Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.
Szóval megint ott vagyok, ahol kábé 7 hónapja: hogy nincs a közelemben senki, akinek el lehetne mondnai, hogy mi a bajom. Jó, persze itt van a tesóm, de ... Szóval nem akarom a barátaimat terhelni minden kis hülyeséggel, meg az az igazság, hogy én a barátommal akarok beszélgetni, de vele nem sikerül. Együtt élünk, de az utóbbi időben alig beszélünk. Az a film jut eszembe, mi is a címe? Igen, Éjjel-nappal fiatalok. Amikor a srác már nem is tudja, hogy együtt van-e még a barátnőjével, mert egy lakásban laknak ugyan, de más műszakban dolgoznak, és nem is találkoznak. Esetünkben azért nem ilyen szélsőséges a helyzet, de lehet, hogy ez csak idő kérdése. Jó, persze tudom, hogy már megint eltúlzom a dolgokat. Az is a bajom, hogy ha nem tudom magamból kibeszélni a problémáimat, azok elkezdenek bennem nőni, és a végén már mindent kilátástalannak látok. De hol is tartottam?
Szóval az van, hogy felkelünk, a barátom máris ül a gépe elé, aztán, ha nem vagyok éppen morcos, akkor megkér, hogy csináljak reggelit neki. Aztán indul dolgozni. Ilyenkor megkapom a puszimat, azzal érjem be estig, mert legközelebb csak akkor látom. Csak persze ennek az ideje is egyre inkább kitolódik. És a rossz az, hogy nekem nem is szól, hogy néhány órával később jön haza. Most nem feltétlenül arról van szó, hogy én arra gyanakszom, hogy megcsal, mert ez csak a legrosszabb pillanataimban jön elő, hanem hogy fene rosszul esik, hogy már nem én vagyok az első a rangsorban. Lehet, hogy ez természetes, de az semmiképpen sem az, hogy néhány hónap alatt változott meg minden. Mert én elhiszem, hogy fontos a dolgozat meg a többi, de hogy emiatt már megölelni sem lehet. És hogy amikor elmegy, akkor sincs idő összebújni, mert sietnie kell...
Persze már megint bőgök. Mostanában elég gyakran.
És ezt megpróbáltam már elmondani neki, de arra meg nem válaszol, vagy ha igen, akkor úgy, mintha én bántani akarnám azzal, amit mondok. Pedig én szeretem, és nemrég még azt hittem, hogy sikerült végre megtalálnom az igazán hozzám illő pasit, de akkor még éreztem, hogy hiányzom neki, ha hosszabb ideig nem lát. Meg ő is bújós volt.
Biztosan én is hibás vagyok, hogy most ez a helyzet, és abban is, hogy nem igazán tudom ezt vele megbeszélni, mert hát persze lány vagyok: bőgős, meg sértődékeny a javából.
Na de össze kellene szednem magam, mert lassan nekem is mennem kell dolgozni, ott legalább nem fog eszembe jutni ez a sok hülyeség, mert lesz egy csomó egyéb dolog, amit meg kell oldanom.

Huh, hát ez jól esett.

Mindig ez van!