Egyre erősödő páraillat terjeng már órák óta a levegőben. A fullasztó nyári meleg az utóbbi egy-két estében folyamatosan átadja helyét az eső, zápor előtti hűvösnek.
Nem is olyan rég még láttam lemenni a napot, az ég különböző színekben tarkállott, az idő nyugodt volt, mondhatni unalmas. Most, hogy itt ülök a nyitott ablak mellett, s kitekintek, hallom, ahogy percről percre hangosabban susog a szél, egyre sűrűbben szakítja át az ég egyszínű, sötétkékes-szürkés leplét egy-egy fehér villanás, hogy feltárja a több kilométeres ktierjedésű felhőtömeg szélét a szemem előtt, s aztán pár másodperc múlva mintegy gyomronvágjon mélységes morajával.
Hopp, egy macska! Szürke, mint a sűrű füst, épp az imént mászott át a kerítés résein, úgy látom, menedéket keres. Megállapodott a párkányon. Nem ismerem, nem zavarom, hadd maradjon. Most épp fejét kicsit oldalra hajtva, menekülésre készen figyel. Majd megnyugszik, ha nem bántom.
Egy-két hete volt egy álmom, nyitott ablak mellett aludtam. Nem tudom, mekkora szél vagy vihar lehetett, mindenesetre forgott velem a ház, a szakadó esőtől szinte még a saját hangomat sem hallottam, s a levegőben kavargó por miatt csak a félhomály fekete-fehérjében láttam a világot. Impozáns helyzet volt, egyszerre tiszteltem, féltem a természet erejét, s voltam ugyanakkor egyre nyugodtabb és nyugodtabb. Feltépte a házat, az ablakokat, s csak fújt, tombolt, süvített képzeletem tornádója, repített messze, messze, el nem eresztett. Nem féltem a zuhanástól, nem pánikoltam a tehetetlenségtől. Rábíztam magam, hisz tudtam, én itt már hiába kapálózom, az nem segít. Inkább kiélveztem, szájtátva bámultam mindazt, amit elémlebegtetett a szél. Másnap reggel arra ébredtem, hogy a földre pottyantam. Kicsit még fújta a szél a függönyöket, pár virágszirom tarkította a szobám padlóját, de más nyoma nem volt annak, ami a tornádót megidézte bennem.
Kis látogatóm dorombol, alighanem örül, hogy talált egy menedéket. Úgy érzem, lassan csúnyán csapkodni fog odakint, mintha dézsából öntenék. Már-már folyamatos megvilágítást kapok az égi helyzetről. Szegény cicus, nem irigyelném, ha nem állomásozhatna itt. Vélhetően őméltósága is tudatában van helyzetének, és hasonlókat gondol.
Shúúúúúúúú - dumm-dumm-brumm! Megkezdődött a koncert. De még mennyire! A vízfüggönytől már csak a sötét árnyát tudom kivenni az öreg Barta ezüstfenyőjének, a házát pedig már alig látom. Pedig itt van szemben, alig pár méternyire. Zubog az áldás, az utcán átívelő akácsor egyik ágáról, amely az út közepére nyílik, és még épp látom, mintegy vízesésként omlik alá a folyamatos víztömeg.
Csatt-csatt-csatt! Egyre közelebb, egyre hangosabban, egyre gyorsabban. Szinte már az arcomba vágja, kis vendégem félig már elázott a nyitott ablakban is, reménykedve várja a végét. Nem szívleli ő ezt a kompozíciót, nagyon nem! Kijjebb nincs kedve menni, beljebb mégannyira sem, inkább ázik így felemás módon. De hopp, mit talált ki! A csukott ablakszárnyak között pont elfér. No nézd csak... így már talán jobb lesz, nemdebár, Tejfelesszájú barátom?
BUMM! Micsoda villám, micsoda üstdob, micsoda fények! Betölti az egész tájat, csak úgy izzik, zeng, aligha akad bárki, aki nem vette észre. És még egy! Hopp, egy újabb! Mestermű ez, mindig is mondtam. Cikázik, kettészeli az eget, szabálytalanul, akár a kettészakított papírlap, s mégis oly bámulatosan gyönyörű...
Az utca úszik, érezni az aszfaltozatlan földút, az életre kapó, egyre üdébb növények illatát, s átjár mindent a kókadtság utáni felfrissülés. Alighanem hamarosan újra előbújnak a csigák egy kis csúszkálásra, s a giliszták is alaposan megdolgozzák a pihe-puha talajt. No hiszen, lesz is mitől fellazulnia, két ágban ömlik a víz a járdán, de ha így folytatódik, hamarosan egy naggyá olvad össze.
De úgy látom, erre nem most kerül sor. A szél csendesedik, egyre erőtlenebbül fújkál, s az eső is már csak csordogál ott, ahol az imént vízesés volt. Nincs már ködös függöny sem, szépen tisztul a táj,csak az égbolt marad sötét, koszosszürkés, az egyre ritkuló fehér villanások pedig már közelebbnek engedik láttatni a felhők szélét.
Csapzott cicánk újrakezdte halk dorombolását. Ideje menni. Kikászálódik a helyéről, óvatosan, hangtalanul. Még egy utolsó pillantást vet rám, kényelmesen megfordul, s hopp, már el is tűnt. Puhán fogott talajt, szinte nem is hallom. S végül szépen, csendesen, kényelmesen, egyre halkuló léptekkel belevész a nyugvó éjszakába...
