A Tízezer Buddha Kolostor
(Figyelem! A képek kattintásra nagyobb méretben nyílnak!)
Kinéztem magamnak Sha Tint, mert éjszakánként ott dolgoztunk, csak épp semmit nem láttam belőle: beültünk éjjel 10 vagy 11 körül a kínai kollégákkal a szállodánál a taxiba, valamelyik alagúton átautóztunk a félszigetre, ott autópályáztunk majd' félórát, Sha Tinban pedig kiszálltunk az ügyfél épülete előtt, azután reggel 6-7 körül, a meló végeztével együtt mentünk vissza a szállodához, szóval csak útközben, a kocsiból tudtam nézelődni.
A Guardian honlapján láttam "Hongkong legjobb 10 sétája" között Tao Fong Shant a Sha Tin városrészben, na, gondoltam, ez pont jó lesz, érdekesnek is tűnt (meg az ott említett majmok is erősen érdekeltek). Aztán végül nem jutottam el Tao Fong Shanig, sőt, habár legalább két blogban olvastam, hogy vigyázni kell, hogy jó helyen forduljunk le a Tízezer Buddha Kolostor felé, még azt is benéztem és a figyelmeztetések ellenére én is a temetőbe jutottam. Nem mintha nem érte volna meg az is...
A notórius hongkongi helyhiány a temetőkre is kihat: a régebbi temetők is mind a nehezen beépíthető területeken, meredek domboldalakban találhatók, és persze mindegyikben kevés a hely. A Po Fook-hegyi temető relatíve új, és ha jól láttam, csak hamvasztásos urnatemetést nyújt, hagyományos koporsósat nem. A bejáratnál több különböző oltár található azok számára is, akik nem magába a temetőbe jönnek, hanem csak megállnának imádkozni egyet (akár munkába menet, 2-3 percre sincs a metrómegálló).
A domboldalt nagyon szépen parkosították, a felvezető ösvények és lépcsők mellett mozgólépcsővel (végig fedett folyosóban), vagy a Budavári Siklóra hasonlító, csak kisebb, sínen közlekedő vontatott kabinnal is fel lehet jutni. Ez utóbbit "döntött lift"-nek nevezik, viccesnek hangzik lefordítva, de végül is pontosabb név, mint a "sikló".
A temető messziről látható jellegzetessége a központi pagodatorony, azt veszik körül több szinten, teraszon az urnáknak otthont adó épületek. Minden épületben több nyitott terem található, mindegyik három oldalán a sok-sok urna. Az ősök előtt tiszteletüket tevők ide is rendszeresen hoznak (étel-)felajánlásokat, minden teraszon ott van az oltár ezeknek és a füstölőknek, a padokon pedig le lehet ülni imádkozni, meditálni, vagy csak megpihenni a csendes környezetben.
Az egyik legfelső szinten, a többinél tágasabb teraszon relatíve nagyobb rendezvényekre is elegendő tér található, ott állnak ezek a jó három és fél méteres szobrok, muszáj volt magamat is belekomponálnom a képbe a méretek érzékeltetésére.
A legfelső épületek mögött már ott van 10-20 méterre a vágyott Tízezer Buddha Kolostora, viszont nincs átjárás a kettő között. Ahhoz meg nyuszi vagyok, hogy nekiálljak pofátlanul átmászni a kerítéseken a temető és a kolostor között, úgyhogy inkább lesétáltam újra a völgybe, a kapunál persze meg is láttam a kolostorhoz vezető utat mutató sárga táblát, amelyet egy órával korábban még nem vettem észre. A temető előtt rögtön a helyi önkormányzat épülete áll, azon túl pedig, a metró irányába egy lakberendezési témájú bevásárlóközpont, benne IKEA-val, úgyhogy a két hegymászás között körülnéztem bent, és kivételesen svéd húsgombóc menüt ebédeltem, kb. ugyanolyan áron, mint az itthoni IKEA-ban.
A rövid ebédszünetet követően aztán újra nekiveselkedtem, de megint nem a sárga táblák jelezte úton, hanem a temető másik oldalán, a patakvölgyben. Még mindig a Tao Fong Shant kerestem igazából, ami – elméletileg – a völgy bal oldalán emelkedő hegyen van valahol (míg a jobb oldalán a temető, mögötte a kolostor). Megkérdeztem két szembejövőt is – angolul, persze –, hogy hol találom a célpontom, de egyik sem tudta, így aztán arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg mégsem ez az út visz fel, de mivel reméltem, hogy legalább a kolostorba el lehetett jutni erre is, valódi férfiként vissza nem fordultam volna, inkább továbbmentem. És szerencsém volt, ahol nagyjából már elfogytak a házak, ott volt a kolostorba felvezető lépcső. Mondjuk ahogy felnéztem a meredeken ide-oda kanyargó lépcsősorra, hirtelen annyira nem is volt már kedvem nekiindulni, határozottan örültem volna itt is egy mozgólépcsőnek vagy "döntött liftnek".
A lépcső felső harmadánál kezdődően, többtucatnyi, nagyjából embermagasságú, aranyszínű festékkel bevont szobor szegélyezi az utat. Mivel végül visszafelé is ezen az útvonalon jöttem le a hegyről, nem a másik, valamivel rendesebben kitáblázott úton, nem tudom, az mennyivel kevésbé meredek a valóságban, és hogy ott hol kezdődnek a szobrok: ameddig leláttam fentről, azt a részt ott is végigkísérték.
Fent a lépcsősor egy nagy platóba torkollik. Ez persze még közel sem a hegy teteje, nagyjából a hegyoldal felénél ha voltunk. A teljes komplexum egyébként két szinten terül el, a lejjebb lévőn van a pagodatorony és a nagy csarnok, a kiszolgáló épületekkel (büfé az egyik, vécék a másik oldalon). Maga a templom (hivatalosan kolostornak nevezik, de nem laknak ott szerzetesek, és rendes szerződéses alkalmazottak, valamint önkéntesek tartják fenn) nem olyan régi, az egészet az ötvenes években építették egy Kínából a harmincas években bevándorolt lelkes úriember és követői, egy szintén elkötelezett buddhista hívő, gazdag kereskedő által felajánlott földterületen. Az eltökélt hívők saját kezükben (vállukon, fejükön) hordták fel az összes építőanyagot a völgyből; bele se szeretnék gondolni, hogy mekkora meló lehetett ez.
A felső szinten található négy kisebb pavilon közül az egyikben sok ezer miniatűr Buddha látható, azokat nem tudtam elég közelről megnézni, de a nagyobb szobrok (életnagyságúak vagy nagyobbak) mindegyike teljesen különbözik egymástól, sokszor meglehetősen morbid formában is, elég csak az alábbi kép jobb szélén üldögélő úriembert megnézni:
A nagyterem jobb oldala, ez a felület köszönti a "rendes" útvonalon felérkezőket:
Ezt – a templom két nagy szintje közötti ösvényen kísértő – a szintén meglehetősen khm, fura úriembert ismét nem kommentálnám:
A felső szinten a négy kisebb szentély előtt számos női szobor is áll. Oldalt pedig egy vízesést szegélyeznek a szobrok, itt található a legjobb kilátás is a Sha Tin völgyre. A vízesés alatti mesterséges tavacskában ékszerteknősök napoznak.
Az igyekezet mindenképpen értékelendő, de a szobrok művészi értéke vagy élethűsége azért gyakran hagy kívánnivalót maga után. Mindegy, nem múzeumba jöttem. :)
Ahogy azt feljebb már írtam, a kolostor meglátogatása után ismét nem a "főbejáraton" át távoztam, hanem ugyanazon a lépcsőn, ahol felmásztam, mert volt még egy csomó idő napnyugtáig, és még mindig abban reménykedtem, hogy egy kis szerencsével megtalálom a völgy másik oldalán az utat a Tao Fong Shanhoz és – ha már reggel eredetileg ugye oda indultam – legalább egy félórára meg tudom még nézni magamnak.
Annak, hogy ez mégsem jött össze, egyetlen oka volt: lefelé menet találkoztam a majmokkal, amelyeket felfelé valahogy nem vettem észre. Először csak a zörgés tűnt fel a bambuszligetben, utána láttam meg az első majmot. Végül jó tucatnyit sikerült látnom, és én lepődtem meg a leginkább azon, hogy mennyire élveztem a látványukat, figyelésüket, pedig nem vagyok annyira nagy rajongójuk. Azt hiszem az fogott meg leginkább, hogy vad, szabadon élő majmok voltak, és maga ez a tudat különböztette meg őket annyira a szememben az állatkertekben már számtalanszor látott rokonaiktól.
A templom dolgozóit és a környéken lakókat annyira azért nem hatják meg a majmok, egyrészt miközben ott üldögéltem, álldogáltam egy jó órát és csak a majmokat figyeltem, fényképeztem, meg videóztam, a liget másik oldaláról hallottam a lakók dühös kiáltozását, miközben épp próbálták elzavarni az udvarról a majomhordát, másrészt meg összeraktam magamban, hogy nyilván az ő nyomaikat láttam fent a kolostorban is, ahol először a felső szinten lettem figyelmes arra, hogy az egyik munkás hangos kiabálással zavar el valamit az egyik pavilontól. Ott eszembe se jutottak a majmok, macskára vagy esetleg madarakra gondoltam magamban. Aztán lefelé jövet az alsó szinten az egyik takarítónő vett fel egy félig rágott almát a földről, arra se figyeltem nagyon. Viszont itt már összeállt a kép, hogy nyilván mindkét esetben azzal találkoztam, hogy a majomcsapat dézsmálta lelkesen a látogatók által az ősöknek felajánlott gyümölcsadományokat.
Mivel tényleg sok időt töltöttem a lépcsőn (más látogató nem is igazán jött erre, mindenki a másik bejáratot használta), végül a csapat egyik domináns egyede nagy peckesen lejött a talajra, körbe is sétált engem (azért jó méteres távolságot tartva), majd – talán megállapította, hogy nincs nálam kaja, nem készültem eléggé – két kísérőjével le méltóztatott ülni a korláton túl a lépcsőpárkányra, és demonstratívan hátat fordítva nekem, többé rám se hederített.
Végül, amikor már erősen sötétedni kezdett, csak összeszedtem magam és otthagytam őket, de minden banalitása ellenére (hisz közel se jutottam olyan valódi élményekhez és kalandokhoz, mint például hogy rám támadtak volna a zsebemben elrejtett süteményekért) még ma is úgy érzem, hogy talán ez volt a legkülönlegesebb élményem az összes közül Hongkongban.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
