Az a baj az ilyen pillanatokkal, hogy hiába küldöd el bárkinek is, az soha sem fogja azt érezni, amit te. Akármennyire is lenne bennsőséges a kapcsolatotok, akármennyire is ismerne. Hiányzik hozzá a tér többi része, ami nincs rajta a képen. Az illatok, a szél, a hőmérséklet, annak a 6 percnek az összes ingere, ami téged akkor ért. Ez csak egy kép marad. Manapság az ember millió ilyennel találkozik szerte a világhálón. Lehet a legcsodálatosabb, díjnyertesebb natgeo kép egy Alpok csúcsról, nekem akkor is csak egy kép marad, mert nem tudok semmilyen élményt hozzákötni, pláne nem a fotósét.
Én is jártam már A Tó partján, hiszen zalai vagyok, nincs messze. Látom a képet, emlékszem valamennyire az én utolsó hasonló pillanatomra, de az akkor sem ugyanaz. Sőt, biztos vagyok benne, hogy ha te is visszanézed ezt a képet fél/egy év múlva, már magad sem ugyanúgy emlékszel (ha egyáltalán) a pillanatra. Lehet, hogy azt mondod, "Á, csak egy szokásos tóparti fotó, semmi extra nincs rajta.", és már törlöd is. Nem biztos, de lehet. Töröltem már pár képet, aminél nem emlékeztem, hogy miért csináltam anno.
Hogy őszinte legyek, a leírásod sokkal jobban átadja a pillanatot, mint a mellékelt fotó. Mégpedig azért, mert a leírás lassabban építi fel az érzéseket, aki olvassa, lassan éli bele magát, nem egy pillanat alatt, mint amikor rápillant egy képre. Sőt, ha volt hasonló helyzetben, akkor a saját élményeit idézi fel, ergo sokkal mélyebben képes hatni a szöveg, mint a kép. Ebben az esetben a kép nem ér többet ezer szónál. Számomra legalábbis.

"Csak egy olyan töltött édesség van, ami megoldja az élet problémáit, és az az Oreo." /Sheldon Cooper/