Chapter 0, Chapter 1 , Chaper 2

Chapter 3 - Egy rögbi labda élete

Hatalmas mennyiségű adat volt, amit az obszervatórium távcsövei és a Webb átküldött nekünk, így hosszú percekbe telt az öregedő számítógépeinknek, míg értelmezhető képpé egyesítették az adathalmot. Szinte izzottak a gépek, ahogy dolgoztak, vele együtt pedig minket is vert a víz az izgatottságtól, hogy végre megláthassuk, mekkora bajban is vagyunk.

De elkészült, nekem pedig csak ennyit sikerült kinyögnöm:

-Központ, ezt nektek is látnotok kell…

Dave-el együtt meredten álltunk a monitorok előtt, közben egyikünk sem jutott szóhoz. Csak bámultam a szemünk elé táruló képet, de nem akartam hinni a szememnek. A felvétel homályos volt ugyan, rengeteg dolgot ki sem tudtunk venni rajta, de egy valami biztosan látszott.

-LunR, itt a központ, várakozó állásponton vagyunk – szólal meg a rádió – ismétlem, várakozó állásponton vagyunk. Nem kapunk adatokat.

A nagy izgalom és sokkhatás közepette még a képet is elfelejtettük továbbítani. Én továbbra is csak meredtem a monitorokra, Dave volt az, aki reagálni tudott:

-Elnézést központ, máris küldöm!

És csend. Hosszú percekig csak a merevlemezek kattogását lehetett hallani. A kezdeti sokkból kezdtem én is felocsúdni, közben Dave is csak addig jutott, hogy visszaült a székére. Lehuppantam én is, próbáltam összerakni a fejemben a látottakat, és tudtam, hogy nem szabadna időt pazarolnunk ezzel, dolgoznunk kellene tovább, de nem ment.

-Központ, itt Steve – törtem meg a csendet – ti is azt látjátok, amit mi?

-Itt Scott – jött a válasz – megkaptuk, látjuk, de..

-Ez az, amire gondolunk, haver? – vágtam a szavába

-Megerősítve – felelt immáron a kommunikációért felelős tiszt – ez a dolog, ez.. ez mesterségesnek tűnik..

Kimondta. Az első ember végre, aki kimondta, amin mi már hosszú percek óta csak merengünk. A képen ugyanis nem láttunk semmi különöset. Ezerszer láttam már a Swift-et, nem volt az ketté szakadva, nem volt azzal semmi baj. Csak éppen tisztán és világosan látszott, hogy egy mesterséges, idegennek tűnő szerkezet közlekedik vele párhuzamos pályán, az üstökös által hátrahagyott törmelékek által rejtve.

Kezdtem magamhoz térni, közben folyamatosan kattogott az agyam. Ugye nem csak nekem állt össze a kép? 20 éve felfedezünk egy bolygót, amin akár lehet élet, aztán felfedezzük, hogy valójában a holdja az, ami alkalmas lehet rá, ráadásul pont innen fogunk megmagyarázhatatlan jeleket. Aztán meg a Webb-el együtt titokban felküldünk ide egy műholdat, és minő véletlenség folytán, épp ezen a régióban megforduló Swift üstökös egyszer csak pályát módosítva a Föld felé indul, és párban érkezik ezzel a..

-Központ, mi a nyavaja ez? – tört elő belőlem a kérdés

-Vizsgáljuk – jött a válasz egyből – A nemzetközi űrállomást és a földön található összes teleszkópot riasztottuk. Mindenkit ráállítottunk már, akit csak lehet.

-Steve – szól ezúttal ismét Scott a rádióba – Tiétek Webb. Mindent bele!

Persze, könnyű azt mondani. Ha a rajtunk lévő sokk nem volna elég, már az eddigi képek beszerzése se volt egyszerű. Mint tudjuk, Webb-et nem erre tervezték, nem földközeli objektumok megfigyelése volt a cél, hanem a távoli világűré. De most erre volt szükség, tudtuk mi is nagyon jól.
Szerencsére a két legalkalmasabb embert osztották a feladatra. Az ARA project vezető mérnökeként az ilyen feladatok épp nekem valók, Dave pedig asztrológusként a tudásával tudott sokat hozzátenni, nem mellesleg, manapság az ő vezetése alatt működik a Webb is. Az már persze más kérdés, hogy innen, a rendelkezésünkre álló idő alatt mit tudunk tenni, de meg kell próbálnunk, amit csak lehet. Apropó, rendelkezésre álló idő:

-Központ, a radarok mit mutatnak? Mennyire van a Földtől? Mennyi időnk van?

-Jelenlegi adatok alapján kb. 3 óránk van. Már, amennyire meg tudjuk ítélni...

-Már amennyire? Ezt hogy érted?

-Hát... Az az izé valahogy oda került, ki is jöhet onnan... Swift önmagában nem veszélyes. Ismétlem, Swift nem veszélyes. 3 millió kilóméterre fog elhúzni.

-Vettem.

Még 3 óra, tehát este 10-re várjuk a tűzijátékot. Aj, mi éjfélkor akartuk. Ekkora még csak Dave főztjét kellene falnunk és söröket iszogatnunk.

-Steve!

-Steve!

-Át kellene kalibrálni a lencsék pozícióját. A leképezést már mindjárt megoldom, de ez a te reszortod.

-Megyek.

Ennyit a piálásról... Na persze nem lesz nehéz megoldanom talán, ha a technika is úgy akarja, de azért szívesebben ennék inkább. Közben meg 3 felé jár az agyam. Tudnunk kellene mit is tettek 20 éve, és van-e köze ehhez az egészhez egyáltalán. Nem lehet véletlen, de biztosak sem lehetünk a dologban. Jelenleg legalább is nem.

Elindítottam a kalibrációt, hogy tisztább képet kaphassunk ilyen közelségben is, közben pedig előkotortam azt a mappát, ami még nem is olyan rég az első sokkot okozta. Jah nem is az elsőt, azt már Scott üzenete megoldotta, de fene se számolja már. Kávéra viszont mostanra biztosan nem volt szükség, hogy megemelje a vérnyomásunkat.

-Scott, központ, valaki – szóltam a rádióba – találtunk itt valamit, nem tiszta, de utána kellene nézni, ha van szabad kapacitás. Fontos lehet!

-Eléggé el vagyunk havazva haver, de mond, ha fontos – felelt Scott.

-Utána kellene nézni egy anyagnak. Iktatószám: 1092996, Webb-Ara project.

-Micsoda? – kérdezett vissza értetlenkedve

-Jól hallottad. Ne kérdezz, keress. Fontos lehet!

-Megtesszük, amit tudunk, majd jelentkezünk, amint van valami.

Csend lett megint. Mindenkinek megvolt a maga dolga. Szerintem ember nem volt, aki feldolgozta ezt az egészet. De erre nincs is időnk. Jobban mondva, azt se tudjuk, hogy van-e. Mi az ott és miért jött? Csak gép, vagy idegenek is vannak rajt? Rengeteg a kérdés, de válaszokkal híján voltunk.

Bár ez nekünk is durva, de mi ebben élünk lényegében, noha azért idegen látogatásra mi sem számítottunk, hisz tulajdonképpen mi akartunk máshova látogatni. Megelőztek volna? Vajon ellenségesek lesznek? Megint csak a kérdések, de igazából fordított helyzetben ugyan ez lehetett volna. Persze, ha mi megyünk oda, azért nagyobb lenne a mellény, mert ha van is ott valaki, ott mi lennénk a titokzatos látogatók. De mi nem tudunk, legalább is úgy tudjuk – ugye nagyapa? - de ők már itt vannak. Már ha van ott valaki ugye..

Na de mi lesz az emberekkel, ha már mi is ilyen sokkot kapunk ettől? Ha ez leszáll, becsapódik, vagy akár csak fentről csinál valamit, az katasztrofális következményekkel is járhat. Arról nem beszélve, ha csapódik, már az maga hatalmas károkat okozhat.

-LunR, megvan az akta, amit kerestek. Titkosított fájl, de feltörtük. Nézzétek meg a saját szemetekkel. Durva... Mindjárt átmegy.

Pittyent is a gép. Odagurultam a székkel, a Webb még úgy is a lencsékkel vacakol, addig átnézem az anyagot. De semmi, nekünk legalábbis semmi új, ezt már láttuk kinyomtatva is. Persze a központ nem, ők nyilván hüledeznek, de mi Dave-el ezt már tudtuk. Francba, így sem leszünk okosabbak.. Wowoo, várjunk csak! Mi ez? A végére értem a dokumentumnak erre felugrik nekem egy ablak, ami jelszót kér. Most akkor mégsem törték fel, vagy most akkor mi ez?

Lássuk csak a fájlt. Sima pdf, nem értem, de, azt a rohadt élet, ez 250Gb. Mi a fene? Ez a pár oldal? Az nem lehet. De mi a franc ez a jelszó? Nagyapa neve figyel a fejlécen, de vajon mi lehet a jelszava? Itt hagyta nekünk ezt az egészet, ezt miért nem mondta el? Hm.. Járt az agyam folyamatosan, de annyi minden zizegett most odabent, hogy nehéz volt koncentrálni. Aztán derült égből villámcsapás: gyerek koromban csak nagyapa szólított Űrbogyónak. De utáltam. Oké, érdekelt, amit csinált, de nagyon utáltam valahogy ezt a nevet. Emlékszem, még meg is ríkatott vele kiskoromban. Ezért lenne? Ezt akarta közölni vele?

Bepötyögtem, mondván mit veszíthetek, majd remegő kézzel ütöttem egy enter a kopottas billentyűzeten. Rövid várakozás után egy több mint 1000 oldalas dokumentum ugrott fel a képernyőmre. Oo. Na ezt már nem láttuk mi sem, ez valami új. Elkezdtem fellapozni: teljes részleteséggel ott volt minden, egészen a megtervezéstől a kilövésen át a későbbi tervekig.

A nyomtatott verzióból annyi már világos volt, hogy mi volt a cél. Fogtak egy műholdat, megpakolták minden jóval, majd elküldték a holdra. Nade mire a titkolózás, és mégis hogyan akartak odajutni vele? Erre kerestem hirtelenjében a választ, bár 1000 oldal az 1000 oldal, nem hittem, hogy gyorsan meglesz..

-Központ. Feltörtem, ÉN feltörtem. Van itt még vagy ezer oldal, amit ti sem láthattatok. Küldöm vissza, elkel a segítség. Remélem a kezdeti meglepetésen már túl vagytok, mert itt jönnek csak az izgi dolgok..

-Hm.. Oké, vettük, már érkeznek is az adatok.

Közben lapozgattam én is tovább, és hamar meg is akadt a szemem valamin. GBP. Ezt már hallottam valahol. Nem is akár hol, nagyapa történeteiben szerepelt ez is, hol máshol. Viszont gyermekként nyilván nem nagyon érdekelt mi is ez, elég sok számomra akkor még értelmezhetetlen dolgot mesélt nekem, amit gyermek fejjel nem akartam megérteni, a sztori volt a lényeg. Most már annál inkább.
GBP. Azaz Gravity Bending Propulsion. Ez lehet az, amit mi kerestünk: Kifejlesztettek, egy olyan gravitációs meghajtót, ami a teret meghajlítva juttatja el a célállomásra az ezzel felszerelt eszközt, esetünkben a műholdat. A dokumentumot tovább bújva viszont kezdett kitisztulni a kép, miért is a nagy titkolózás: élesben tudták kipróbálni az egészet és bizony az itt leírtak alapján nagyon rosszul is elsülhetett volna az egész.
Kezdetleges navigációval volt ellátva, jobban mondva, inkább nem is volt. Előre betáplált koordinátákra tudott csak eljutni, se máshova, se vissza és még abban sem lehettek bizonyosak, hogy ott köt ki, ahol kell, vagy egyáltalán meg tud-e ott állni. Hogy mi sülhetett volna el rosszul? Legrosszabb esetben rést vág a téridőben és beszippant magával mindent. De persze anno a Cern-re is azt mondták, hogy majd jól fekete lyukakat csinál és elnyeli a Földet. Nem tette. Na de ki a fene lenne képes megjósolni, hogy mit hoz egy téridő szakadás, vagy egyáltalán mi az és hogyan működik...

Érdekes elgondolás ugyanakkor valahol ijesztő, hogy akkoriban képesek voltak erre. Az ugye tudvalevő Einsten óta, hogy a tér és idő relatív, és a teret meggörbítve akár rövid idő alatt hatalmas távolságokat szelhetünk át. Elméletben, ugyanis a gyakorlatban hatalmas energia szükséges mindehez, amit képtelenek vagyunk előállítani. Az ARA project kapcsán is ez a gondunk, hogy megfelelő meghajtást megtaláljuk, jobban mondva kifejlesszük hozzá. Nekik sikerült. Azt a hatalmas energiát, ami a tér meghajlításához szükséges, gravitációs energiából nyerték ki. Hihetetlen.

Persze mindezt nagyon kicentizve sikerült nekik, ez az oka, hogy egy minden jóval megtömött, ugyanakkor rendkívül kompakt műholdat tudtak csupán felküldeni. Így is kétséges volt, hogy működik a dolog. A műhold maga nem volt ezen kívül semmi extra. Szenzorokkal, kamerákkal, mintavételi eszközökkel felvértezett, az akkori technika csúcsát képező alkatrészekből összerakott eszköz volt. De ugye itt a meghajtás volt a lényeg.

-Srácok, ez nagyon durva – szól Scott a rádióba – még folyamatban, de nagyon durva..

-Olvasom én is – feleltem – valóban az.

Közben viszont jelzett a Webb, hogy kész a kalibráció. Itt az ideje közelebbről megnézni azt a vackot.

-Központ, kellenek a koordináták. Készen állunk, hogy lencsevégre kapjuk!

-Épp végeztünk a számításokkal. Azonnal küldjük.

Miközben az adatok érkeztek, Dave pedig továbbította a Webb-re, valahogy újra rámtört az izgalom. Basszus, mégis csak az évezred eseményei ezek. Oké, lehet a végén belehalunk, de akkor is csak az, nem?

-Kamera indít, felvétel készül – mondja viccesen Dave

Majd mindenki lélegzet visszafojtva várja, hogy a számítógép összerakja a képet. Szinte hallom, ahogy szaladnak a bitek a processzorokban, darálnak a lemezek, süvítenek a hűtők. Feszült pillanatok ezek. De nem kell már tovább várnunk, megkaptuk, amit akartunk:

Hatalmas. Egy szóval jellemezve, hatalmas. Egy elnyújtott rögbi labdára hasonlító szimmetrikus szerkezetnek tűnt. És valóban mesterséges. Sötét, valami fémszerű anyagból készülhetett, bejárat, ablak, vagy egyéb nyílás sehol nem látszott rajta. Se hajtómű, se fények, se semmi más. Első ránézésre nem nagyon lehet megmondani róla, hogy üreges, vagy sem, de így képről még annyit se állapíthatunk meg, egyáltalán ez hajó, vagy egy darab fémkupac csupán. Viszont egyértelműen mesterséges eszköz és hát nyilván odakerült valahogy. Márpedig nem mi tettük oda.

-Részünkről ennyi volt központ. Élő képekért már a földi eszközökön a sor. Hogy álltok?

-Dolgozunk rajt Scott, dolgozunk.

Akkor nincs mit tenni, várunk. Van mivel eltölteni az időt, így Dave-el együtt leültem a monitor elé, és lapoztuk tovább nagyapáék titkát.
Tesztelni ugye nem volt lehetőség, így mindennek elsőre kellett működnie és úgy voltak vele, ha beüt a baj, akkor jobb, ha nem pánikol rajta már előre mindenki. Valahol jogos. Valahol viszont azért megkérdőjelezhető, hogy pár ember döntötte el, hogy lehet, hogy meghalunk. A probléma adott volt, működik-e a meghajtás, vagy sem. Úgy tűnt, működött. Miközben az egész világ a Webb üzembe helyezésére figyelt, szép csendben különvált a fellövés után, majd begyújtotta a rakétáit és valahol félúton a Hold felé aktiválták a GBP-t. Ekkor hallottak felőle utoljára. Egy pillanat alatt eltűnt, ami addig kvázi normális volt és a tervek szerint alakult, de utána semmit nem tudtak felőle. Nem tudni megérkezett-e, csak a jelek nem érkeznek vissza hozzánk, vagy esetleg azon nyomban megsemmisült, amint aktivizálódott. Semmit. A világ viszont egyben maradt, így bár sikernek nem igazán nevezhető küldetés volt, szerencsénkre a katasztrófa is elmaradt.

Azóta persze a Webb-el próbálták megtalálni, de ahhoz jelentéktelenül kicsi volt, hogy sikerrel járjanak. Feladták, 5 év kutatás után feladták, az anyagokat titkosították, majd pár évvel később elindították az ARA projectet, egy immáron nagyobb cél érdekében.

-Megvan az élő kapcsolat. Mindjárt láthatjuk a tárgyat. Honolulu bemérte. – jött az üzenet a rádión

-Kérhetnénk mi is elő képet? – előzött meg Dave a kéréssel

-Természetesen, azonnal továbbítjuk

Hamar meg is jött a kép, de egyelőre nem láttunk rajta semmit. Ismét feszült várakozás következett, míg a Hawaii távcső végre összeszedi magát. 8 óra, nincs már sok idő, hogy megközelítse a Földet, de még mindig nem tudjuk, hogy vajon elmegy, ahogy jött, vagy egészen más céljai vannak.
Egyszer csak megérkezett a kép. A szakadatlan száguldó Swift tűnt fel a képen, ami nem mellesleg gyönyörű látvány volt, de ez most senkit nem érdekel. Hol van az a micsoda?

-Ööö.. Emberek. – szólt valaki a rádión – látjátok ezt?

-Látjuk – hallatszott Scott hangja a háttérből

-Igen, én is látok valamit – kontráztam rá – az a valami elindult?

Senki nem felelt, mi nem kérdeztünk tovább. Meredt tekintettel néztük a felvételt, amin tisztán láthatóvá vált a különös tárgy, amint kilép az üstökös árnyékából és külön úton indul tovább. A rádió továbbra is süket, én Dave-re néztem, majd vissza a képernyőre. Innen mi nem tehetünk mást.

-45 perc és belép a Föld légkörébe – szólt egy hang, a rádión – ismétlem 45 perc!

Mindenki leblokkolt. Mi legalább is biztosan. Itt vannak, kész, rajtuk múlik minden. Támadnak? Leszálnak? Fegyver? Űrhajó? Senki nem tudta. Senki nem tudta és már senki sem tehetett semmit. Egy délután alatt megleptek minket. Megérkeztek, itt vannak. Nagy dolog ez, már bizonyos, hogy nem vagyunk egyedül. Már csak az a kérdés, hogy örüljünk ennek, vagy sem.

43 perc és megtudjuk...

Folytatása következik...