Final Fantasy
A Final Fantasy sorozatról
Az 1980-as években a japán Square játékgyártó cég a csőd szélén állt, a vállalat elnöke, Hironobu Sakaguchi utolsó dobásként kiadta a Final Fantasy első részét. Vicces és találó volt a címválasztás, csúnyán fordítva „Végső Fantázia”, mert úgy gondolták, ha ez a játékuk is elbukik, akkor végleg lehúzhatják a rolót. Nagy szerencsénkre nem így történt, óriási siker lett a játék. A sikeren felbuzdulva a mai napig gyártják a Final Fantasy cím alatt a részeket. (Azért csendben megjegyzem, sajnos már nem olyan színvonalúak az újabb részek, mint a régiek. Itt is a címmel próbálják lenyomni a játékosok torkán a közel sem tökéletes újabb részeket.) A Final Fantasy univerzumának rengeteg része van, szinte minden konzolon, illetve PC-n megtalálható egy-egy cím. Elmondható, hogy a legtöbb rész között nincs összefüggés, de ahol van, azt jelölik a számozásban is (pl. FF X és az FF X-2 vagy az FF XIII és az FF XIII-2 stb.). Gyakorlatilag tehát történetileg az egyes részek teljesen elkülönülnek egymástól, így nem szükséges a korábbi részek végigjátszása ahhoz, hogy megértsünk mindent. De természetesen lesznek visszatérő ismerős szereplők, helyszínek, szörnyek stb. (Pl. a Chocobo, ami egy nagy csirkeszerű madár.)
Final Fantasy VII, rövid kedvcsináló JRPG-hez
A sok FF rész közül nézzük meg egyet közelebbről, a sorozat egyik legjobb darabját, a Final Fantasy VII-et. Így talán jobban bemutatható, miért is érdemes egy jobb fajta JRPG-vel próbát tenni. Ez a rész több dolog miatt is különleges. Egyrészt, mint említettem, ez volt a széria első 3D-s megjelenésű epizódja, másrészt ez volt az első JRPG, ami 1998-ben megjelent PC-n is, eredetileg PSX-re jött ki a játék 1997-ben. (Létezett még egy korábbi sorozat PC-re, a Lightning Warrior Raidy, de az én szememben ez pornográf hentai, nem JRPG.) Tehát a PC-s közönség ekkor találkozhatott először magával a műfajjal, ami a konzolokon már a virágkorát érte.
A csapat, egytől egyig fantasztikus karakterek
Az FF VII nem hagyományos fantasy környezetben játszódik, hanem egy olyan világban, ahol a mágia és a technika összeolvadt egymással. A játék alapsztorija nagyban hasonlít ahhoz, ami most folyik a mi világunkban is. Adva van egy hatalmas vállalat, a Shinra, amely a bolygó energiáját (makó) használja fel erőforrásként, ami annak a lassú pusztulásához vezet. Természetesen az emberek itt is fittyet hánynak erre, egészen addig, amíg szörnyű dolgok nem kezdenek el történni. Itt jön a képbe a játék főszereplője, Cloud, aki zsoldosként belép az Avalanche lázadó szervezetbe, akik nem nézik tétlenül a Shinra ezen tevékenységét. A csapat tagjaként pedig minden megkavarodik, kiderül, hogy ez a kis csapat lesz a világ utolsó reménysége. Spoilerezni nem akarok, érdekes fordulatok várhatóak, ahol mire minden világossá válik, addig egy izgalmas, hol drámai, hol kedves és szórakoztató történet részeseivé válunk. A játék hangulatát a kitűnő zenék, és a fantasztikus, közel másfél órás átvezető videók is megkoronázzák.
Mai szemmel nézve az FF VII grafikája bizony csúnyácskának tűnhet, de garantálom, a története mindenért kárpótolni fog. A játék elején nagyon keveset tudunk a szereplőkről, de ahogy haladunk előre a történetben, egyre jobban megismerjük őket, sok titok derül ki a múltjukról. A játék nagy erőssége, hogy a karakterek „élnek”, nem csak adatokból (HP, MP stb.) állnak, mint a mezei RPG-k zömében, van jellemük, vannak érzéseik, rengeteg információt tudunk meg a múltjukról, kik ők, honnan jöttek, mik a céljaik stb. Maga a játék azért nagyszerű, mert nincs benne gyakorlatilag üresjárat, mindig történik benne valami. Ez arra ösztönöz minket, hogy tovább haladjunk a játékban, folyamatosan fenntartva így a játékos érdeklődését. Emlékszem, nekem is anno volt, hogy hajnali háromkor épp egy boss legyőzése után jutott eszembe, hogy holnap bizony suli, és már rég aludnom kellene.
Ami engem anno elvarázsolt és szokatlan volt a sok sima RPG-hez képest, az az FF harcrendszere. A harcok 90%-a véletlenszerűen zajlik, tehát épp sétálgatunk a világtérképen, és egyszer csak a semmiből megtámad egy csapat szörny. Természetesen vannak fix csaták is, ahol látjuk az ellenséget előre, ezek általában igen kemény boss harcok lesznek. A csata körökre osztva zajlik, egyszer mi jövünk, egyszer az ellenfél. Minden karakternek van egy jelzősávja, ez folyamatosan töltődik, amikor tele lesz, akkor adhatunk ki parancsot az aktuális csapattagnak. Van itt minden nyalánkság: támadás, varázslás, idézés, item-használat stb. Ami nagyon tetszett, és a 90-es évek végén megdöbbentett, az a varázslatok és a megidézhető hatalmas segítők technikai megvalósítása, amiket gyönyörű, akár fél perces animáció is kísért. Persze ezek mai szemmel talán gagyinak tűnnek (nekem még mindig tetszenek), de akkor az állam a padlón keresgéltem.
A másik érdekes dolog a harc közben használható képesség, az ún. LIMIT, ezt csak akkor aktiválhatjuk, ha a harcok során elegendő sebzést szerzünk, ezt is egy kis „csík” jelzi, ami ha megtelik a sebzések hatására, akkor aktiválhatjuk. Természetesen minél többet használunk egy „LIMIT” képességet, annál erősebb lesz, és ezáltal újabbakat is megtanulhatunk majd. Itt se marad el az áll-leejtő hatás, természetesen ezek mindegyike csodálatosan van animálva, és vannak titkos limitek is, amiknek a megszerzése nem egyszerű, de cserébe brutális sebzést lehet velük kiosztani. Tehát amint látjuk, harc közben nem fogunk unatkozni, mert rengeteg lehetőségünk van egy-egy csatában.
Említettem, hogy lehet használni mágiát a csaták során, és persze azon kívül is (pl. gyógyítás), ezeket is nagyon érdekesen oldották meg a játék készítői. A mágia, ún. Materia gömbökbe van zárva, ezeket lehet fegyverekben és páncélokban található Materia foglalatokba (slot) tenni. A célunk majd az lesz, hogy nem csupán erős fegyvereket, páncélokat szerezünk a játék során, hanem olyanokat is, amelyekben minél több ilyen foglalat, slot van. A varázslatok a LIMIT képességhez hasonlóan fejlődnek, tehát minél többet használjuk őket egy csatában, annál erősebbek lesznek. Itt se spóroltak a fejlesztők, rengeteg fajta mágia van, külön osztályokban, amiket a gömbök színe is jelöl. (Védekező, támadó, idéző, manipuláló stb.). Tehát a mágia része, és annak a fejlesztése is szerintem egyedire sikerült eme remekműben.
Fegyver és armor slotok, bennük a Materia gömbökkel
A másik érdekessége a játéknak, hogy mindig történik valami, sose lankad a figyelmünk, mint ezt írtam korábban is. Ennek egyik eszköze, amit még nem sok játékban láttam, vagyis ilyen mennyiségben és szórakoztató módon kivitelezve, az a „játék a játékban” lehetőség. Vagyis lépten-nyomon a felfedezéseink során kis aljátékokba botlunk. Rengeteg lesz belőlük, van, amit kötelező megcsinálni, van, amit nem. A legtöbb megoldásával azonban titkos tárgyakhoz, vagy információmorzsákhoz juthatunk a játék komplex történetével kapcsolatban. Van itt motoros üldözés, real-time mini stratégiai játék, bokszolás pénzért, Chocobo tenyésztés és versenyzés stb. Még rengeteg oldalt tele lehetne írni ezzel a játékkal, annyi mindent préseltek bele. De szerintem ebből a rövid leírásból is kiderül, hogy nem egy hétköznapi RPG-vel van dolgunk, itt nem a karakterstatisztika dominál, hanem a kalandozás és a sztori.
Összefoglalva tehát, miért is imádtam életem első PC-s JRPG-jét? Mert izgalmas, érzelmekkel teli, csavaros története volt. Jól kidolgozott karakterek, fantasztikus harcrendszer, csodálatosan megkomponált zene, az egyik legszimpatikusabb főellenfél, Sephiroth is hozzájárult, hogy örökre megkedveljem ezt a műfajt. A játékba irgalmatlan mennyiségű titkot zsúfoltak bele (helyszínek, karakterek, tárgyak, minijátékok, bossok stb.), itt már rengeteg dolgot nem sikerült önerőből megfejtenem, ezért kinyomtatva megszereztem egy több mint 200 oldalas teljes végigjátszást. (Nyújtsa a kezét, aki magától rájött, hogyan lehet arany chocobót kitenyészteni.)
Egyébként az FF szériának szerintem ez a legsikeresebb része, talán a legjobb is, bár nálam holtversenyben van az FF VI-tal. A sikerét az is mutatja, hogy a sztorijával kapcsolatban készült PSP-re is egy játék, a Crisis Core címmel, illetve PS2-re a Dirge of Cerberus jelent meg. A játékokról annyit, hogy színvonalban nem érik el az alapművet, de nem is nevezném őket rossz alkotásnak, inkább átlagosnak. Valamint két film is készült a játékkal kapcsolatban, a Last Order és az Advent Children. Az első a játék története előtt játszódik néhány évvel, míg a másik a játék utáni eseményeket boncolgatja. Mindkettő nagyon jó alkotás, de javasolt a játék végigjátszása hozzá, mert sok mindent nem fogtok megérteni belőle. Az Advent Childrent külön kiemelném, 2005-ben jelent meg, mai szemmel nézve is a legbrutálisabban kinéző, legpörgősebb anime, amit valaha láttam. Mindkét filmet érdemes megnézni, mert rengeteg további érdekességet tudhatunk meg az FF VII világával és szereplőivel kapcsolatban.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
