4. nap
Korán kelünk, mert ma vár ránk a Ras Mohamed búvártúra. Tegnap nem cseréltük vissza a törölköző kártyát, tehát megvan a tegnapi két törölközőnk. Mi kell még?
Fotómasina, kék mentőkapszula némi dolcsival kibélelve, útlevelek, búvárancúgok, Labello (nem nekem!), naptej, ja és a kalap Zsunak. Kész.
Mindent berakunk a zsákomba, majd irány reggelizni. Még a lépcsőházban eszembe jut, hogy az utazás vouchert nem hoztam! Futás vissza.

Reggeli után megindulunk a szálloda elé. Úgy egyeztünk meg, hogy a bejárat előtti zászlóknál vesznek fel minket 7:30-kor. Mikor kiérünk, már mások is ücsörögnek ott. Egy-két embernél megérdeklődöm, hogy ők is velünk tartanak-e. Egy banda van, illetve egy magyar pár, akik igen. Ők a szállodában fizettek be rá. Kicsit furcsán is néznek, hogy én az úttest túloldalára mutatok, mikor a szervezők kerülnek szóba: Tisztán rálátunk a helyi Travel Agencyre innen.

Nem jön a busz időre. Befut egy-két másik mikrobusz, de a miénk még sehol. A többiek türelmetlenkednek. Zsuval nyugodtam várunk, hiszen tudjuk, nem Svájcban vagyunk. Itt a fél óra késés tökéletesen elfogadható. A félből ugyan ¾ lesz, de megjön a miénk is.

Musztafa elkezdi begyűjteni a vouchereket, illetve egy listára be kell diktálni az útlevél-számokat is. Kiderül, hogy az egyik türelmetlen lengyel fickó nem hozta az útlevelét. Marharépa! Miatta kell még vagy 15 percet várnunk, amíg sprintel egyet oda-vissza. Betuszkoljuk magunkat a buszba.
Az utastérben mindenhol szőnyegek vannak leterítve a padlóra. A műszerfalat valami szőrme borítja a szélvédő előtt. A visszapillantóról egy kis feszület lóg – a sofőr tehát kopt keresztény. Rádióban valami helyi adó szól: diszkósított arab zene.

Itt a buszunk. Egyiptomi shuttle bus, a legolcsóbb utazási mód.

Annál nagyobb slágernek számít egy-egy helyi zeneszám, minél több hajlítást bele képesek zsúfolni bármelyik kiénekelt szótagba. Caramelnek, meg Király Lindának van még mit tanulnia! Király Lindának ráadásul ott van még a magyar Himnusz is…
Fontos tehát, hogy sok hajlítás legyen, az éneklés hangtartománya pedig férfi előadó esetén kötelezően a hereszorongatós.

Dalszöveg szempontjából egyetlen fontos kitétel van: HABÍÍÍÍBI! Ezt elnyújtva, érzéssel kell vonyítani minden 5. másodperben. Magyarul így hangzana: szereeeelmem, galaaaambom, esetleg modernebb előadóknál: bééééjbi!

Prém a műszerfalon. Na, ez nekem is gondot okozott még tavalyelőtt, mert bár mindegyik taxiban széria-felszerelés, de egyik sofőr Musztafa sem tudta elmondani megfelelő angol híján, mire is jó valójában. Tavaly futottunk össze egy olyan taxissal, aki kifejtette provokatív kérdésem után: „Mi ez? Kutyaszőr?”, hogy ez praktikus helyi divat. Szerintük jól néz ki, illetve a szőrt hiába süti a nap, mivel nagy a hő-leadó felülete, nem tud izzásig hevülni. A fekete műanyag műszerfal, mivel alapból nem szőrös, ezzel szemben úgy felmelegedne az állandó napsütés miatt, hogy megvetemedne és szétolvadna.

Szőnyeg az utasok lába alatt. Nos, ez egyszerűen csak menő odakint.

Az arab diszkót közfelkiáltással hamar lecseréltetjük, vesztünkre. A sofőr vigyorogva nyomkodja a rádiót és talál nekünk európai zenét: „Cámon barbi görl…”, meg „Já-já-já koko dzsámbó, já-já-jeee…”. Az elkövetkezendő másfél órában, míg több szállodából begyűjtjük a turistákat, ezt kell hallgatnunk. Én már visszasírom a habíííbit, miközben vagy tucatnyian ülünk egy masszaként a mikrobuszban. Nagyon kellemes eleggyé olvad össze az orosz, lengyel, nyomokban magyar naptej- és hónaljszag az egyiptomi wunderbaummal.

Az illat-kakofónia álmosítóan hat, mégsem alszunk, mivel Sharmra beérve indul a városi közlekedés. Itt a forgalmasabb utakon alap az autós üldözés. 2 sávon elmegy egymás mellett 3 autó is.
Mikrobuszunk megiramodik, tesz egy kunkort be egy busz elé, satufék, mert van egy fekvőrendőr, utána gázt neki! Szűk kanyar: kikerülünk egy hálóinges Musztafát, aki éppen 40-45 fokos szögben kel át a 2x2 sávon flegmatikus kecskéjével. Visszavágunk a szélső sávba, ahol meg a padkán ülve vakarózik két helyi legény: kicsit behúzzák a lábukat, megússzák az amputációt, bár rajtuk emiatt nem is látszik megkönnyebbülés, vagy izgalom. Napi rutin.

Közlekedj okosan! Ez Kairóban 4 sáv volt tavalyelőtt.

- Nézd, Zsu! Ott egy szép mecset a kétsávos körfogalom túloldalán!
Úristen! Kétsávos körforgalom! Na, ebből mi lesz? Semmi. Két személyautóval a buszunk mellett is elférünk benne.

Nos, amit kihagytam ebből a kis életképből, az a dudaszó. Dudálni kell abban az esetben: ha elindulsz, ha fékezel, ha megállsz, ha kanyarodsz, ha előzöl, ha egy gyalogos kényelmesen átsétál az úttesten, ha haver jön szembe-melletted-mögötted, ha hiányosan öltözött nagycsöcsű turista csajt látsz. A lista lehet, hogy nem teljes.

Számunkra izgalmas, a sofőr számára unalmas buszozás után megérkezünk az African Divers diving centerhez. Itt hosszasan ücsörgünk a kikötő mellett egy nádfedelű „váróteremben” az úttest szélén, várva, hogy minden hajót megpakoljanak palackokkal, kajával, megérkezzen minden csoport.

Mindenki kap számot, illetve szánkba rágják a hajó nevét: Omar 2. Talán egy óra is eltelik, mire meghalljuk végre azt, hogy „Éjt, námber éjt! Vószem! Omár dvá!”.
Libasorban tolakodunk be az egyik egyenhajóra, majd arról átmászunk az Omar 2-re. Átmászáskor sikeresen lefejelem a felső fedélzet szegélyét. A parkoló hajók között megszámolok 3 Omart: Omar 1, 2, 3. Kedvelt név errefelé.

Zsuval felcuccolunk a felső fedélzetre. Kihasználják a hajó kapacitását, de túlzsúfoltan azért nem vagyunk. Végre indulunk!

Az egyenhajónk ikertesója. Ezeket klónozzák, nem összeszerelik.

Mikor kiérünk a kikötőből, a matróz srácok körbemennek és csoportokra osztják a népet. Van orosz csoport, lengyel csoport (ők a legnépesebbek), illetve a maradék, akik angolul lesznek oktatva: egy német nő, egy szerb férfi, egy magyar párocska (Erik és neje) és mi Zsuval.

A hajóról csak annyit érdemes elmondani, hogy egy dízelmotoros kis jacht. Egyiptomban ebből a típusból talán ezer is járja a Vörös-tengert. Két fedélzete van. Az alsón van két mosdó, egy száraz résznek hívott zárt étkező és pihenő (a felső fedélzet alatt), előtte-alatta pedig konyha és gépház. A hajó tatrészén egy oldalról nyitott részen vannak összekészítve a palackok és búvárfelszerelések. Ez a vizes rész. Innen lehet bemenni a vízbe, illetve 2 lépcsőn, vagy inkább létrán feljutni a felső fedélzetre - szigorúan cipő nélkül. A felső fedélzet teljes egészében száraz rész. Innen nagyon szép a kilátás minden irányba. Ez a kormányos helye is. A kormányos előtt, az orr felé van egy kis emeleti napozó fedélzet is, ami fedetlen és műbőr huzatú matracokkal van borítva. Van egy hasonló a „földszinten” is, de matracok nélkül. Az emeleti lesz Zsu helye, tudom előre.

Zsu a kaptány. Háttérben Erik cimbink.

Kerítünk neki egy rosszullét elleni pirulát, illetve a szakács ad neki egy fél zöld citromot (lime), hogy azt nyalogassa. Tavaly tengeribeteg volt szegényke…

Nagyon fontos, hogy megjegyezd a hajó nevét! Minden hajó fehér és szinte tökéletesen egyforma. Aki a legénység arcáról szeretné beazonosítani a hajót, az naiv, esetleg tökhülye. Minden megállásnál 6-8 egyforma hajó horgonyoz egymás mellett. Mikor a vízből ki akarsz mászni a hajódra, gőzöd nem lesz, melyik is a tiéd valójában, ha nem tudod a nevét! Az időközben érkező és távozó hajók miatt a sorrend is folyamatosan változik. Tavaly egyszer én is majdnem rossz hajóra másztam…

Kétféle oktatás van: sznorkeling és diving. Az utóbbi során ki kell tölteni egy egészségügyi alkalmassági tesztet, illetve egy felelősségvállalási nyilatkozatot: Bármi történik veled, a te hibád… Elméletileg az oktatás része kellene, hogy legyen egy medencés próbamerülés, de mivel mi már merültünk, ezért eltekintenek ettől – meg különben is: tavaly is tojtak rá!

A diving oktatás során elmagyarázzák a felszerelés részeit, működését. Kitérnek arra is, mit csinálj, ha a víznyomás miatt fáj a füled, vagy párásodik a szemüveged. Megtanítanak pár jelzésre is, mivel a víz alatt, reduktorral a szádban beszélgetni az eltúlzott igények kategóriájába esik.

A jelzések tanulása vicces dolog. Alapból elmondható az, hogy az oktató nagyon közvetlen, az oktatás jó hangulatú és interaktív – főleg nekünk, mert az angol nyelvű egy kis létszámú csoport. A jelzéseknél kettőt említek meg. Ez egyik fontos, a másik pedig mindenkit érdekel:

1. Ami otthon OK, az itt nem nagyon nem OK!
A víz alatt az OK jelzése a hüvelyk és mutatóujj összecsippentése, miközben a többi ujjadat eltartod.

Zsunál minden OK. Tavalyi videóból lopott kép.

Amennyiben a búvároktató felé nyomsz egy felfelé hüvelykujjas szárazföldi magyar OK-t, ne lepődj meg, ha egyből megragadja a grabancod, és visszarángat a hajóra, ugyanis azt jelenti, hogy olyan problémád van, ami miatt egyből meg kell szakítani a merülést!

2. Elfuserált tisztelgés.
Ha a kezedet összeszorított ujjakkal, hüvelykkel befelé függőlegesen a homlokod elé emeled, az azt jelenti: cápa! Na, ezt nem nagyon fogod használni, ha Egyiptomban búvárkodsz, persze azért nem árt tudni.

Oktatónk a jelek oktatása során a cápa-jelzést egy kiselőadás keretein belül mutatja be: Kezét a homlokához emeli, majd a hátam mögé mutat, utána pedig integet.
Szavakkal pedig így kíséri – persze röhögve: „Shark! Behind you… Bye-bye!” Magyarul: „Cápa! Mögötted… Viszlát!”

„Shark! Behind you… Bye-bye!”

Megkérdezem az oktatótól, hogy mekkora méretű az a cápa, ami már veszélyes lehet. Azt mondja, tökmindegy, majd hozzáteszi, hogy az kérdés: éhes, vagy nem éhes a jószág...
Oktatás után szabad-foglalkozás. Fokozott figyelmet fordítunk a megfelelő kenésre Zsuval, majd körbejárjuk a hajót. Egy-két fotó erre-arra, mert bár nem nagyon szeretek fényképezgetni, azért csak kell valamit hozni haza is (Logoutra mondjuk).

Körbejárjuk a hajót. Nagyon jó dolog hajókirándulás, ne hagyjátok ki!

Már az oktatás alatt összehaverkodunk Angie-vel, egy kellemes-negyvenes német hölggyel. Beszélgetés közben ugyancsak meglepődöm, mikor kérdésemre azt válaszolja, hogy az Európai Űrkutatási Hivatalnál dolgozik. Nem sokkal később ismét meglep, mikor azt is kiböki, hogy tök egyedül van Egyiptomban egy 10 napos búvártúrán. A szállodába csak aludni jár, a napjait ezen a hajón tölti napi 2-3 merüléssel. Nekem ez kicsit sok lenne a jóból, elég 7 nap alatt 1-2 merülés is.

Később szóba elegyedünk Alexszel is, aki egy szerb belgyógyász. Ő a szállodában hagyta a feleségét, ezért van egyedül a hajón. Alex nagyon-nagyon fárasztó, tudálékos ürge, ráadásul ezek a nem túl élvezhető tulajdonságok közvetlenséggel és bőbeszédűséggel társulnak. Egy jó óra alatt megvitatjuk két ország munkanélküliségi rátáját, reálbéreit, ingatlanárakat, szállodai költségeket, egy átlagos éttermi számla végösszegét… Ekkor passzolom át őt szintén mellettünk tanyázó honfitársamnak, Eriknek. A továbbiakban fárassza inkább őt!

Zsu fekszik a napon, gyártják a melanint Erik párjával – ez olyan női dolog. Én az alsó dekken barátkozom a matrózokkal. Hogy, hogy nem, még egy sört is kapok az egyiktől, pedig az nem jár. Téma az élővilág, meg a búvárélmények. Nagyon jó fej srácok, lehet velük ökörködni.

Elérünk az első merülési helyre: Shark Observatory.

Shark Observatory

Ez egy sziklás partszakasz előtti korallszirt. Itt még nem kerül ránk a sor, mi csak sznorkelezünk Zsuval, meg egy tucat lengyel-orosszal. Egy oktató terelgeti a sznorkeles bandát, igyekezve összetartani őket. Zsu még csobbanás előtt felveszi a decathlonos vízálló óráját. Csinos darab. Mint később kiderül, 10 méterig vízálló a jószág: 10 métert úszol és be is ázik…

10 méterig vízálló a Decathlon szerint... Azért nem csúnya darab.

Sharm környékén nem ritkák a cápák. Gyakorisági sorrendbe szedve előfordulnak a következő (ritka esetben emberre is veszélyt jelentő) fajok: Szürke szirti cápa, Fehérfoltú szirti cápa, Pörölyfejű cápa, Tigriscápa. Nagyon utánanéztem ennek a cápa ügynek…
A szürke kollégák állítólag félénkek, nagyon nehéz a közelükbe kerülni. Ők klasszikus cápa formájúak. A pöröly és tigris állítólag kemény jószág, de szintén nagy szerencse, illetve erősebb áramlás, meg nyílt tengeri korallszirt kell ahhoz, hogy összefuthass velük. A leggyakoribb jelenség a rendkívül kíváncsi fehérfoltú. Viselkedését a kutyáéhoz hasonlítják a tapasztaltabb búvárok. Ő is egy klasszikus cápaformájú cápa. Tavaly az egyik kollégám együtt úszkált egy 2-2,5 m-es példánnyal. Azt állítja, hogy egyszer még a farok úszóját is megfogta! Ennek ellenére megvan minden végtagja azóta is.

Kollégám és a fehérfoltú. Állítólag megfogta a farok úszóját is!

A fehérfoltúakat gyanúsítják a tavalyi cápatámadásokkal. Elképzelhető. Ha már annyira kíváncsi, megvizsgálja közelebbről is a sznorkeleseket. Ő pedig, mivel nincs keze, a szájával tapogat, ami egy fürdőző szempontjából jó esetben is csak fájdalmas élmény lehet!
Egyiptomban cápa búvárt még nem evett – ők tudnak normálisan viselkedni a víz alatt. Az étvágygerjesztően kalimpáló és csapkodó sznorkelezők voltak a préda – valószínűleg saját hibájukból.

Az oktató 2 okból igyekszik összetartani a népet. A fontosabbik az, hogy a víz alatt kamerázó cimborája mindenkiről kevés munkával tudjon sok fotót csinálni, a másik pedig az, hogy ne merjen egy kóbor cápa sem a közelünkbe jönni.

Ahogyan a cápák, úgy a komolyabb halak sem maradnak meg a közelben, mivel az orosz és lengyel sznorkelezők gőzhajóként rugdalják, meg kavarják a vizet maguk körül. A vízi macsók minden egyes halért le-lebuknak a víz alá, sikeresen megzavarva őket.
Gyorsan arrébb is menekülök, Zsu persze velem tart. Kényelmesen úszkálva – a kezet nem is kell hozzá egyáltalán használni, van amikor karba font kézzel úszom –, vagy száz méterrel távolabb már sokkal többet látni, ráadásul senki nem rugdossa az oldalamat, meg úszik a hátamra, mint egy szerelmeskedni vágyó rozmár. Ezért nincs rólunk sznorkelezős fotó.

Sajnos ez a rész is valami frekventált merülési hely lehet, mert a korallok kicsit megviseltnek látszanak. Kb. ugyanazt látom, mint tavaly Hurhadán, pedig Sharmot jobban szeretik, többre tartják a búvárok. A különlegesebb halacskák közül néhány: egy szép nagy napóleonhal, pár sügér és egy rája. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem nyüzsög körülöttünk a víz!

Következő hely a Shark reef.

Új barátunk, Űrkutató Angie is ekkor készül először merülni, akárcsak mi.
Mielőtt leparkolnánk a már itt álló fél tucat hajó mellé, kiszúrok egy tengeri teknőst a vízben. Lebeg a felszínen, lustán nyújtogatja a nyakát. Helyes kis jószág.

Teknős Musztafa napozik a hajó mellett. Amennyien lefotózták, mondhatjuk, hogy igazi celeb!

Örömömben mutogatni és kiabálni kezdek. Szerencsére a hajó attól nem tud felborulni, hogy az összes utasa hirtelen átrohan az egyik oldalra…

Megtalál minket az oktatónk, mikor eljön az idő. Ketten megyünk vele. Az alsó fedélzeten előkerül a gúnyánk. Zsu aggódni kezd és nem ok nélkül, hogy mivel más által használt cuccot kapunk, fennáll a hepajtitisz veszélye, ami nyállal is terjed.
Rákérdezek az egyik mellettem tébláboló matrózra, hogy kicserélik-e a reduktort, miután valaki leveszi a ruhát. Elkezd nekem handabandázni, hogy két reduktor is van egy szereléken. Persze, ha a tartalék reduktort is nézzük, amit alapból nem használunk…
Zsut azzal próbálom nyugtatni, hogy aki után megkapjuk a rucit, európai, akiknél nem divat a hepajtitisz. Látom, hogy nem boldog ettől. Hát igen, aki egészségügyi pályán mozog, az kicsit túl sok rondaságot lát.

Nagy nehezen rábeszélem, hogy ne mondja vissza emiatt a merülést. Boldog én sem leszek akkor, mikor a reduktort megfogom és megnyomom rajta a gombot: A nagy slunggal kiszisszenő levegő egy csészealjnyi habos csulát dob a búvárruhám mellényére!

Zsuval kicsámpázunk a hajó tatjához, mivel ott van egy kis zuhany. A dolog nem egyszerű, mert a palack és az ólomöv elég nehéz, ráadásul tömeg van. Megint boldog-boldogtalan azon a helyen hemzseg, ahol be lehet menni a vízbe. Lökdösünk egy kis helyet magunknak, majd jól kiöblögetjük a csutoránkat. Az oktató javaslatára megmerítgetjük szemüvegeinket egy zöldes folyadékkal teli vödörben, majd kiöblítjük a zuhannyal.
Miközben előkészülünk, a palackom kicsúszik a hevederjéből és megindul a térdhajlatom felé! Ezen kicsit meglepődöm… Odaugrik az egyik Musztafa és helyrerángatja.
Eljön a mi időnk. Kiállunk a tat legszélére. Kicsit üvöltözök az előttünk sznorkelező marháknak, hogy húzzanak arrébb, majd egy nagy lépés nekem (az emberiségnek pedig egy elhanyagolható): puff, jól benne vagyok a vízben!

Zsu béka. Tavalyi videóból lopott kép.

Tomi béka. Tavalyi videóból lopott kép.

Jól benne vagyunk a vízben!

Megkapaszkodunk a tatról lógó láncban. Oktatónk beállítja a mellényünket.

A mellénybe a palackból lehet lebegőt fújni és leengedni azt - így szabályozható, hogy milyen mélyen lebegj a vízben. Aki önállóan merül, magának fújja fel/engedi le a mellényt. Aki oktatóval, az meg bízik abban, hogy szerencsés esetben egy buzgó Musztafát fog ki, aki törődik az ilyen apró részletekkel. Ha nincs ilyen szerencséd, akkor marad a tempózás: küzdhetsz a gravitáció, vagy a felhajtó erő ellen...

A láncot fogva lejjebb araszolunk. Mindkettőnknek gond nélkül megy a légzés: lassan és mélyen be, majd egyből ki. Már tavaly is meglepődtem azon, milyen kellemes és friss levegő jön a palackból. Mutatjuk is a szokásos vízi OK-t a srácnak. A zöld trutyis dekondenzáló folyadék is tökéletes. Olyan tisztán látok mindent, mintha a Spektrumot nézném otthon.

Tavaly Zsunak eleinte nem jött össze a reduktoros légzés. Kapkodva próbált levegőt venni - nem is sikerült ezért eleinte. Idén már rutinosan csinálta. Nekem a párásodás okozott gondot merüléskor, idén ezzel nem kellett szórakoznom: a zöld trutyi tette a dolgát.

Szépen lassan olyan 7-8m-ig merülünk, közben többször is orrunkat befogva és befelé préselve a levegőt kiegyenlítünk. Furcsának tartom, hogy az oktató nem állítgatja a mellényünk nyomását, pedig azzal kell szabályozni, hogy milyen mélyen lebegjünk… Mindegy, ő a szakember.
Na, elengedjük a láncot. Tavaly bele kellett karolnunk az oktatóba, mivel nincs PADI vizsgánk. Itt ilyenről szó sincs. Mutatja, hogy fogjuk meg egymás kezét és kövessük, majd megindul előre. Zsu egy igazi kis vízi Anteusz: a vízből nyerve erejét vasmarokkal ropogtatja kéztőcsontjaimat – izgul a kisszívem…

Oktatónk kényelmesen tempózgat: hol háttal, hol hasmánt úszkál. Mi küzdünk, mivel nemcsak előre kell haladnunk, hanem a magasságért is küzdeni kell – jobban mondva a mélységért – a nem jól beállított mellény miatt…
Ennek ellenére jól érezzük magunkat, illetve a nagy szabadságot is kihasználjuk: játszunk a halakkal. A halrajokat egy-egy karmozdulattal megijesztjük, ilyenkor nagy egyetértésben ezüst felhőként rebbenek szét egy pillanatra. A bohóchalakat is bekergetjük néha otthonukba.

Tavalyelőtt engem kergetett meg egy tűzhal (Lionfish). Bérfotós Musztafa képe.

Kissé más ez, mint a sznorkelezés: köztük úszol, nem felettük, illetve más tudat az, hogy feletted ott van a rengeteg víz és te 3D-ben kalandozhatsz. A grafika tehát nagyon ott van! Remélem, hogy a hajóról kiszúrt celeb-teknős is eljön bemutatkozni, de úgy látszik, más dolga van. Talán az zavarja, hogy elég sűrűn vagyunk: búvárok erre-arra, illetve a fejünk felett sznorkelező szlávok csoportjai csapkodnak, mintha az életükért küzdenének.
Érdekes látnivalók: csoffadt muréna, pár sügér.

A csoffadt muréna. Bérfotós Musztafa készítette aznap.

Olyan húsz perc telik el a merülésből, mikor úgy érzem, mintha nem jönne annyira a levegő, ahogyan eddig. Mutatom is az oktatónak, hogy a reduktornál valami nem stimmel. Ő jelez, hogy nyomjam meg rajta a gombot. Megteszem: jön is nagy buborékfelhő. Mutatja, hogy OK. Lópikulát OK, te marha! Jelzem neki, hogy húzzunk felfelé, mert ekkor már alig-alig van levegőm. Kegyesen odaúszik és megnézi a nyomásmérőmet. Látom, hogy meglepődik. El is kezd kotorászni a segéd reduktora után (Na, ezért van kettő egy szerelésen!), én meg közben nézegetek felfelé, hogy milyen mélyen vagyunk. Olyan 4 méterre saccolom.
Ez nem pálya, simán felúsznék, de ez az ökör éppen keresgéli a reduktort és fogja a grabancomat. Ha sokat szórakozik, a kezei között fulladok meg… Na, megtalálja. Kiveszi a számból az enyémet és bedugja az ő csutoráját. Szívok is egy nagyot… a tengervízből, mivel rosszul dugta a számba az ökör! Még jó, jó hogy nem tüdőzöm le… Gyorsan megigazítom és végre, majd egy perc után, jut egy kellemes lélegzetnyi levegő nekem is! Sziámi ikrekként elindulunk felfelé. Mikor felérünk a felszínre, a hajóról már nézegetnek felénk – látják, valami nem stimmel,

Felkapaszkodom a létrán a fedélzetre, közben mondom Zsunak, mi történt. Ahogy az utolsó létrafokon is fellépek, a palack megint megindul a hátamon. Mivel Zsu mögöttem jön, majdnem az arcába kapja… A taton topogva vagy fél percet várok arra, hogy valaki leszedje rólam a cuccot a lógó palackkal. Enyhén szólva mérges vagyok.
Oda is fordulok az oktató felé:
- Ti meg szoktátok ölni a turistákat? Üres a palack, vagy mi ment tönkre? – vonom felelősségre Oktató Musztafát.
- Azt hitte, aki összerakta a cuccod, hogy nőnek lesz és csak 15 percre. Te nagy vagy és sok levegőt használsz, ezért fogyott el… - próbálja menteni a menthetetlent.
- Hányan merültek már ezzel a palackkal ma? – jön egy másik indiszkrét kérdés tőlem.
- Talán ez a harmadik merülés – mondja erre.
Erre már magyarul mondom:
- Elmentek ti a jó büdös csipába!
Cifrázom még egy darabig. Látja ő is, hogy nem vagyok túl elégedett az események menetével:
- Kaptok másik merülést e helyett!
- Na, köszönjük szépen, de elég volt mára!

Megtöröljük magunkat és felmegyünk a felső fedélzetre egy-egy kólával. Zsu közben egyetért abban, hogy ma ne merüljünk többet. Remélem, legalább annyira aggódott értem, mint a hepajtitisz miatt:)

Mire mi visszaérünk a merülésből, már rég lezajlott az ebéd az étkezőben. Éhesek vagyunk, mivel a merülés és pancsolás sokat kivett belőlünk, a svédasztal viszont romokban hever. Nincs már egy szem hús sem, a köretek és saláták is összeturkálva… Szólok is Oktató Musztafának nem túl finoman: "Mától megünnepelném a második szülinapomat. Kezdeném azzal, hogy ebédelnék egyet. Intézz kaját, mert kissé ingerült vagyok."
Musztafa hanyatt-homlok rohanva keríti elő a szakácsot, aki szerintem a legénység részére félretett adagból rendezi a svédasztal sorait. Jut mindenből bőven. Én kétszer is szedek.

A kaja a hajókon kiváló, sokkal finomabb, mint az ötcsillagos szállodákban, még ha nem is olyan nagy a választék. Általában a következő fogásokból áll: rántott csirkefalatok, rántott halfilé, paradicsomos húsgombóc, friss zöldségsaláta, krumplipüré, bolognai szószos főtt tészta. Mindegyik tökéletes. Ehhez jár behűtött kóla, illetve a haveroknak és/vagy túlélőknek dugi sör is. Pszt! Erről Zsu nem tud!

Űrkutató Angie is előkerül a vízből. Leül mellénk és elkezdjük az élménybeszámolókat. Azt mondja, hogy a mai merülése nem sikerült olyan jól, mint az előző napokban. Valami fémes kattogó zajt hallott a merülés alatt végig, és valószínűleg ezért került el minket minden nagyobb hal, illetve túl nagy volt a tömeg is.
Ma nem tud semmi különleges eseményt beírni a búvárnaplójába. Kérésemre megmutatja a naplóját. Irigykedve nézem az előző napokat:
• Fehérfoltú szirti cápa,
• delfinek,
• nagy barrakuda raj,
• 1,5m-es napóleonhal,
• kisebb (vagy 2m-es) manta…

Rosszkor voltunk rossz helyen. Tavaly Hurghadán egy nyílt tengeri zátonynál (Dolphins’ House), illetve Mahmya-n is sokkal többet láttunk mint ma…

Mahmya. Igazi paradicsom.

Leírásom alapján azt gondolhatná a kedves Olvasó, hogy egy szörnyűséges kalandon estem át. Pedig nem. Jó volt a merülés, kifejezetten élveztük Zsuval. Lehetett volna sokkal jobb is, ezt nem tagadom. Kicsit többet is vártam tőle.

Elindulunk a 3., egyben utolsó megállóhoz: Ras Fanar.

Ras Fanar

Ras Fanar világítótornya.

Pont a Fanara szállóval szemben horgonyzunk le a parttól olyan 50-60 méterre. Jövőre ebbe a szállodába kellene eljutni. Csodás helyen van!

Már benne vagyunk a délutánban, a nap kissé ferdén világítja meg a vizet, a színek így nem olyan élénkek, miközben sznorkelezünk. A parttal párhuzamosan egy igazi korall labirintus van, nagyon élvezem a felfedező utat, amit bejárok.
El is töltök vagy 1 órát a vízben. Zsu már hamarabb kimegy, hogy kihasználja a délutáni napsütést. Amíg van naptejünk, ő ki nem hagyná a lehetőséget!

Hazafelé a kormányos előtti matracokon fetrengünk és bevallom férfiasan: én is napozom egy kicsit.

Nem félek a naptól. És igen: ezt a fürdőgatyát hordom már két éve!

Erikkel és párjával nagyon jól elhülyéskedünk a hazaúton.
A kikötőben kisebb fennakadás adódik, mivel egy mikrobuszba akarnak beszállítani szinte mindenkit, aki leszáll a hajóról. Hm… Kis telefonálgatás után előkerül egy másik szekér is. Viszonylag jól járunk, mert a miénk nincs tele, mikor elindul.
Jó egy óra út, mire a szálloda diadalívéhez érünk. Erikkel megegyezünk, hogy azonnal lejövünk az úszómedencéhez, mert a sok sós után vágyunk egy kis klóros édesvízre is. Mivel délután 5 óra körül van már és 6 óra körül sötétedik, nincs sok időnk: sötétedéskor kizavarnak mindenkit a medencéből és beklórozzák a vizet.

15 perc sem telik el, már a Nuni bár előtti medencénél vagyunk, de Erikék megelőznek így is. Mikor odaérünk hozzájuk, éppen belecsöppenünk egy fejesugrás oktató kurzusba. Eriket oktatja felesége arra, hogyan kell fejest ugrani. Nagy móka!
Bevállalom a minta ugró szerepét: „Így kell ezt,ni!”, „Így ugorj, ívesen!”, „Hajtsd előre a karjaid közé a fejed!”

Erik ugrásait lepontozzuk. Fél tucat ugrás után Lifeguard Towel Boy Musztafa is megáll a medence szélén – pontosan a „No diving!” (Tilos az ugrálás!) tábla mellett – és hangosan röhögcsélve buzdítja Eriket:
- Jesz! Det vóz gúd! Ju ár a ríl ekszpert! (Igen! Ez jó volt! Profi vagy!)

A dolog szépséghibája, hogy közben majdnem összeesik a röhögéstől. Velünk ellentétben akkor is hangosan röhög, mikor Erik felbukkan a vízből. Mi ilyenkor elfordulunk, vagy erőszakot téve magunkon abbahagyjuk a nyihogást.
Jó háromnegyed órát tart a kurzus. Ezután kiülünk a bárba. Erik és párja „Teach on the beach” koktélt, Zsu kólát, Tomi pedig értelemszerűen sört iszik. Kis kvaterkázás után elköszönünk tőlük, hogy rendbe szedjük magunkat a vacsorához.

A Nuni bár éjszaka. Előtte már gyülekeznek a tajgalakók.

Vacsora után Gekkó Musztafákat nézegetve megyünk fel a lépcsőházban a szobánkba. Az utolsó lépcsőfordulónál Zsu nagyot sikít:
- Úristen! Ez a dög megint itt van!

Én titkon erre vártam. Itt van ma este is Imádkozósáska Musztafa, hogy pillét fogjon. Óvatosan cserkészem be, közben Zsunak mondom, hogy fusson a fényképezőért. Pár képet kattintunk róla. A vaku miatt nagyon gyanakvóan forgatja felénk pici szív alakú fejét. Ekkor csapok le rá! Elkapom a toránál a fogva.
Zsu tartja a távolságot, hátha vér fog folyni… és jól sejti:
Sáska barátunk fogólábaival hátranyúl a feje felett és ráfog a mutató ujjamra. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, ha egy itthoni 6-7 cm-es imádkozó sáska teszi: érzel egy kis szorítást, talán még a karja végén lévő karom is bök egy kicsit, de semmi több. Imádkozósáska Musztafa viszont egy 10cm-es predátor! Úgy megfogja az ujjamat, hogy finom kis bőröm egyből ki is lyukad! Meglepetésemben el is engedem a jószágot, ő meg szárnyra kap: Zzzzzz! - repül el zúgva Zsu mellett, aki maradék bátorságát is félredobva (Szerencsére a fényképezőgépet nem!) sikítva iramodik meg a szoba felé. Én az ujjamat szopogatva követem.

Ígéretemhez híven átváltunk a másik teletextes játékra: indul a tojásevő kígyó (egérfogó macska) bajnokság. Hamar megdöntjük a memóriában szereplő eddigi rekordot, majd bennem megint elpattan valami és lesöpröm Zsut a pályáról. Éjszaka nekem háttal alszik a nő… :D