Első benyomások, a hongkongi konyha
2013 őszén egy hetet volt szerencsém Hongkongban tölteni, most 2015 januárjában pedig újra visszautazhatok egyik kedvenc városomba – ez adta az apropóját annak, hogy most írjak pár bekezdést Hongkongról. Az az egy hét nem volt túl sok, de azt hiszem, már első nap megszerettem Hongkongot, a nyüzsgést, a zajokat, a szagokat – szóval magát a benyomásokat, az élményt. Ezt szeretném megosztani veletek néhány képpel.
Egyik utam sem magánút, kiküldetésben sikerült kijutnom, az egyik helyi mobilszolgáltató hálózatán dolgoztam. A munka szerencsére éjszakai (ottani időzónában), vagyis az átállás sem vészes, nem teljes az időeltolódás így, ráadásul napközben volt időm várost nézni, kirándulni.
Hongkong és környéke számos látnivalót kínál, ezek közül természetesen csupán néhány, tetszőlegesen és önkényesen kiragadottra volt időm, így nem érdemes egy Hongkong-útikönyvet várni tőlem, csupán élménybeszámolót tudok kínálni, fogadjátok sok szeretettel!
Frissítés: rövid útleírásom többi része itt érhető el:
2. rész: a közlekedés
3. rész: a Hongkongon kívüli Hongkong
4. rész: kirándulások a városon belül
utolsó rész: érdekességek
Az első – számomra pozitív – benyomások még a levegőben értek, nézzétek csak a felhőkarcolókat az öböl partján:
A repülőtér maga lehetett volna bármelyik, bárhol a világon, amíg az egyik folyosóján meg nem pillantottam a pekingi kacsákat az egyik büfében:
A következő benyomás az embert akkor éri, amikor a városban kiszáll a taxiból/metróból/buszból:
Akár éjfél körül is nagy a zsúfoltság, a tömeg a belvárosi utcákon, a kisboltok nagy része is nyitva van, nem csak a büfék, éttermek. Apropó étkezdék: nagyon (értsd: NAGYON) sok van belőlük, volt olyan, hogy két villamosmegálló közt tíznél többet számoltam meg. Nagy részük persze a helyi, hongkongi konyha remekeit árulja, de világvárosként a legkülönfélébb nemzetek képviseltetik magukat e téren, néhány asztallal rendelkező, pár négyzetméteres kifőzdéktől a több száz fős, pincérek tucatjait foglalkoztató étkeztető nagyüzemekig.
Természetesen Kínáról lévén szó, az elnevezésekben belefuthat az ember valódi gyöngyszemekbe:
A hongkongi konyha elsősorban a falatkákra, a dimszumra épít. Ebből a legkülönfélébbeket kóstoltam: édestől savanyúig, malachústól a zöldségeken vagy az édes babpürén át a tenger gyümölcseiig megtöltik a tészta- vagy rizsbatyucskákat a hongkongiak nagyjából bármivel, ami ehető.
Az első nap a kollégákkal ebédeltünk együtt egy – saccra – 200-300 főt befogadó étteremben az irodaházak között. Nemcsak a fehérgalléros dolgozók sorakoztak be a hagyományos dimszum ebédre, de elég sok idős ember is ült körülöttünk.
A falatkákat, fogásokat listán kell bejelölni a rendeléshez, megadva a kért adagok számát. Ezt a mi asztalunknál két helyi kolléga intézte; csak néztem ki a fejemből, ahogy mentek végig a 40-50 tételen, és sorban jelölgettek be dolgokat – aztán pedig elkezdtek jönni a pincérek, pincérnők, időnként leraktak egy tálkát vagy fonott kosarat újabb és újabb fogásokkal, és ezt nem is hagyták abba jó negyedóráig, ahogy éppen (frissen) elkészültek az ételek a konyhán.
Az étkezéshez járt a folyamatosan utántöltött kancsókban a forró víz, valamint a gyenge és az erős jázmintea, külön kis kocsikkal jártak körbe az asztalok között a nénik és töltögették az üres kancsókat.
Később egyedül is bepróbáltam a dimszumrendelést a Central állomáson, egy nagyon ajánlott helyi étteremben. Ott – habár a cégér és feliratok csak kínaiul voltak, így a konkrét éttermet csak az alapján tudtam azonosítani, hogy sor állt előtte, míg a mellette levő két másikban alig voltak – a kínai mellett angol nyelvű listát is kaptam a rendeléshez, de még így is sikeresen belerendeltem valami nagyon furcsa ízű fogásba, amiről már soha nem fogom megtudni, mi volt valójában. :)
A hongkongi/kantoni konyha – amellett, hogy eléggé semleges ízű, nem igazán szeretik a csípős ételeket, azokat csak egyszer ettem egy (direkt csípőset kínáló) szecsuáni étteremben – teljesen, gyökeresen eltér mindentől, amit eddig itthon "kínai"-ként ettem.
Az is igaz, hogy eddig itthon még soha nem jutottam el a kőbányai úti autentikus kínai büfébe, ahova az azóta bezárt piac munkásai jártak és több gasztroblogon is megénekelték, meg azokba a budapesti kínai éttermekbe sem, ahol állítólag külön magyar és kínai étlap van, és a második teljesen autentikus ételeket kínál, de az itthon közismert kínai büfékhez és éttermekhez képest számomra mellbevágó volt a különbség. Igazából nagyon röviden csak azzal tudom ezt az élményt jellemezni, hogy azóta, hogy hazaérkeztem Hongkongból, nem tudtam rávenni magam Budapesten, hogy kínai étterembe menjek. :(
Folytatás következik a hongkongi felhőkarcolókkal és parkokkal
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
