5. nap
Még korábban kelünk, mint előző nap, hiszen vár minket a sivatagi quad szafari. Eddig sem volt egyiptomi nyaralás (inkább őszülés, mert mindig ősszel voltam…) sivatagi száguldozás nélkül, eztán sem lesz.
Ez az egyik legolcsóbb és legélvezetesebb program, bár nem látsz közben sem Szfinxet, sem Karnaki templomot, sem pedig piramist. Miért jó akkor? – kérdezhetné a kedves Olvasó. Amennyiben tényleg megkérdeznéd, akkor nagyon nem figyelsz, mivel a válasz: látod a SIVATAGot!
Lehet, hogy szoftverhiba, de engem minden idegen helyen elsősorban a természet látványosságai fognak meg. Egyiptomban pedig ez a Vörös-tenger és a sivatag. Jó-jó, a piramisok sem rosszak, de nekem mégsem az jelenti Egyiptomot. Egyszer megvolt, többet nem kérek belőle… A Kairói Nemzeti Múzeumban is a legnagyobb élmény számomra az volt, mikor az ujjamat a számból ki-kirántva pezsgő pukkanásokat imitáltam egy jól visszhangzó teremben...
Jó-jó, a piramisok sem rosszak… Kép tavalyelőttről.
Hirdetés
Szinte elsők vagyunk a Palmera étteremben. Zsunak szólok, hogy jól lakjon be, mivel elfelejtettem tegnap lunch boxot (uzsonna csomag) rendelni magunknak a recepción. Most egyszerre két étkezést tömünk hát magunkba. Igaz, hogy a szafarin jár majd egy ebéd, de az még nagyon messze van…
A szokásos kisbuszra nem kell sokat várni. Olyan hat magyart, illetve pár lengyelt gyűjt be a Grand Plazaban. A vouchereket beszedi Sofőr Musztafa, majd kitessékel minket a szállodából. Egy előnye van annak, hogy a szállodában fizetsz be egy fakultatív kirándulásra: bejöhet a shuttle busz a recepcióig, nem neked kell kint várni a szálloda előtt. Más kérdés, hogy ez megér-e 40-50% felárat?
A szokásos körutazás során felszedünk még egy csomó szafaris turistát, majd elindulunk a műúton Dahab felé. Dahab lényegében északra van Sharmtól.
Jó háromnegyed órás zötyögést követően érünk el a quad bázisra. Ez egy tábor, ami a műút mellett terül el. Iszonyú pezsgés van körülötte. Quad karavánok érkeznek-indulnak, motorosok repesztenek, dzsipek száguldoznak és homokfutók erőlködnek mindenfelé a komplexum körül.
A bázis. Jelenet az arab Mad Max-ből. Főszerepben: Terrorista Tomi.
Mint olvasható, sokféle lehetőség van a sivatag bejárására:
Dzsip: Nem túl élvezetes egy zárt és eszeveszettül zötykölődő dobozban ülni. Csak a vesekővel szenvedőknek ajánlom jó szívvel. Tavaly mi is ültünk egy rövid út erejéig dzsipben, ami persze defektet is kapott. Ezt Zsu kifejezetten élvezte.
Látható, hogy Zsunak semmi köze nincs ehhez a malőrhöz…
Homokfutó: Négyszemélyes csontvázautó tákolmány, ami retkes is, kényelmetlen is, de legalább lassú is.
Ipari műemlék, de még eladható. Nekünk először és utoljára!
Motor: Ilyet nem kapsz! Ezzel a helyi Musztafák vagánykodnak.
Quad: két- illetve egyszemélyes választható, utóbbi kis felárért, de megéri. Honda gyártmányú, masszív kis jószágok. Mennek, mintha az ördög sarkantyúzná őket! A végsebességük olyan 50 km/h körül lehet, de ezt csak ritkán lehet kihasználni. Ilyenkor aztán kapaszkodni kell rendesen! Na, ezt ajánlom mindenkinek.
A bázison kicsit várni kell. Ekkor felajánlják, hogy egy fedett részen foglaljunk helyet és fogyasszunk kedvünkre üdítőt, sört. 4 dolcsi egy üveg – üzleti fogás, ha nem is egészen átgondolt. A túra előtt a még jóllakott és a nemrég megivott szállodai üdítők szénsavát felböfizgető turisták nem nagyon akarnak vásárolni.
A fél órás taktikai szünet után végre kivonulunk az udvarra. Lista alapján egyeztetés: ki kap „szingöl” quadot és kiknek jár „dáböl” quad. Végre ott állunk a jószág előtt. Nem, felülni még nem szabad.
Pár fiatal Musztafa körbejár. Egyikük olcsó napszemüveget árul: Police, Oakley, Versace… fillérekért. Nem vesz senki, mivel annyi esze mindenkinek volt, hogy napszemüveggel jöjjön a sivatagba.
Másik Musztafa sokkal eredményesebb és az ő árrése is kiugróan magas: 5 dolcsiért árul „arafat-kendőket”. El is ad belőle jópárat, bár 2 dolcsiért is megkaphatod ugyanezt a bazárban.
Ez a ruhadarab nélkülözhetetlen, hacsak nem akarsz homokkal jóllakni quadozás közben… Mi a tavalyit előrelátóan elhoztuk magunkkal. Egy-két mosást bír csak ki a turistáknak eladott verzió, tehát jövőre valószínűleg újra kell beruháznunk.
Arafat-kendő. Ebben mindenki ugyanolyan csinos.
A kendő felkötésének külön technikája van. Tavaly megtanultuk, de idén már nem megy. Nekem különben is problémás, mert fejméretem jócskán meghaladja az átlagot. Oda is jön hozzánk egy-egy legény. Ha helyesen akarok fogalmazni: mindkettő Zsuhoz megy, de az egyiknek már csak én maradok… Tíz másodperc alatt felcsavarja fejünkre a kendőt. Udvarias vagyok:
- Tenkjú!
- Ván dollár – nyújtja felém a kezét a kiscsávó.
Bár kendő van a fejemen, nagyon csúnyán nézhetek rá, mert elneveti magát:
- It voz a dzsók… (Vicceltem…) – mondja.
Erre adunk egymásnak egy ötöst és ismét barátok vagyunk.
Ekkor már kifejezetten kérnek mindenkit, hogy üljön fel a járművére. A quadok lökhárítótól lökhárítóig állnak szép sorban. Ülünk rajtuk, mint a jógyerekek.
A konvoj indulás előtt.
Pár Musztafa megy végig a soron és beindítgatja a quadokat. Az enyémnél gondjuk támad, mert nincs rajta a berántó zsineg. Semmi baj! Mutatja, hogy szálljak le. Kicibálják ketten a járművemet a sorból. Bekapcsolják az indítógombbal, megemelik a hátulját és tolnak rajta egyet…, majd még egyet és pöfpöfpöf… – elindul a gépezet. Visszaülhetek. Tehát van egy konvoj, meg vagyok én külön…
Közben ideér hozzánk Fotós Musztafa is. Odalép, a szám elől félrehúzza a kendőt: mutassak OK-t és mosolyogjak a fényképezőnek. Megvan a fotó is.
Terrorista öngyilkos bevetés előtt.
Ismét azt kell írnom, amit már az előző részben írtam: Tavaly, Hurghadán jobb volt. Zsu quadján nincs rögzítve az ülés, csak addig marad meg, amíg rajta ül, a hepehupásabb részeken meg nem ártana kiemelkedni a nyeregből, hogy ne kapjon agyrázkódást... Az én gépem valószínűleg tett már pár bukfencet a sivatagban, mert a burkolata sehol sem ép, de a hangja megnyugtató.
Idén még bukósisakot sem adnak!
Túravezetőnk felhívja a figyelmünket:
- Senki ne használja a kürtöt!
- Melyik is az? – kérdezem meg ártatlan arccal. Egyik Musztafa odalép és megmutatja. A kis hülye, bevette! Ha rajtam múlik, ebből esküvői menet lesz…
Indulás!
Óvatosan kezdünk neki. Illetve nem mindenki. Zsu, ahogyan tavaly is, bemelegítésnek belém jön hátulról. Naná, hogy megnyomom a tiltott műszert: a kürtnek olyan hangja van, mint egy légycsapóval félig agyonvert kabócának.
Kikanyarodunk a műútra. Ott megyünk pár száz métert, mialatt dzsipek is elszáguldanak mellettünk. Átmegyünk egy kereszteződésen, majd egy szeméttelep mentén ki a sivatagba. A sor elején megy Túravezető Musztafa, egy Musztafa hátul, egy pedig fényképezőgéppel támad minden irányból.
A szemétdombok mellett teszünk pár nagyobb kört gyakorlásképpen.
Quadot vezetni nem nagy tudomány. Jobb kormánynál kis gázpöcök – ezt nyomod, mintha az életed múlna rajta. Bal kormányon fékkar – ezt elfelejted, egészen az első csattanásig. Láb alatt-előtt szintén fékpedál, de ha azt használod, le is fullad a szekér.
A motorfék jó, a váltó automata, futómű masszív. Mi kell még?
Esetleg néha felállni a nyeregben, mikor hepehupákhoz érsz, különben hamar megfájdul a feneked…
Mikor Túravezető Musztafa is megérettnek látja a társaságot, nekiindulunk a sivatagnak. A szemétdombok mentén megindulunk a hegyek felé. Szerencsére a szemét mennyiség hamar elhanyagolhatóvá válik, amint eltávolodunk a bázistól.
Zsuval a sor hátulján megyünk. Ennek megvan az a hátránya, hogy néha kapunk a többiek által felvert porból. Hatalmas előnye viszont az, hogy rövid idő múlva a sort záró Musztafán domináns hím ösztönei eluralkodnak, ezért állat módjára kivág a sorból és elporzik előre. Ekkor mi felügyelet nélkül maradunk. Mivel a konvoj egyelőre szolidabb sebességgel poroszkál, ezért mi szépen le-lemaradunk ötven-száz méterre, majd óriási iramodásokkal, az üveghangon üvöltő gépeken kapaszkodva küzdjük le a hátrányunkat. Ez nagyon szórakoztató játék.
Sivatag. Kősivatag, nem a homokdűnés Szahara.
A programterv a következő, bár ezt nem mondta el ebben a formában előre senki:
• Elporzunk egy jó órás quadozással egy beduin faluba.
• Kapunk inni teát.
• El akarnak adni mindenféle beduin kézműves remeket.
• Tevegelés azoknak, akik elég nemnormálisak ahhoz, hogy felüljenek egy ekkora állatra.
• Ebéd.
• Visszaporzunk a bázisra.
• Fotók értékesítése aranyáron a naiv egyedeknek.
• Fél óra pihentetés, hadd igyunk sok üdítőt.
• Buszok érkezése, csoportok kijelölése a hazaútra.
• Fotók értékesítése a dörzsöltebb egyedeknek.
• Hazaút.
A fenti programtervet valami helyi szabvány írhatja elő, mert az ettől való eltérés csakis hibahatáron belül fordulhat elő. Ezt állítom én 3 ilyen túra után.
Beérünk a beduin faluba. Ez pár kunyhót jelent, egy picike mecsettel és egy kúttal. Mindez kb. térdig érő kőfallal van körbevéve. No, meg egy csomó eldobált szeméttel.
Leállítjuk a quadokat. Jó érzés leszállni róla, hiába született minden magyar lóra. Egyből lerohannak a helyi kiskölkök.
A kisfiú Musztafa-lárvák egyből a leállított quadokra vetik magukat és azokon hancúroznak.
A kislány Fatima-lárvák élelmesebb egyedei saját készítésű(?) karkötőket és ékszereket kezdenek el ajánlgatni.
Vannak Musztafa-peték is: náluk a nemek még nem eldöntöttek – illetve én nem tudom eldönteni. Ők vizet, rágót, cukorkát kunyerálnak.
Túravezetőnk a segítségükre siet, miközben mindenki kap tőle egy-egy félliteres, hűtött ásványvizet:
- A beduinoknál a legnagyobb érték a víz! A víz az élet…
Pár hiszékenyebb hölgy könnyes szemekkel adja oda a Musztafa-petéknak az ásványvizét, majd nagyokat nyelve nézi, ahogy például Zsu és én jóízűen felhajtjuk a saját adagunkat.
Mi már tudjuk azt, amit ők csak most vesznek észre:
A Musztafa-peték pár méterrel arrébb szaladnak. Sikoltozva kicsavarják a kapott flakonok nyakát. Egyáltalán nem azért sikoltoznak, mert a szomjhalál szélén állva ennyire örülnek az életmentő víznek. Ó, nem, kedves Olvasó!
Az öröm oka az, hogy tuti jó homokvárat lehet építeni vizes homokból! Ki is öntögetik a kapott ásványvizeket egy előre kiásott homokgödörbe és kacarászva kőművesmunkába fognak.
A víz az élet! De legalábbis jó játék a Musztafa-petéknek.
Beterelnek minket egy elkerített részre, ahol nádtető alatt félkörbe rendezett gyékények, kis asztalok és párnák szolgálnak kényelmi célokat. Hívjuk ezt mondjuk előadóteremnek. Itt lepakolunk. Közben egy Beduin Musztafa teát hordoz körbe. Sajnos a beduinok nem hibiszkusz teát isznak, de azért ezt sem rossz, bár elég édes. Megiszom a kupicámból, majd lenyomom Zsu adagját is.
Ilyen az „igazi” beduin vendéglátás. Felejtsd el a színes katalógusokat!
Beduin Musztafa arcán nem túl megnyerő a mosoly. Érthető, hiszen napi 3-4 turistacsoport előtt kell játszania az eszét. Ez is csak egy munka…
Megjelenik egy másik Musztafa is behűtött üdítőket kínálva. Itt is 4 dolcsi egy üdítő – ez dühítő. Veszünk két kólát, mert a sivatagi quadozás után ez nagyon jól fog esni. Egyiptomban idén ez az első valódi kólánk, ami nem szörpből készült. Azt nem mondom, hogy megérte…
Amíg a tevegelősöket elviszik, addig mi kicsit körbe nézünk. Nekünk a tevegelés megvolt tavaly. Ez sem az tornagyakorlat, amit épeszű magyar ember rendszer ismételni szokott...
Teve Musztafa már tavaly megvolt. Illetve ültünk rajta, na!
Sőt, én szamáron is ültem tavaly. Na, az aztán a jó buli! Nehezen kezd neki, de aztán úgy szalad a kis Füles Musztafa, hogy csak győzz kapaszkodni!
Úgy szalad a kis Füles Musztafa, hogy csak győzz kapaszkodni!
Zsu kezdetnek barátkozni kezd egy jóvágású Teve Musztafával. A barátság eléggé egyoldalú: mikor az általa kigondolt határon túl közelít a jószághoz, az furcsa bugyborékolással kezdődő horkantást hallat, illetve felhúzza az ínyét.
Zsu egy fogászaton dolgozik. Látja a teve-fogsorból, hogy ez a harapás csúnya stoppolást eredményezne a helyi baleseti sebészeten. Tartja hát a biztonságos távot. Ha eszébe jutna, mekkorát tud köpni egy ilyen jószág, valószínűleg ez a távolság többszörösére is nőne pillanatok alatt…
Na, ekkor jelenik meg egy Fatima-lárva. Megragadja a teve gyeplőjét, a kezében lévő nádpálcával párat ráver a teve hátuljára. A jószág felpattan, a beduin kiscsaj nevetve elszalad tevéstől, botostul. Teve Musztafa, ha kicsit jobban átérezné az erőviszonyokat, a gyeplőnél fogva felemelhetné a kislányt a földről és egy nyakmozdulattal kidobhatná a falu széléig... Mégsem teszi: rettentő lelki terror alatt élheti szegény az életét, a kezdeményező készség utolsó szikráit is kiirtották már belőle.
Zsuval azért összenézünk: Bátor kiscsaj! Azzal vigasztalom magam, hogy én meg a VW Golfot irányítom el ilyen lazasággal - neki meg az nem menne. Azt figyelmen kívül hagyom önérzetem gyógyításakor, hogy az autó nem rúg, harap és pláne nem köp...
Zsu a bugyborékolva horkantó Teve Musztafával.
Felmászunk a falut egyik oldalról határoló sziklákra. Innen csodás látvány tárul elénk: pottyantós vécé és szeméttelep. Ebből is látható tehát, hogy a beduinok civilizált népség. Ugyanakkora a fajlagos szemét-kibocsátásuk, mint egy fejlett nyugati országnak, csak ők nem rejtegetik annyira.
A beduin csatornázási művek, illetve Eb Muszatafa, a falu kutyája.
Összebarátkozunk a falu kutyájával is. Eb Musztafa helyes és udvarias jószág. Nem ugrál, meg nyalakszik. Udvariasan kunyerál. Sok kaját nem tudunk neki adni, de amit kap, megeszi, nem kényeskedik.
Ő, a Musztafa-lárvákkal ellentétben, valóban szomjas. A rötyi előtti vizeskannát ügyesen felborítja és megoldja az önitatást.
Az arab országokban kifejezetten nem szeretik a kutyákat. Kevés a kóbor eb is. Eb Musztafa viselkedése talán ezért ennyire udvarias: ha kevésbé ilyen lenne, már rég egy kocsi műszerfalán heverészne – legalábbis a bundája!
A tevegelés után jön az ebéd, amit az előadóteremben költünk el. Nem rossz, amit adnak, tehát jól belakunk.
Tavaly, ebéd után - mikor már mindenki hangulata ernyedten belenyugvó - jött egy kiselőadás a helyi beduin kultúráról, illetve bemutatták azt, miből és hogyan élnek ők a „sivatag közepén”, „elzárva civilizációtól”.
Idén ez nagyjából elmarad. Azt a pár házat megmutatják, ami a turisták miatt készült, illetve rátérnek a direkt marketingre is: gyógynövények, szőttesek, ékszerek.
A visszatérő szöveg: tavaly ez is jobb volt…
Pár tavalyi fotót azért idedobok, hogy lássatok egy beduin falut:
A beduin vízművek.
Szép történet van arról, hogyan találnak vizet a beduinok a sivatagban: A tevének sokáig nem adnak inni, majd ráadásul megetetik sóval - a greenpeace-eseknek modom, hogy én ezt felháborítónak tartom! Ezután elengedik. Ahol elkezd kaparni, ott van víz.
Általában ez egy sziklákkal, dombokkal körülvett rész. Itt a beduinok kézzel kiássák a kutat, és köré telepítik a falut. Ez hát az elmélet.
Az anyjuk pitája. Hozzávalók: liszt, víz, meg egy kis nyál…
Anyu a tésztagombolyítás közben néha-néha a tenyerébe köp: csak így lehet igazán szép gombócokat formázni. Forró kövön kiterítve megsütik ezt a kulimászt, majd megetetik velünk, turistákkal.
Ilyen a helyi szövőszék.
Állatfarm. Disznó nincs.
A kis mecset is mecset. Allah házát ki is festik.
A városrendezési terv - tavalyi túravezetőnk elmondása alapján - elméletileg a következő:
Középen a kút, körülötte fallal, hogy az állatok ne tudják összepiszkolni a vizet. Közelében mecset. A lakóházak nem a kút köré épülnek, mert vizet kiszagoló állatok este ide gyűlnek, hanem a környező dombok mögött.
Ide nem engednek minket, nehogy megzavarjuk a bennszülöttek magánéletét...
Gyakorlatilag pedig a következő (mivel kilestük tavalyelőtt):
Középen a kút és mecset. Körülötte mindenféle kulipintyó turistáknak. A dombok mögött elrejtve szedett-vedett házikók parabolaantennákkal, tévékkel, hűtőszekrényekkel és óriási áramfejlesztőkkel, amikhez a városból hozzák a gázolajat a ház mellett álló terepjáróikkal.
A nem túl sikeres marketing - senkit sem láttam vásárolni - után ismét nyeregbe pattanunk. Immár rutinos mindenki, ezért a tempó is gyorsabb. Vágtatunk a bázis felé.
Tavalyelőtt kicsit elnézték az órát, ezért naplementekor indultunk vissza a bázisra. Félúton visszafelé már tök sötét volt... A lámpák némelyik quadon ugyan világítanak, de ez nem igazán jellemző, mivel kevés a rendőr a sivatagban. Én például a kettővel előttem poroszkáló quados hátsó macskaszemét néztem, amit az előttem haladó egy szem működő fényszórója világított meg. Közben imádkoztam, nehogy az előttem repesztő hirtelen megálljon, mert őt magát nem nagyon láttam, mivel az én lámpám egyáltalán nem működött. Mindezt olyan 30-40 km/h-s átlagsebességnél, mert siettünk... Éjszaka, szálló porban, napszemüvegben...
Volt pár olyan versenyző, aki ráment egy-egy nagyobb göröngyre, ez kidobta őket a sorból és ezért világítás híján elmentek Szudán felé. Őket fényszórókkal felszerelt dzsipekkel szedték össze a sivatagban utólag, míg mi kólázgattunk a bázison.
Na, ez volt ám az extrém túra! Sokat emlegettük...
A bázison ismét leültetnek, amíg a buszok befutnak.
Egyik köpcös magyar kolléga problémázni kezd, hogy quadozás közben kiesett a zsebéből a tárcája, ami most a sivatagban hever. Rendkívül szomorú, mert benne van több mint száz dollár, meg a friss PADI vizsgapapír is (búvárvizsga, ami több száz dolcsiba kerül, meg 3 nap oktatásba). Javaslom neki, mondja azt a Musztafáknak, hogy aki megtalálja a tárcát, megtarthatja a pénzt, ő csak az iratokat kéri vissza. Nem ajánlja fel, mert kell neki a pénz is - a marhája!
Egy-két helyi srác nekiindul a sivatagnak, illetve a szállodája nevét és szobaszámát is feljegyzik, de a buszok indulásáig nem kerül elő a tárca.
Nem ártott volna egy kicsit gondolkodni! Szinte biztos vagyok abban, hogy a tárca előkerült, mivel a beduin faluhoz vezető útvonalat nagyon jól ismerik a helyiek, aljnövényzet nincs - még éjszaka, reflektorokkal is simán követhető a quadok keréknyoma és kiszúrható egy pénztárca.
Mivel a tárca ki van tömve dolcsival, amennyiben a becsületes megtaláló visszaadja, be kell érnie a benne lévő összeg töredékével jutalomként. Nem adhatja úgy vissza a tárcát, hogy eltűnt belőle a pénz, mivel a sivatagi fauna nem szorul rá a dollárra. Legjobban tehát akkor jár a Becsületes Megtaláló Musztafa, ha nem adja vissza a tárcát...
Tavaly ez alatt az idő alatt egy folklór műsoron vehettünk részt.
Vízipipázgatva nézhettünk egy szoknyában keringő dervist, aki 32 1/min szögsebességgel forogva színes dobokat pakolászott a kezei között. Volt, hogy egyszerre akár tízet is fogott pörgés közben. Valószínű, hogy régebben árufeltöltő volt a bazárban, ezután váltott át transzvesztitába - a kettőt egybehozva született meg ez az új szakma, ami azóta hagyománnyá vált.
Szakmák találkozásából jön létre a folklór: keringő dervis.
Shisha, avagy vízipipa. A cigi jobb, bár ezt meg ingyen kaptuk.
Ezután jött Hastáncos Fatima. Flitter, dekoltázs, miegymás. Úgy rázta magát, mint akit sokkolnak. Nekem leginkább egy epilepsziás hentesasszony jutott róla eszembe, akit meghempergettek némi vasreszelékben...
Hastáncos Fatima, a helyi hentesasszony kis optikai tuninggal.
A kiemelt sztárvendégünk pedig Erőművész Musztafa. Bajuszát, illetve a flitterek hiányát leszámítva kísértetiesen emlékeztetett Hastáncos Fatimára, mivel alkatilag akár ikrek is lehettek volna. Nem kizárt, hogy tényleg Fatima volt az átöltöztetve és egy álbajusszal...
Tüzet fújt, felemelt egy pár anorexiás orosz turista hölgyet, akik egy vasrúdra csimpaszkodtak (ezt én is megoldottam volna), végül szöges ágyra feküdt és itt Zsu jól kitaposhatta a belét. A műsorszám alatt beüvöltöztem neki: "Hopp-hopp! Ugrálj rajta egy kicsit!" - de guminyúl volt, nem merte megtenni.
Pont ekkor merült le a fotómasina aksija, tehát a gyilkossági kísérletről nem készülhetett fotó. De kár!
Biztos vagyok benne, hogy Zsut tapsolta meg a százegynehány turista, mivel hibátlanul taposott. Na, igen! Aki férfi szíveken gyakorolt...
Erőművész Musztafa: Az ő belét taposta ki a szöges ágyon Zsu.
Idén csak marketing van. Szigorúan.
Kell, hogy legyen a bázison egy Ofotért, meg egy fotóbolt-specialista, mert 15 percen belül előkerül egy Musztafa, aki szépen odamegy mindenkihez és az orra alá dugdossa az ízléses szegéllyel összemontázsolva előhívott képeket, ami a leendő kuncsaftot ábrázolja. 2 dolcsi darabja.
- Ó, kérem szépen! Van nekünk saját fotónk! - csapok a nyakamban lógó fotószütyőre.
- De ezen nézd meg a szegélyt – zsongít Fotós Musztafa.
Teljesen igaza is van. A fotó kerete egy montázs, amin a piramisok, szfinx, teve, naplemente és talán még Mubarak elnök úr is látható.
- Nem ér meg nekem két dollárt – lombozom le Fotós Musztafát, majd mivel látom, hogy szomorú lesz, kompromisszumot ajánlok neki:
- A két fotóért adok egy dollárt! – bökök rá arra a fotóra is másodikként, amin Zsu szerepel.
- Nem, akkor nem! – mondja, majd mérgesen megy tovább üzletelni.
- Fogadjunk, hogy visszajön még a srác – mondom Zsunak.
- Mi a fenét csinálna az előhívott fotónkkal?
A látnok szól belőlem, mivel egy fél óra múlva, mikor elsózta a 2 dolláros fotókat, odasomfordál hozzám és félrehív:
- Odaadom 1 dollárért mindkettőt, de ne mondd el senkinek! – súgja titokban.
- Rendben van – csavarom le szintén szupertitkosan a kék kapszulám tetejét.
Mindkét fotó azóta is Zsu asztalán díszeleg.
A hazaút teljesen szokványos. Jó egy órát furikázunk, mire végre kiraknak a szállodánál.
Sok volt mára a homok, kellene egy kis víz. Ruhánk is elég cudar állapotban van, hátizsákomból meg önteni lehet kifelé a homokot…
Le is megyünk a Nuni bár előtti medencéhez. Zsut ráveszem hosszas rábeszéléssel, hogy próbáljon fejest ugrani. Nos, azért fejesnek nem mondanám azt az esést, amit elsőre produkál… Más a medence szélén elcsúszva pottyan így bele a vízbe.
Kezdetét veszi az oktatás. Lifeguard Towel Boy Musztafa a kis faházikójából szurkol. Nem tud közel jönni, mert folyamatosan hordják vissza a törölközőket hozzá. Egy-egy hasas-gyanús ugrásnál azért nagyon röhög felém.
Tucatnyi próba után kezd a fejes kialakulni. Ha kicsit nagyobb íve lenne az ugrásnak, meg kicsit távolabbra érkezne Zsu a vízbe a medence szélétől, akkor lenne az igazi, de így sem kétséges már senkinek, hogy fejes, amit ugrik. A többi majd jön a rutinból adódó bátorsággal...
Mondom is Zsunak, hogy a holnapi napon, ha időnkbe belefér, fejes ugró bajnokságot rendezünk neki és Eriknek. Az lenne ám a nagy móka!
Este, vacsora után még egy nagyot sétálunk a kertben. Nagyon szépek ott az esték. Kellemes a 28 fokban kóborolni, érezni a száraz és kicsit talán sós levegőt. Odakint az éjszaka koromfekete. El sem tudom képzelni, hogy például a sivatagban, ahol nincs közvilágítás, hogyan láthatnak el az orruk hegyéig...
Itthon is sötét az éjszaka, de világít a Hold, meg a csillagok. Ott a csillagok és a Hold csak VANNAK, de NEM VILÁGÍTANAK.
Felérve kiállok az erkélyre, hogy készítsek pár éjszakai fotót a tengerről. Észre is veszek egy nagy árnyékot a horizonton, az egyik épület teteje felett. Kis tanakodás után úgy határozunk Zsuval, hogy az bizony egy bazi nagy hajó kell legyen. Komolyan mondom, hogy óriási!
Fekete alapon fekete paca: úszik a nagy hajó. Aki nem hiszi, járjon utána!
Fürdés után nyomjuk a tojásevő kígyót. Zsunak nincs esélye. Fel is adja.
Megnézünk még egy francia szinkronos amerikai filmet Zsu magyar tolmácsolásában és arab felirattal. Ezzel az igazi kozmopolita élménnyel térünk nyugovóra.
