Minap dobott hugi egy linket:
- AI-zsöneráltam zenét.
Törpilla, a két csemet, szivárványos zsiguli meg borotvált Freddy & Mercury.
Gondoltam én.
De, nem. Hanem, egy ilyen kisgrofóba oltott alma együttes, némi halászjutka fűszerrel. Enyhe reggae stílusban a hiphopboyz előadásában.
Lélekben majnem' annyira fájt, mint amikor fűkaszával belecsapsz a Morzsi végtermékbe. (gyengébbek és túlurbanizálódottak kedvéért: lendületből sz*rba csapsz és az orcádon landol).

Nadehamár..., próbáljuk ki.
Random szavak bepöttyintve, 'generáld-genyó'!

Elsőre jó nagy, khmmm lett. Valami korai backstreetboys lirycs meg kései pataki mondanivalóval, csipetnyi walt disney életérzéssel.
Röhögtem egyet. Aztán töröltem is a cs*ba.

Levél. Csabcsinak

Édsanyámra emlékeztetsz.
Anno gyerekként, természetesnek vettem minden cselekedetét. Hogy fedél volt a fejünk fölött, étel az asztalon, ruha rajtunk és többnyire mosoly az arcunkon.
Csak az utóbbi években realizálódott bennem, hogy milyen piszkosul nehéz lehetett azt a létet előteremteni, fenntartani..
Ráadásul, kiszabott egyedül. Messze a családjától, igazi barátok híján, ottmaradva két pici gyerekkel.
Kis hülye fejjel gyűlöltem volna, ha apám helyére valaki más jött volna. Ám, idővel rájöttem, hogy Neki ez milyen nehéz és magányos élet lehetett. Egyetlen férfit szeretett egész életében és megrekedt az emlékében. Bármilyen ember is volt, mint az évekkel később kiderült számunkra...

Igazából megértem, illetve valamilyen szinten átérzem a helyzetét - halványan tán a Tiedet is. Lévén én is megkeseredtem, beleszoktam a magányba és mára annyira megszoktam, hogy túlzás nélkül merem állítani, létidegen lenne bárkihez is tartozni, hovatovább alkalmazkodni.
Szerencsére én csak magammal cseszek ki így, nincs másra felelősségem.
És csekély ár az, hogy néhanapján álomba avagy csatakrészegre sírom magam...

Igen.

Kell.

Lévén, hogy az utolsóban járunk...

Nem kampányolok, nem is vitaindítónak szánom.
Pusztán csak csípem a raptorokat, igazán intelligens állatfaj.
Mindazonáltal, amíg még van lehetőségünk, szerintem se válasszuk a kihalást.

Löszopois... ennyi.

Te is mindig várod, hogy odaérjen a helikopterhez....?

Fejlődünk na, kéremszépen.
Pörög a világ, pörgünk mi is, nincs itt idő már mindenféle piszlicsáré dolgokra.

Miért is írom ezt? Mert péntek van, tavasz van - ja, az nincs -, és ilyenkor érzékenyebb az a hóvirág lelkületű begyöpösödésem.
Kérdeztem. Ritkán szoktam már itt manapság, mert... mert nem.
( Tudom, kerső, összefoglaló estébé)
Semmi extra amúgy, "csak régen mindenjobbvót".

Pakolásztam a régi cuccok közt és a kezembe akadt két fényezőmasinéria.
Egy Zenit, meg egy Voigtländer.
Szép-szép, de porfogónak itthon nekem felesleges, gondoltam rákérdek, hogy ugyan ér-e valamit.
Bepötyögtem a mondanivalóm s a kérdésem a fotós-árazós topikba, de minthogy elég ritkán látogatottnak tűnt és jobbára mai cuccokkal foglalkoznak, gondoltam - hovatovább merészeltem! bekopipésztelni az Azonnali fotós kérdések-be.
Úgy voltam vele, hogy legfeljebb elküldenek melegebb, vagy legalábbis olyan helyre, ahol érdemben kaphatok választ.
Nos, nem. Nem küldtek. Se egy szó, se egy üzenet, de még egy se.
Shift+Del. Oszt' jáúnapot.

... te soviniszta, bunkó fallosz.

Na, mit?
Hát anyám, amit kiraktál a nagyérdeműnek, vizslatásra...
Kicuccolod a 'lényeged' kirakatba és nagy kerek szemekkel, esetenként mérges csőrrel kéred számon, hogy egyes egyedek - jobb esetben csak - szemmel veretik.
Mit vártál?
Ja, tudom... bömbi sluszkulcsot, meg nem bambit.
Na, de ez van.
Jómagam, is már a ~35.-ik vakrandiban kell csalódjak. Szerintem, eldobom a 2019-es Lamborghini-met, és veszek egy '96os bömöst...

Na, de viccet - sose - félre téve.
Nem tegnap kezdtem az ipart, mármint az ellenkező neműek idomainak szemem általi legeltetését.
Szerintem már a születésem pillanantában lecsöcsörésztem az kedves nővérkét, aki először rárántott a 'kispistire', holott mégha csak orvosi szempontból is.

(Eredetileg válasznak szántam egy korábbi bejegyzésre, de túl hosszúra sikeredett, így inkább ide került.)

Gyerekkoromban volt pár jó barátom/bűntársam, akik "eltűntek" záros időn belül.

No, szégyenszemre sikerült elfeledkeznem a nagy Re-call közepette A lányról. Szóval az R0:

Dzsordzsi (Leánykori, polgári nevén Georgina)
Az első szerelmem. És én az övé.
Mint ez kiderült a húszas éveink elején, mikor újfent találkozgattunk - és akkor már kissé felnőttesebb fejjel meséltünk egymásnak, hogy pedig akkor én mennyire... de, baszkikuli' akkor én is beléd..! És akkor... és akkor.
Negyedikben együtt táncoltunk, mint hercegi pár a farsangon.
(A sulinkban volt egy ilyen szokás akkoriban, hogy az alsós farsangi bálon a negyedikesek, felsősön a nyolcadikosok által felállított udvartartás előtt vonulnak fel a jelmezesek. Kis szereplés, egy keringő, vagy polka, vagy csárdás, amit betanultunk és előadtuk a nagyérdeműnek.)
Szóval, mint utólag kiderült, már negyedikben úgy voltunk, mint az ecceri' vakpaci a gödörrel...
Seráfütty, elrepült négy év és megint kéz a kézben találtuk magunkat a bálon. Valahogy megint úgy alakult. (Khmm.. mert a párválasztás után a réten 'meggyőztem' Petit, hogy ő nem akar Dzsordzsival táncolni!)
És akkor is mindketten...
Közben hetedikben tán, egy színházi darabban is párt alkottunk, méghozzá szerelmes párt.
Mai napig felsejlik, ahogy fogjuk egymás kezét és azokat a szavakat énekeljük egymás szemébe nézve a szerepben, amit szívünk szerint akkor mondtunk volna...
De, valahogy nem úgy alakult, hogy mi ketten.
Fiatal felnőttként, mikor beszélgettünk ezekről, még mindig ott volt az a szikra(?) vagy nem tudom mi. Akkoriban sokat volt otthon egyedül és sokszor meg is látogattam ennek okán. Szabadok voltunk, tehettünk volna bármit, ami jól esik.
És mégse... soha semmi nem volt köztünk.
Bánom? Határozottan igen. Legalább egyszer megcsókoltuk volna egymást.
Pár évvel ezelőttig tartottuk a kapcsolatot, aztán számot cserélt, majd én is... és ennyi.

(sokadik hazugság - ihletettséget éreztem egy bejegyzés nyomán)

Add fel!
Senkit se érdekel(sz).

Társas lény lenne az ember?
Lóf@szt.

Azért teper, azért dolgozik, hogy b@szh... szaporodjon, létfenntartson.
Újabb és újabb generációs kis s*ggfejeket sz@rjanak a világra.
Akik, szüleik példáján okulva, tolják a világ arcába a kurv@jónekem', kurv@szépvagyok' ésatöbbi f@szságot...
Mer' az kell, azt várják el.
Holott, 90%-ban távolabb áll a valód a valótól, mint Makó Jeruzsálemtől.
De, kell. Megosztani. Pózerkedni. Mert ma már az vagy, akit mutatsz.

Ugyan sosenem vallottam magam rokkernek - merhogy' jóformán majdnemhogy mindenevő lennék zenei téren

(najó, azért Fásy Zsüliettet, ha és amennyiben a fülem közelébe zengetik, még én is bevallom, hogy voltaképp saját meggyőződés végett lepukkáztam Kennedy elvtársat, Dallas-ban a Vótergét ablakából, de csakmert Samantha Júing kexuálisan megzaklatott rája)

- de, annak idején gimiben, csak rámaggatódott a jelző, mermondjuk' voltaképp úgy festettem.

(nameg' a Dzsimi becenév, amit mai napig tagadok, jobb kézzel a bibliján - holott se hívő, senempedig meggyőződéses nem valék -, hogy ugyan nem az ungárise loboncos sztár ihletett, sokkal inkább a Hendrix féle! Erre mondjuk jócskán rácáfolt a közelmúltig, majd húsz éven át viselt sérózatom... )

Jómagamnak a Május 1.-ről igazándiból, egy dolog jut eszembe. A Másnap...

Történt ugyanis, 22 vagy huszonhárom éve és 2 napja, hogy a volt 'bébiszitterem' Éva - kiskölök koromtól ismertük egymást és nagyon sokáig jó barátok voltunk, vele beszéltem meg minden ügyes-bajos dolgom -, április havának harmincadik estéjén becsengetett.

- Na, Isti! Gyere, megyünk májusfát állítani.
- Aham. Édsanya, mit szólsz hozzá?
- Mennyé' fijam. Szép szokás.

Namármost', a májusfa felállításához, lelki és testi erő is szükségeltetik, úgyhogy, térjünk is be a helyi hangulatkarbantartó egységbe, hogy felvértezzük magunkat a kellő habitussal.

- Nos, mitiszó'?
- Tudomisén'... - a konyakot ismertem hallomásból, szóval: - Konyakot kérek.
- Mijevanafának'?
- Levele!
- Eks!
- Eks!
- Tyüha. Van ám huzatod!
- Hukk! De, mégugyan'!