Feloldozás

Hosszú-hosszú évek alatt szokott a halhatatlanság gondolatához az emberiség. Hozzászoktak, de még mindig nemigen tudták elhinni. Kollektív lényekké váltak és kezdett kialakulni valamiféle misztikus, közös tudat is. Mindannyian részévé váltak elméikkel ennek az abszolút ego-nak, ugyanakkor mégis megmaradtak különálló individuumnak is. Nem veszítették el személyiségjegyeiket, csak emocionálisan fejlettebbé, fejlődésükben hatékonyabbá váltak, mert minden információ közvetlenül elérhetővé vált mindenki számára. Olyan technikai fejlődés vette kezdetét, amelyet korunk embere el sem tud képzelni. A fizikailag mérhető tartományok kvintesszenciája háttérbe szorult, a filozófia, a spirituális és elméleti tudományok mögött. Lelki és szellemi fejlődés kezdődött. Az emberi agy kapacitása már meghaladta az ötven százalékot és ez az arány kitartóan növekedett. A beszéd helyét átvette a kétirányú telepátia, az anyagszállítás eszközeit a telekinézis váltotta fel egyszóval az abszolút energiaforrás a gondolat ereje, az elme vagy akarat hatalma lett. Már nemcsak testük, de agyuk is erőssé és méltóvá vált az örökléthez. Mégis –bármily hihetetlennek tűnt- ekkor kezdtek csak a világűr végtelene felé kacsintgatni. Közel négyezer év fejlődése után.

A Kolónia minden igényét kielégítette a Föld. Nem kellett félni a túlnépesedéstől, hiszen az eltelt idő alatt, csak huszonhét gyermek született. Azaz huszonhét kérdőjel. Kérdőjel, mert már születésük is kérdéseket vetett fel ugyanis nem létezett már fogantatás, azaz megtermékenyülés. Léteztek továbbra is női és férfi ivarsejtek, de nem voltak képesek eggyé válni, így a magzat fejlődése el sem kezdődhetett. Biológiai vagy fizikális értelemben nem volt semmilyen magyarázat. Nem értette senki ugyanúgy, mint ahogy azt sem, hogyan születhetett mégis gyermek, ilyen ellentmondások mellett. Mintha a természet döntött volna arról, hogy mikor van szüksége új egyedre a Kolóniának és ez alapján sorsolt az asszonyok között. És a dolog, egyszercsak megesett. Sem klónozás, sem pedig a „szűz fogantatás” nem magyarázta a gyermek –úgymond- eredetét. Az újszülöttek gén-térképe szinte alapjaiban különbözött anyjáétól, sőt az összes emberétől. A Kolónia lakói nem sokáig töprengtek felesleges dolgokon és hamar elfogadták a tényeket úgy, ahogy Tom tárta eléjük: megtörténik és kész. Az anya testében megterem a gyermek, mint fákon a gyümölcs. –és csak magában tette hozzá, mélyen eltemetve: vagy mint testben a rák…

Jacob nyája, pedig a születések után hitt igazán Istenben. Mert ki más adhatna életet az univerzumban, ha nem a mindenható? Hálásak voltak az emberek és örültek mindannyian. Kivéve Tomot, aki egyre többet aggodalmaskodott és egyre csak űzte, gyötörte elméjét, lelkiismeretét hosszú napokon keresztül. Már el is felejtette milyen érzés is az, amikor egy jóízűt alhat az ember. Nem aludt már az Apokalipszis óta és néha irigykedve kukkantott be embertársai álmába. Az emberek komótosan követték vezérüket a változás útján, melyen ő robogva száguldott. Mostanra a többiek is csak havi egy-két rövidke szunyókálásra heveredtek le és kezdték elfeledni az álmok varázslatos birodalmát.

Egy nyári éjszakán Tom egyedül sétált a dúsan selymes, illatozó fűben. Nesztelen léptei a templom elé sodorták s ő csodálattal nézett fel az impozáns épületre. Tétovázás nélkül lépett be a súlyos faajtón s egy percre megállt, hogy lelkét átjárja a hely szelleme. Elindult az oltár felé, mikor észrevette, hogy nincs egyedül. Finoman érintette a másik elméjét, nem akarta durván megzavarni az áhítatot.
~ Üdvözöllek Atyám! Nem zavarlak?

~ Persze, hogy nem. –mosolyodott el Jacob- Jó újra látni. Lassacskán olyanná válsz, mint valami görög isten. Nem jársz közöttünk és csak a legendák maradnak rólad. –ezen mindketten jót nevettek. Jó érzés volt ez számukra. Jacob megérezte barátja nyugtalanságát: ~ Mi nyomja a lelkedet barátom? Azt már meg sem merem kérdezni, hogy tudod eltitkolni előlem a gondolataidat, ugyanakkor képes vagy bárki tudatába szabadon és észrevétlenül behatolni. Hogy igazat szóljak, már tényleg nem érdekel. Jobb nekem, ha mindez megmarad a te titkaid egyikének. Mindig is ilyen voltál és én ilyennek ismertelek, szerettelek meg. Szóval? Mi a gond?
~ Köszönöm Atyám. Tulajdonképpen nem is tudom. Sok dolog van, ami zavar engem mostanában. –egy pillanatra megszakadt a két elme kapcsolódása, ahogy Tom visszahúzódott félelmei közé. Érezte a másik zavartságát és szégyellte magát a kínos helyzetért. Nem időzött tovább belső világában és ismét belekezdett:
~ Egy kicsit bizonytalan vagyok. Tényleg nem tudom hol kezdjem, annyi minden történt. Figyelted már a gyerekeket? Láttad őket játék vagy tanulás közben? –kérdezte.
~ Persze, hogy láttam. Magam is tanítok nekik egyet s mást. Mire vagy kíváncsi?
~ Milyennek látod őket?
~ Most, hogy említed –s az Atya furcsán nyújtotta a gondolatokat, miközben túráztatta agyát- valóban furcsák. Mintha kedvetlenek, szomorkásak lennének. Depressziós tüneteik vannak.
~ Igen. Pedig elhiheted nekem, hogy nem depressziós egyik sem. Még csak nem is szomorúak. Többről van szó. Egyszerűen nem érdekli őket a közösség, a kolónia, a természet, sőt még a saját anyjuk sem. Nincs bennük szeretet, pedig soha nem kapott a világ egyetlen gyermeke sem akkora szeretetet, tiszteletet, mint ezek. –erős felindultságában csattogva pattantak ki agyából a szavak és a szerencsétlen Jacob-nak, minden szellemi erejére szüksége volt, hogy eszméletén tartsa magát. Tom úgy tűnt észre sem veszi, annyira fel volt fokozódva. -Hálátlanok! Egyszerűen semmibe veszik az „emberi” értékeket és végtelenül flegmák. És most nem tudom, hogy örüljek, vagy bánkódjak amiért kezdik megtanulni az akarat magasiskoláját.

~ Miről beszélsz? –hökkent meg Jacob.
~ Kezdenek bezárulni előttem elméjük kapui. Már nem sokáig fogom tudni kontrollálni őket. Felnőtté válnak, csak nem úgy, mint mi. Ahogyan mi is különbözünk a második évezred emberétől, úgy ők is különböznek tőlünk. Ez az új generáció. Ők már MÁSOK. Mutánsok. Másként bánnak az elme hatalmával, más –mondhatni idegen- gondolatok születnek agyuk mélyén. Más az értékrendszerük. Idegenné válnak. Elérkezett az újabb evolúciós ugrás ideje, és azt hiszem, hogy a mienk ezzel együtt, nemsokára lejár. Nem tudom mi tévő legyek…?
~ Istenemre mondom, komolyan megijesztesz. Ennyire sötét lenne a jövő?
~ Ne haragudj Atyám. Nem akartalak megijeszteni. Az imént lefestett jövő még nagyon sokáig jövő marad és lehet, hogy el sem érkezik. Még annyi minden változhat. Mástól vagyok igazán kétségbeesve. Nem szabadulok az érzéstől, hogy figyel valaki bennünket. Magam sem értem, hiszen, ha ember volna éreznem kellene a tudatát, de valahányszor pásztázom az egész földet, nem találok más intelligens lényt a földön, rajtunk kívül. –kihasználva a beállt csendet, Jacob „szólalt” meg:
~ Bevallom, nekem is volt néhányszor egy kellemetlen érzésem. Mintha figyelne valaki miközben az ifjakkal sétáltam éppen. Ezt az érzést mindig elhessegettem azzal, hogy ha lenne valami alapja, akkor te már tudnál róla és megoldanád a problémát. Van azonban néhány személy, akik hasonló érzetekről számoltak be nekem egy-egy prédikáció után. Komolyan mondom, ideges vagyok. Ilyet utoljára az első szülésnél éreztem, amikor nem akart felsírni a csecsemő az orvos kezében. Mit tehetünk?
~ Fogalmam nincs. Talán nem is kell tennünk semmit és majd megoldódik magától. –csend telepedett lassan nyugvó agyukra. Kicsit fészkelődött Tom, de végül is nem bírta tovább:
~ Atyám! Most úgy jöttem hozzád, mint hívő. Szeretném, ha végig hallgatnál. –érezte a másik előtörő gondolatait, de nem hagyta magát- el kell mondanom azt, amit érzek, gondolok. –mentális sóhaj szakadt ki elméjéből és Jacob nem hagyta ki a lehetőséget:

~ Tom. Te tényleg gyónni jöttél az Isten házába? Istenre van szükséged neked? Szerintem viccelsz velem. Te voltál az egyetlen közülünk, aki sosem bukott el, nem fáradtál, nem csüggedtél és egyetlen-egyszer sem káromkodtál! Belőled volt képes élni a mi hitünk és kezdtük hinni, hogy neked nem kell semmilyen isten, mert te az vagy a saját magad számára. Mi mindannyian hiszünk benned: az irányításodban, az erődben, a céljaidban az általad épített jövőben. –hirtelen abbahagyta, mert érezte, hogy barátjának fontos lenne, ha meghallgatná. Hagyta hát Tomot, hadd öntse ki lelkét.

~ Én egykor elkövettem a bűnt. A legnagyobbat mind közül. Később Isten kezembe adta a lehetőséget, hogy jóvátegyem bűnömet, és én megpróbáltam! Aztán kaptam időt, hogy tényleg tehessek valamit az emberiségért, hogy építhessem a jövőt. Azt a jövőt, amit helyesnek érzek. Most viszont elértem oda, hogy nem tudom, helyesen cselekszem-e. Elfogyott a bizodalmam és az erőm. Kétségek gyötörnek és a bűntudat. Több mint négyezer év és ez csak arra volt elegendő, hogy az embereket elvezessem az Édenkertbe. Igen Édenkert, mert a bibliai időkben Isten nem csak Ádámot és Évát űzte ki a paradicsomból, de minden embert. Most visszatérhettünk oda, itt a földön és félek, hogy ismét hibát követünk, követek el s az ember kiűzettetik a paradicsomból. Tanácstalan vagyok. Már nem érzem azt az erőt, ami idáig elhozott. Azt hiszem kiürültem. Oldozd most fel lelkemet a terhe alól, hogy elnyerjem Istened bocsánatát… -csendesedett Tom elméje.

Hosszú csend telepedett a templom áhítatos hangulatára. Jacob nagyon nehezen tudta féken tartani előtörő kétségbeesését, hogy így kell látnia barátját. De nem válaszolt. Várt még.
~ Bocsánatot szeretnék kérni. A világtól és az emberektől mielőtt elhagylak benneteket. Elfáradtam. Testem földbe, megtört lelkem az égbe vágy. Nem tudlak már tovább vezetni benneteket, nem tudom vállalni a felelősséget, ezt a legsúlyosabb terhet. Itt hagyom az emberiséget. Az embereket…
Jacob nem is lepődött meg igazán. Lelke mélyén mindig is sejtette, hogy Tom előbb-utóbb megpróbálja majd feladni. Tudta, hogy nem gyávaságból, vagy mert ez kényelmesebb megoldás lenne számára. Nem. Inkább az, hogy minden ember támasza ő volt, ugyanakkor neki nem volt senkije. Egyedül és magányosan viselte az emberek terheit, miközben folyamatosan marcangolta magát az egykor történtekért és a jövő távoli homályába vesző, eljövendő dolgokért. Jacob igyekezett alaposan megrágni mondanivalóját:

~ Thomas. Feloldozást én nem adhatok a te számodra és a válaszokat sem tudom. Félelmeid és kételyeid sem tudom eloszlatni. Én csak egyet tudok… -itt megállt gondolatmenetében és hagyta, hogy elcsendesedjen háborgó elméje, majd sokkal higgadtabban folytatta:
~ Annak idején –még gyermekkoromban- elképzeltem Istent. Ábrándoztam milyen lehet, mi mindent csinál és hogy mily sok dolgot kell figyelnie, irányítania. Aztán az évek alatt kicsit komolyodtam és be kellett látnom: Ő egyedül talán nem is képes ennyi mindenre felügyelni. Ekkor kezdett tudatosodni bennem, hogy a papok nem is a szolgái, hanem mindinkább munkatársai lehetnek neki és úgy döntöttem, hogy pap leszek én is. A teológiai tanulmányaim elvégzése után, mégis otthagytam ez Egyházat. Másként gondolkodtam, mint társaim és úgy éreztem, világjáró teológusként jobban tudom szolgálni istenem érdekeit, mint felkent papként. Rengeteg embert megismertem, s egyre inkább felismertem az ember lelkében megbúvó rosszat, ha úgy tetszik gonoszt. És kérlek, hidd el nekem! Te vagy az egyetlen ember, akiben ezt sohasem találtam meg. Ezért álltam melléd minden döntésedben, ezért maradtam veled a STÁB utolsó értekezletén és vállaltam, hogy segítek az Apokalipszis után. Azokban az időkben –ugyanúgy, mint most- benned hittem! És velem együtt mindenki. Te vagy a hitünk pillére, a tanítónk, Istenünk hangja és keze! Elhagynál most bennünket? Tényleg komolyan gondolod, hogy feladhatod? Hogy veszni hagyod azt a jelent és jövőt, amit te választottál nekünk? Thomas, te JÓ ember vagy! Az egyetlen közülünk. Egy egész nép néz fel rád, még az új generáció –vagy, ahogy te mondod- a mutánsok is tisztelettel viseltetnek irántad. Hadd kérdezzek valamit és kérlek, ne is válaszolj! Teremtettél egy világot, a te világodat. Tényleg itt fogod hagyni?

Nem várta meg Jacob a választ és nem kapkodva ugyan, de határozottan távozott. Mikor ellépett barátja mellett, megtorpant egy pillanatra és hozzáhajolt. Egyszerűen csak a szemébe akart nézni. Szemük összecsillant és Jacob, szíve minden szeretetével, őszinte melegével egyetlen másodpercre megölelte a legszomorúbb embert. Hangos szóval, pedig annyit suttogott: - A mi életünk a te döntésed eredménye és mindegy, hogy TE mit gondolsz: Ez így volt szükségszerű!
Négy teljes napon át ült Tom a templomban. Gondolkodott. És akik látták, csodálkozva nézték távolba vesző pillantását és arcát. Egy angyal mosolya tündöklött rajta. S végül itt maradt. És Thomas megingása volt az egyetlen dolog, amit el tudott titkolni mindenki elől a Kolónia papja.
Tom nem dobta el életét. Jacob visszahozta az életbe, megtartotta az emberek számára. Ajándék volt ez. Jacob ajándéka!

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!