Utazzunk!
Check in 09.20-án 13:20-kor, ki kell tehát érni a reptérre 11:20-ra. Be is jöttem a melóhelyre 9:30-ra. A legolcsóbb reptéri transzfert rendeltem meg előző napon: Barát Taxi. Tavalyelőtt is velük mentem ki. Róluk azt érdemes tudni, hogy minél sürgősebb a reptéri transzfered, annál biztosabb, hogy valami csotrogány fog érted jönni. Mivel az öregedő taxisok ragaszkodnak a jó kis lestrapált VW Passatjukhoz, azon sem szabad meglepődni, ha az érkező kocsi valamivel idősebb nálad. A sofőrök koráról meg annyit, hogy mindkét alkalommal kerestem a sofőrülés mellett az infúziós állványt, meg a defibrillátort.
Útközben a kedves sofőr bácsi sokat mesélt és közben rettentő szarul vezetett. Azzal nyugtattam magam, hogy valamiért csak megérte a 6x éves kort, nem gyomlálta ki a természetes kiválasztódás az úttest vadonjából… Sok érdekes történetet meghallgattam út közben Bem Apóról, Horthy Miklósról, Kádár Jánosról és meg sorolhatnám tovább a hírességeket. Rendszeresen fuvarozta őket a régi szép időkben… A lényeg, hogy tényleg olcsó volt.
Lehet, hogy ez volt a mi taxink? Vagy mind ilyen?
A reptéren vagy 1,5 órát ültünk. Mivel még a melóhelyen a taxira várva lefóliáztuk a bőröndjeinket, megspóroltunk egy csomó pénzt magunknak. A check in tekintetében mázlink volt, mivel a vészkijáratnál, a szárny fölé ülhettünk a gépen, én az ablak mellett. Itt sokkal nagyobb hely van a lábtérnél, nem úgy kell ülni, mint majom a köszörűkövön.
Ültünk hát a gépen, kaptunk kaját meg sört, néztem a felhőket majdnem egész úton. Afrika környékén már megritkultak, majd a sivatag fölé érve el is tűntek a gomolyfelhők. Onnantól már volt mit nézni, azaz mégsem, mert a sivatag nem túl érdekes látvány még 11 km magasból sem.
A leszállást a sok repülős katasztrófafilmet nézett honfitárs szokás szerint megtapsolta. Én majd a hetes busz sofőrjét tapsolom meg itthon, ha sikeresen eltalálja a buszmegállót… Kiszálltunk Sharm repterén. 36 fok… a sok szittya harcos meg ott állt pulcsiban, meg farmerban… Kicsit vicces jelenet, képzelhetitek. Szokásos füstös arcok a reptéren. Vízumintézés, pöcsételés, csomagellenőrzés. Az első meglepetés a vízum volt: az egyik arab barátunk az útlevél és szálloda voucher ellenőrzésekor mondta, hogy ő 3 dolcsiért is adna vízumot nekünk 5 helyett, de sajnos éppen most fogyott el neki, menjünk hát a hivatalos úton tovább, azaz a VISA feliratú ablakhoz. Ó, de hiányzott ez nekem! Baksis, kenőpénz, alkudozás…
Ilyen ott a vízum. 3 vagy 5 dolcsiért...
Minden papír rendben. Egyik tollam eltűnt, mert többen is kölcsönkérték a vízumigénylő lap kitöltéséhez. Szerencse, hogy direkt vacak repi tollakat hoztam magammal. Összefutottunk kitelepített idegenvezetőnkkel, egy helyi sráccal, aki jól beszélt magyarul, csak a tegezés és magázás olvadt össze nála valami furcsa eleggyé. Fölrakott minket a buszunkra, ami több szállodánál is megállva köpte ki magából a honfitársakat. Balszerencsénkre a Grand Plaza volt az utolsó előtti szálloda.
Talán már 20:30 lehetett, mire a haldokló pálmákkal és viruló szállodákkal szegélyezett sivatagi autóúton elértünk a mi szállodánk bejárati portáljához. Igen. Ezek a szállodák bejárati portállal rendelkeznek. Akkora nagy főbejárattal, mint egy diadalív. Egyenruhás őrökkel, akik ellenőriznek. Csak engedéllyel lehet behajtani egy-egy szállodába. Vasszigor van. Általánosságban véve is rengeteg ellenőrzési pont, meg fekvőrendőr van az utakon. Nem ritka, hogy pajzsos és gépfegyveres katonák kornyadoznak az út szélén nem is próbálva úgy tenni, mintha kicsit is érdekelné őket az egész.
Olyan érzésem volt, mintha valami háborús övezetben járnánk nem sokkal a front mögött. Elgondolkodtam, majd ötleteimet meg is osztottam szomszédjainkkal a buszon: Itt, Sharmon, kellene nyitni egy fekvőrendőr nagykereskedést. Bomba üzlet lehetne… Nagy volt a helyeslés.
A szálloda diadalíve. Magyar zászlót ne is keress!
Igény esetén jön a folytatása.
