Egy hete vagyok apa.
Tudni kell rólam, hogy alapvetően egy sztoikus fasz vagyok, és féltem, hogy majd a fiamhoz is úgy fogok viszonyulni, hogy "aha, gyerek". Aztán úgy alakult, hogy egy nehéz szülés után rögtön az intenzív osztályra került, ahol ott ültem az inkubátor mellett napokig, mert anya közben máshol lábadozott. A logikus énem erre azt mondaná, hogy fölöslegesen, mert egy újszülöttnek fogalma sincs a világról, tökmindegy neki hogy ül-e ott valaki vagy sem.
Mégis... Mégis ott ültem, és sírtam a kicsi emberért, akit egy napja láttam először, és majd' megőrültem, várva hogy mi lesz vele. Aztán sírtam a gyönyörtől, amikor először megetettem és a szemembe nézett közben. Aztán amikor a műtét után először telepakolt egy pelust, (ezzel kapcsolatos volt a születési rendellenessége) ember nem örült még annyira szaros pelenkának, mint akkor én.
Egyetlen hét alatt is egy borzalmas hullámvasút volt, mégse cserélném el semmiért az érzést, hogy van egy fiam.
Most is itt alszik rajtam, kurvára fáj már a hátam meg kényelmetlen is, de olyan jót alszik 
) fiamat, ahogy a szülőszobából kitolták, és sírt mint egy kistigris (ennek nagyon örültem, mert nekünk is volt néhány idegőrlő óra előtte, sajnos utána is, de mostanra már talán minden OK), ha csak néhány percre is, de (újra) elhittem hogy van értelme létezni ezen a világon.
![;]](http://cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
