, a virág eliminálásának kíséretében el is tűnt a galéria alatti polcsor sötétjében.

Egy-két "abüdöspicsába" kíséretében kinyitottam az ablak mindkét szárnyát, és levertem a másik, eddig nem észrevett dobozkát, amiben úgyszintén virágföld volt, így, mint aki jól végezte dolgát, néhány "basszameg"-jellegű háttérzenei taktus mantrázása közben elindultam megkeresni a macskát. A meglepetés akkor ért, amikor megpillantottam az ajtó előtt... ugyanis az eddigi teljesen hamuszürkéből átvedlett cirmosba. Mivel úgy tudom, a macskák nem hasonlítanak abban a kaméleonra, hogy színt, illetve mintázatot cserélnek, főleg nem pár pillanat alatt, ezért elkezdtem gyanakodni, hogy itt valami turpisság van a dologban. Ezt az érzetemet az is megerősítette, hogy nagyjából 5 centire tőle ott állomásozott a szürke is, kétségbeesetten pislogva az ajtóra. Rájöttem, hogy ezzel az osztódási rátával (ami egyébként eddigi biológiai ismereteimmel szöges ellentétben állt, de az anyatermészet biztos jobban tudja) hamarosan belefulladok egy frissen keletkezett macskatengerbe, így valamit tenni kell. Úgy tűnik, ők hamarabb kötöttek ki ennél az álláspontnál (mentségemre legyen mondva, biztos más úton jutottak el ide), mert a szürke visszaspurizott a polcok sötétjébe, a cirmos pedig Pókembert megszégyenítő módon felkúszott az ajtón, s átpattant a mellette levő galériára. Körbenéztem, hátha megint szaporodtak valami aljas módon, de úgy tűnt, nem látták értelmét, hisz így is túlerőben voltak a létszamot tekintve.

Miután elmerengtem azon, hogy micsoda félelmetes fegyverarzenállal vannak felszerelve (macskánként több karom, mint ahány szemem, speciális falmászó-felszerelés, éjjellátó szemek, fogak), úgy döntöttem, én is felszerelkezem. Az ősemberhez és a majomhoz hasonlóan kezembe ragadtam az első dolgot, hogy majd az jó lesz... utána vissza is raktam, mert egy sapkával azért mégsem lehet olyan hatékonyan meggyőzni egy macskát arról, hogy azt akarja csinálni, amit én akarok, hogy akarjon. Végül megállapodtam egy műanyag vállfánál. Gondoltam, először a földi erőket irtom ki, a magaslati cirmos erős passzivitást mutatott ugyanis. Ki is piszkáltam a polcok sötétjéből a szürkeséget, s némi helyezkedéssel az ablak felé irányítottam. Valószínűleg megcsapta a friss levegő illata, mert fel is ugrott. Ekkor csapta meg a friss levegő illata mellett a befelé nyíló ablak széle is, amibe beleütközött. Úgy látszik, annyira megtetszett neki a dolog, hogy visszahuppanás után megismételte. Mikor megunta a mókát, rájött, hogy ő most tulajdonképpen pánikol, és így másik kiutat kell keresni, megpróbált az ablak másik szélén kiutat találni. Miután felugrott a belső párkányra, és szembetalálkozott a másik nyitott szárnnyal (miért nem középen ugrott?), leült gondolkodni. Annyira erősen törhette a fejét (átvitt és szó szerinti értelemben is), hogy eszébe sem jutott elmenekülni, amikor odanyúltam, és behajtottam az útjában lévő ablakszárnyat, hogy legalább valahogy ki tudjon menni. Észrevette, kiment, egy macska eltüntetve, lássuk a légierőt.

Gondoltam, lentről piszkálom kicsit, hátha elindul az ablak irányába. De nem, ő inkább az állóháborút választotta: ő is állt, én is álltam. Egyikünk sem mozdult. Próbáltam neki siccegni, de úgy tűnt, nem értett ezen a nyelven, csak pislogott vissza bambán. Mutogattam is neki az ablak felé, de az se nagyon jött össze, mert követte ugyan a kezem mozdulatát, de csak a tekintetével (lusta vakarcs). Nyávogni bizony nem fogok, határoztam el, inkább megyek, feltrappolok a galériára (aminek a feljárója az ablaknál van). A bambája még mindig az ajtót leste, pedig nem voltam halk. Gondoltam, ha már süket, megbököm hátulról a vállfával, hátha megijed és leugrik. Megijedt, felugrott, beverte a fejét a plafonba, aztán leesett. A ténytől, hogy a gravitáció még ebben a káosz uralta szobában is jelen van, annyira megrémült, hogy menekülőre fogta... csak éppen nem az ablak felé, hanem a hifire kötött hangfal mögé. Csodálatos, onnan bizony csak akkor lehet kipiszkálni, ha elég kitartó az ember. Így hát kitartottam a hangfalat az egyik kezemmel, a másikban levő vállfával pedig megpiszkáltam a cirmos cica haját. Kiugrott a rejtekből, hangfal vissza helyre, macska megtalál polc alatt. Deja vu, mintha már láttam volna egyszer ezt a helyzetet.

Ha a szürke által előadott fejtörő műsort nem láttam volna, most megnézhettem az ismétlést. Replay-cicánk ugyanúgy ráduplázott kobakjával az egyik szárnyra, s ugyanúgy a másik (egy szellő által azóta újra kinyitott) szárnynál torpant meg végül.

Ablak becsuk, partvis keres, virágföld felseper, virág vissza ablakba, redőny elégedetten leenged.

-----------

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház...

-----------

Kép
A kép nem az írás szerzőjének tulajdona

Hirdetés

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.