Lei Yue Mun halászfalu
(Figyelem! A képek kattintásra nagyobb méretben nyílnak!)
A dzsunkák és a dzsunkalakók mellett ma az ilyen "elmaradott" zárványok a legékesebb példái annak, hogy milyen viharos gyorsasággal épült és fejlődött Hongkong az elmúlt évtizedekben, ráadásul míg a legtöbb ma is megmaradt halászfalu (Tai-O például) relatíve távol esik a várostól magától, addig az öböl túloldaláról, a Partvédelmi Múzeumtól fantasztikus képeket lehet csinálni Lei Yue Mun düledező viskóiról és sikátorairól a sokemeletes toronyházakkal a háttérben. Persze nem feltétlenül muszáj ilyenért Hongkongba utazni, itthon például Dunaújvárosban láttam némileg hasonlót pár éve, amikor Pentelében, a régi (eredeti) városrészben jártam, a régi házak között, a háttérben pedig a dombon ott magasodtak az ötvenes-hatvanas években épített lakótelepek.
Maga a település – mint a fenti képeken is látszik – mindössze néhány tucat házacskából áll, egy "főutcát" jelentő sikátor, és néhány rövid mellékutcácska alkotja a tenger és a hegyoldal között. A sikátorok olyan keskenyek, hogy autóval esélytelen behajtani, a közlekedést (a csónakokat nem számítva) kerékpárral oldják meg: a várostól eltérően, ahol a három hét alatt alig láttam kerékpárt, itt majdnem mindenki azzal közlekedik, minden háznál áll egy-kettő, az andalgó, sétálgató turisták nem győznek félrehúzódni (extrém esetekben félreugrálni) a helyi, ütött-kopott kerékpárral közlekedő lakosok elől. Az egyik háznál (szerviz lehetett az ház előtt, az utcán heverő alkatrészek tömege alapján) a vázat nemes egyszerűséggel kalapáccsal egyengette az úriember, nem túl bizalomgerjesztő benyomást téve a javítás minőségével kapcsolatban. Persze valószínűleg a javítás díja is ezzel arányos volt.
A helyszűke miatt udvara alig néhány háznak volt, a sikátor tengerparti felén lévőknél pedig tipikusan úgy helyezkedtek el a helyiségek, hogy nyitott ajtóknál át lehetett látni egészen a vízig. Sok helyen – a turisták ellenére – folyamatosan nyitva volt az ajtó-ablak, az általánosan jó közbiztonság ellenére valószínűleg nem sok ellopni való volt ezekben. A ruhákat jellegzetesen az utcán szárítják, akár egyszerűen simán a járókelők feje felett is.
Itt láttam először kóbor(nak tűnő) kutyákat is Hongkongban, aztán lehet, hogy igazából a közösségé voltak, vagy csak (kerítések, kertek és udvarok híján) valamelyik ház saját kutyái simán az utcán élnek, a csoda tudja.
A "halászfalu" jelző nem véletlenül van ott a név mellett, a néhány száz fős lakosság egy része még ma is a halászatból él, valamint a hagyományos házak, viskók mellett a hely legnagyobb vonzereje a halpiac (bár ugyanilyen erővel nevezhetném tengeri herkentyű piacnak is, ugyanannyi van tengeri uborkából, kagylóból, rákból, számomra azonosíthatatlan, gusztustalannál gusztustalanabb izéből, mint halból) és a piachoz kapcsolódó éttermek.
Gyakorlatilag ahogy az ember (akár komppal, akár metróval érkezett) elhalad a kikötő mellett és belép Lei Yue Munba, erre a piacra jut. Az első házak mellett elhaladva rögtön fedett sikátorba érünk, ahol jobbról-balról egymást érik a standok, tele akváriumokkal, amelyekben folyamatosan kering a tengervíz, frissen tartva az árut.
Az éttermek egy része közvetlenül csatlakozik valamelyik bolthoz, mások külön táblán hirdetik, hogy teljesen függetlenek, és bármelyik standnál veszi is meg a kedves kuncsaft a friss tengeri herkentyűt, ők igény szerint szívesen elkészítik, de ha igény van szaktanácsadásra, azt is tudnak adni, elkísérve a kedves ügyfelet a szomszédos boltokig. A sok halas bolt és étterem között egy vinotéka is árválkodik, a világ legkülönbözőbb részeiről érkezett borokkal, amelyekkel kapcsolatban ők is szívesen adnak tanácsot, különösen azzal kapcsolatban, melyik (persze lehetőleg némileg drágább, khm.) bort érdemes vinni melyik halhoz vagy más fogáshoz.
A forgalom csak este indul be igazán, miután kigyúlnak az óriási neonfeliratok, a sötétség pedig jótékonyan eltakarja a koszt és kopottságot, az éttermek csillognak-villognak, kiállnak az ajtó elé a pincérek és kedvesen invitálják befelé a turistákat.
