Nos, akkor én duplasajtos-tejfölös-szalonnás-lilahagymás pizza vagyok (kenyérlángos). Esetleg bográcsgulyás vagy netalán rántotthusi.
Örömmel láttam, hogy felkerült egy poszt, kaja-fronton Geri Bátyó jóvoltából. Agglegényeknek.
Nem akartam oda-kozmálni, így inkább itt sütögetem a saját pecsenyémet.
Gyomrom csücske a főzőcske, imádok főzni, jókat kajálni, még ha szerencsére ez az alakomon annyira nem is látszik, eleddig. Bár, szokás mondani, hogy sovány szakácsban ne bízz!
Ne is! Bízzál csak saját magadban és a szerzett tapasztalatokban.
Nagyon rég sündörgök a konyhában, öt-hat éves korom környékén már be voltam fogva krumplit, zöldséget puceválni. Aztán idővel odacsavarogtam a sütő mellé is. Eleinte csak annyi volt a tisztem, hogy megkavargathattam a forrásban lévő vizet, amikor belekerült a só. Majd később azért egyre több funkciót is betölthettem. És elleshettem a főzőtudomány csínját-bínját Édsanyától.
Ami sok-sok év alatt odáig fajult, hogy ha mondjuk milánóiról volt szó, akkor azt már csak én készítehettem, mert az úgy finom.
Évek múltával, a kertben sütögetés alapból az én tisztem volt.
Hugom gimis ballágásakor, huszonsok emberre készült bográcsos gyros után mind a tíz ujjam megnyalták.
Egyik kedves történetem, talán 12-13 éves koromból:
Nagyim beérkezett egy kis üdülésre hozzánk és valami egyszerű, gyors, olcsó kaját akartam hirtelen összedobni.
Legyen túróscsusza. (Naja... akkoriban olcsó kaja volt. Ma már lassan a luxus határát súrolja. Aranyáron a szalonna, tejföl, túró, fokhagyma...)
Szóval, kicsit másképp készítettem, mint az megszokott volt. Kisebb fej vöröshagyma, pár gerezd fokhagyma, szalonna apróra kockázva, lepirítva.
Szélesmetélt megfőz, leszűr, hagyva bőven a főzőléből alatta. Összekever a fenti pirítékkal. Megszór Vegetával. Jól elkutyul. Rottyan 2-3-szor. Mehet rá a megtört túró (fontos!, villával összetörni előtte, mert jó kis kemény gombócokká tudnak összeállni). Kutyul. Majd rá a tejföl. Még egy kutyulás. Mindezt már lekapcsolt gázrózsán (fontos!, mert a túró kiszárad a tejföl elfő) és asztalra vele.
Nagyi kint csücsült velem a konyhában az egész folyamat alatt és szótlanul, ám elszörnyülködve tekintgetett, hol rám, hol a produktumra.
Nagyjából az volt kiolvasható a szeméből, hogy ezt ő ugyan simán malackákkal etetné, nemhogy az ő szervezete befogadja.
Böcsületből, egy kanálkával azért mégis szedett. Aztán még két tányérral... 
Namármost, nem tudom nálatok miképp alakult, de részemről az koppant le, hogy a korombeli - negyvenes -, és az utánam következő 1-2 generáció férfi tagjai sokkal többet és szívesebben főznek/sütnek, mint a lányok. Ezáltal, már csak a gyakorlat végett is - általában, jobban.
Valszeg' jobban érdekel minket a téma művelése vagy szimplán csak meguntuk a melegszendó, virsli-mustár kombót és szintet akartunk lépni a magunk és adott esetben mások megelégedésére. No, meg más nem csinálja meg helyettünk.
Átalakult az agglegénykonyha a 'mindent bele fradi-leves'-ből egy többé-kevésbé élvezhető, ám mégis értékelhető kulináris élménnyé.
Mindeközben a hölgyemények egy bizonyos, ám jelentős hányada elmaradozott a "háztartástan órákról". Sajna, majd' minden tekintetben. Ami, persze alapjában nem gond.
Változnak az idők, alakulnak a frontok. Fontos a karrier, az önmegvalósulás, amibe ritkán fér bele egy tojásos nokedli, ecetes salival. Egy jó kis ragadós körömpöriről már nem is beszélve. A vasárnap reggel odatett húsleves mellé rántott husi kolompérral... áhh, felejtsed elfele!
Hacsak, magadnak meg nem csinálod.
Valljuk meg, mégugyan senkinek nem hiányzik, hogy a csontok mellett strasszköveket is ki kelljen nyelvelni..
Persze, vannak kivételek és respekt nekik, éljenek a főzni tudó agglejányok, meg miegyéb, de lássuk be fogyóban a klasszikus létmód és felosztás.
Ami, hangsúlyozom nekem ugyan nem probléma. Sőt, mindig is élveztem, ha egy csajszit le tudtam venni a lábáról, azzal hogy főztem neki valami finomat.
Van olyan apróság, amivel fel tudsz vágni az éccakából hazacipelt néni előtt, már ha meg akarod tartani záros ideig.
Rittyents egy tükörtojást reggelire. Cseppcsavarral. Nem nagy 'wasistdas' és már láthattad is máshol.
Kis zsiradékon pirítasz hagymát (ez elhagyható, de nálam alap a hagyma. Még gyümölcslevesbe is! 
).
Megszórod valami felvágottal, virslivel, szalámival, gombával, paprikával, akármivel és összesütöd.
Közben fogsz egy szelet kenyeret, pogácsaszaggatóval - annak hiányában, szimplán kézzel - kiszeded a közepét, egy vagy akár két helyen is.
Lukas kenyérkét beledobod a serpenyőbe, pár perc míg kap egy kis kérget, megfordítod, belehalmozod a körötte sercegő egyebeket, beleütöd a tojglit. Kevés só, bors, paprika, vegeta, sáfrány, gyenge béka leve, ami van otthon rászórod. Piricka fél perc.
Kis lapáttal megfordítod. Még 1-2 perc.
Tálalás előtt szórd meg egy csipetnyi curry-vel / kurkumával. A felszálló édeskés gőztől extra érdekes aromát kap, nem egy mumbai-i piac hajnalban, de érezni fogja az indiai életérzést.
Ha, a suna nem dobdta le eddig még a bugyingót, eztán tuti utánad fogja hajigálni a kámaszutra best of kötetet!
Az utóbbi időben, pár másik topikban is felmerült a főzni szeretnék tanulni igény. És legtöbb esetben probléma, hogy nincsenek megadva a receptnél egzakt mennyiségek, időkorlátok. Csipet, üvegesre, érzésre ésatöbbi' "szakszavak". Meg melegítsd elő a sütőt 173ésfél fokra.
Hát, baszod. Nem mindegy, hogy én nyúlok be a sószacsiba a realtíve kicsi kezemmel, vagy Shaq a lapáttal. Hőmérőm meg sose volt.
No, igen. Eleinte, ez bizonyára zavaró lehet és a végeredményt tekintve, ha elméred, akkor pocsék is.
De, mint plö egy asztalos szakmában, itt is érvényes a "kétszer mérsz, egyszer vágsz"-alaptétel.
Kóstolni, kóstolni, kóstolni!
Amit meg nem lehet, azt tényleg idővel kitapasztalja a kiskukta.
Kelt tésztát - akár pizzának, fánknak, kenyérlángosnak, sima lángosnak - sose készítek meghatározott mennyiség alapján. Egy bögre cukrozott vizes tejben (1/3) felfuttatom az élesztőt (fél, 3/4 csomag por, vagy annak megfelő mennyiségű sima élesztő), - ha van kedvem - átszitálom a lisztet, beleszórok egy adag sót (1-2 kávéskanál), olajat és addig masszírozom, addig adagolom a komponenseket, amig szépen elválik a dagasztótál oldalától. Napon/melegen pihen, lisztezett, de még inkább kiolajozott tálban, lefedve (azért fontos légtől elzárni, mert kéreg képződik a kiszáradástól) amig ~duplájára puffad. Átgyúrom még egyszer - vizes/olajos kézzel, hogy ne ragadjon rám a fele. Nem kell megijedni, ha nem lisztezted/olajoztad ki bőséggel a tálat, és még akkor is, oda fog ragadni, de seráfütty. Összegyúrod és lám, le is mászott minden szökevény tésztadarab az oldalfalról.
Még egy óra pihi. Aztán mehet a tepsibe, serpenyőbe.
Kezdőknek és a téma iránt érdeklődőknek nagyon jó lehet kedvcsináló videókat nézni. Nem Utube-short-okat, meg 1-2 perces felgyorsított miazmásokat'.
Azokból, pont a lényegről - az ételről és eleve az megmachinálásáról - nem tanulnak semmit. Nálam a mindenkori legjobb Keith Floyd. Ő egy jelenség. Látszik, hogy szereti, amit csinál.
Egy kis kupica bor, tradíciók a föld körül és még tovább. Meg egy korty borocska.
A tálca másik oldalán az ifjú Jamie Oliver, fiatalos, lendületes, pörög a tűzhely mellett, rögtönöz, picit pöszén, de fasza dolgokat átad, ha fogékony vagy rá. Bár, annyi olíva-olaj a világon nincs, amiennyit ő használ.
(Khm.. szóval a középkorú Dzsémi. Amikor én nézegettem a régi műsorait, akkor még legénytoll is alig pelyhedzett az állán.)
Érdekes, hogy mindkét figura ángélus, holott tudvalevő, hogy az angol konyha az eléggé fish&chips meg húsos-pite. És nem a gasztronómia fellegvára.
Pedig, ott fedezték fel először, vagy legalábbis ott nevezték el dínónak a szauruszukoat, bár csontleves sem velős pirítós tudtommal nem készült belőlük. Ennek ellenére én nagyon szerettem mindkét figura műsorait, bizonyára avégett, mert el tudtak szakadni a hazai sztereotípiáktól és mentek a maguk útján világgá.
Magyar vonalon itt van Borbás Marcsi. Ő abszolút a klasszikus vonalat képviseli a műsoraiban. Mármint, járja a környező világot és a dédnagyi bevált receptjeit prezentálja. Nem kevéssé nyálcsorgató formában. Ha, van kaja-pornó, akkor Marcsi top10-es az ending-scene-ekben ebben a stílusban. Úgy bekapni egy falat frissensült ételt, olyan élvezettel.. ejj, még sose nem láttam.
Lacibácsit azért nem mondom mert valahogy nálam ő nem talált be - talán túlontúl konzervatív vagy csak hasonlít Torgyánra... -, bár tény, hogy a hazai fronton szinte megkerülhetetlen.
Nem azt mondom, hogy ettől/tőlük leszünk Gasztronauták, ám kiváló szórakozás, inspiráció és azért egy-két trükköt, okosságot el lehet lesni.
Azért nem tanácsolom, hogy egyből főzésorientált-receptblogokat kövessetek, mert előbb tanuljuk meg szeretni és kiváltképp élvezni a sütés-főzést!
Sok apróság van, amit ilyen videókból meg lehet tanulni. Persze, az első három alkalommal közel sem az lesz a végeredmény, amire számítottál. Elsősorban azért, mert még nincs meg a rutin az improvizációhoz. És mert menet közben nem kóstoltad, csak szórtad bele lista szerint az összetevőket.
Mint mondottam volt, kóstolni!
És a másik sarkalatos pont, hogy mi magyarok eléggé fűszeresen étkezünk alapból.
Mármint, nem a mainapság egyre népszerűbb napi-menüs sz@rok. Mert azok tényleg az étkeztetés legalja. Se íze, se bűze, de legalább pocsék. Viszont, legalább egyre drágább.
A ~2000 forintos napi összegből én egy hétvégére megfőzök magamnak.
Aztán még egy szelet kenyérkét sem adnak a tökfőzelékhez, nemámhogy' egy kis savanyúubit a lekvárnak megmutatott buktához...
90'-es évekbeli sulis menza-kaja kenterbe verné ezeket. És akkor asztalonként ki volt porciózva fél kiló jóféle Erzsébet-fehérkenyér, cékla, hordós savanyúság. Ja, meg só, bors, paprika.
Nade, mindegy is. Rég volt, más volt, tán igaz se.
Egy szó, mint száz, alap dolgokkal kell kezdeni és tapasztalati úton szépen lassacskán felfejlődni.
Ja, és kóstolni.
Folyamatában. Mert, utólag sózni, borsozni, csípőzni, az olyan, mint kekszuális tevékenységet elkövetni önkezűleg testápolóval/jégcsapretekkel. Jó-jó, de azé' mégse az igazi.
(Én amúgyis himalájai sóval szoktam, mert az mégiscsak bio-bb életérzés és olyan, mintha fogazna...)
Egyébiránt, szerény véredényem szerint a kajamahinálás valóban olyan, mint a szex. A végeredmény ugyanaz szólóban, mint duettben, tri/quatro, ki mit szeret/bír/mer bevállalni.
Megcsinálom magamnak is. Jóllakok? Igen. De, azért mást is jóllakatni mégiscsak egy másik élvezeti szint.
Az igazi gyönyör az, mikor látod, az saját kezűleg létrehozott alkotásod, miként tépik darabokra és kéjes nyögdécsek közepette teszik magukévá munkád gyümölcsét. Zöldségét. Húsát. Tésztáját. Vagy ippenséggel ezek megfelelő kombinációját.
-, viszont kifejezetten tetszett, hangulatosra sikerült, és kellemes emlékeket idézett fel bennem.
