Nincs visszaút

Negyvenháromezer évvel az utolsó születés után már mindannyian biztosak voltak abban, hogy vége az emberi faj szaporodásának. Mint sok dolognak, ennek sem találták az okát, magyarázatát. Egyszerűen tudomásul vették és élték tovább az életet. Az új faj képviselőit, pedig elfogadták olyannak, amilyenek voltak. Kifejlődtek, felnőtté váltak a mutánsok is. Nagyon hosszú gyermekkor készítette fel őket az életre. Születésüktől a kamaszkor végéig tizenegy-két ezer év telt el. Hihetetlenül nagymértékben lelassult, testük biológiai fejlődése. Szép csendben felnőttek és a testük, fejlődése végeztével stabilan állt meg egy fiatal test teljében. Ők is halhatatlanokká lettek. Szótlan és amolyan magányos típusok voltak ők. Nyegle flegmaság volt a legszembetűnőbb személyiségjegyük. Fizikálisan is eltértek az átlagostól. Testük leginkább egy alultáplált emberére emlékeztetett: erősen csontos alkatú, vézna testfelépítésű, sápadtan fehérbőrű alakok voltak. Kék szemekkel ékített keskeny arcukat, szőkésbarna színű, hosszú haj keretezte. Egyre többször hagyták el hosszú időre a Kolóniát. Kerülték a túlélők népét. Amolyan kóborlókká váltak. Viszont sosem voltak önzőek és a szerzett információkat, tapasztalatokat mindig megosztották a többiekkel. Ők lettek a világ igazi, elhivatott kutatói. Az emberek még csak nem is sejthették, hogy a mutánsok a filozófia tudományában messze-messze előttük járnak és olyan útra kanyarodtak, amelyről ha Tom tudna, minden bizonnyal igyekezne visszaterelni őket. Így teltek életük mindennapjai mostanra és magukban azt gondolták: így van ez jól.

~ Gondolom, tudjátok, hogy mivel foglalkozom már hosszú évek óta. De hogy meddig is jutottam, azt most szeretném megmutatni. –kezdte beszámolóját Eliot, az Iroda több mint háromszázezer éves épületében. Teltek a korok, változtak az emberek és Tom mégis mindig felújította, vigyázta ezt a régi épületet. Nem volt erre különösebb oka, inkább csak passzióként védte a régmúlt egy darabkáját. Illetve volt még más is. Árnyékolni tudta az épületet és ennek következtében senki sem nyerhetett bepillantást az Őrzők gondolataiba, még azok a falakon belül voltak. Így történhetett, hogy újra itt gyűltek össze.
~ Azonban mielőtt megmutatnám, szeretnék néhány dolgot részletezni. Kutatásaimban az emberi agyat, pontosabban az akarat mechanizmusát vizsgáltam és próbáltam leírni matematikai képletekkel. –tekintete a semmibe merült, ahogy kezdte felidézni az emlékeket. -Megtaláltam az agyi parancsok hullám-összefüggéseit és ismétlődő szegmenseit. A gondolatsorok –igaz végtelenül kis méretekben, de- átfedéseket tartalmaznak. Katalogizáltam ezeket az átfedéseket, vagy hasonuló részeket és megdöbbenve ébredtem rá, hogy tulajdonképpen a kezembe kaptam az akarat nyelvét. Ennek a nyelvnek az ismeretével már olyan távlatok nyílnak meg előttünk, melyet el sem tudunk képzelni. Megszűnnek a tér, a dimenziók s talán még az idő korlátai is számunkra. Jeges félelem és büszke diadal érzete járta át bensőmet, mikor ráébredtem mindeme dolgokra. Veszélyes játék kerül most az emberek kezébe azzal, ha valóban alkalmazható lesz az akarat igazi hatalma.
Ekkor már tűzben égtek szemei és testét valami finom remegés járta át, mint a kopóét mikor szagot fog. Belenézett mindkettejük szemébe és csak annyit közölt:
~ Figyeljetek! –majd a következő pillanatban semmivé vált. Eltűnt egyetlen halk, pukkanó hang és némi sejtelmes felhőfoszlány megjelenésének közepette. Megdöbbentő és ijesztő jelenség volt. Jacob elsápadt és nem is igyekezett leplezni ijedtségét. Csodálattal nézte Tom nyugalmat sugárzó alakját és el nem tudta képzelni, hogy képes ő ennyire uralni érzéseit. Nem csoda. Nem tudhatta azt, amit Thomas. Az emberiség őre már ezredévek óta birtokában volt a képességnek, csak nem merte odaadni a túlélőknek. Félt a beláthatatlan következményektől. És most az evolúció megkerülte őt, nem kért tőle engedélyt. Hirtelen szaladt ki biztos kezéből az emberiség jövőjének érzékeny fonala. Kudarcot vallott.
Láthatatlan szellő csapott Jacob arcába, hogy szeme könnybe lábadt. Mire kitisztult látása, már előttük állt Eliot. Diadalma teljes fényében. Izgatottan kérdezte őket:
~ Mit láttatok? –és nem megjátszott kíváncsiság telepedett verejtékező arcára. Jacob válaszolt akadozva:
~ Nem… nem láttunk téged. Mi volt ez? Nem tudok hinni a saját szememnek. Hihetetlen! Tényleg, mi volt ez az egész.
~ Teleportáció. –magyarázta Eliot -Testünk áthelyezése a tér egyik pontjáról a másikra, pusztán az akarat erejével. Nincs távolság mostantól, nincsenek határok. Miénk az egész univerzum. Mindenhol ott lehetünk a legkisebb, még mérhető időegység alatt.
~ Hogy csináltad? –kérdezte Jacob.
~ Az összehasonlító elemzések közben felfigyeltem egy igen érdekes motívumra az akarat folyamatábrájában. Kiemelten kezdtem ennek a csoportnak a vizsgálatát és néhány hónap alatt eljutottam arra a szintre, hogy tudatosan generálni tudtam ezt az egyébként spontán létrejövő hullámhalmazt. Tulajdonképpen olyan ez, mintha a füledbe mászna egy dallam, ami nem hagy nyugodni és nem tudod kiűzni a fejedből. Egy dallam az agyban.
~ Ezt értem, de hogy tudod irányítani?
~ Végül is nagyon egyszerűen. Ha már memorizálni tudod a „dallamot”, az indító kódot, akkor csak egy icipicit kell változtatnod rajta és máris a kellő helyre kerül át tested a térben. Azért bonyolult a dallam, mert minden pontnak más a dallama és ezért kell nagyon pontosan elképzelni a ritmikus jelhalmazt. A probléma csak az, hogy nem ismerünk minden „dallamot” és kísérleteznünk kell, hogy megalkothassunk egy teljesen új térképet. Azt hiszem kijelenthetem, hogy beköszönt a kísérletek és kockázatok kora. Mert ára van a világ megismerésének.

Egy darabig némán üldögéltek, mérlegelték a dolog súlyát, Tom pedig őket figyelte. Látta, hogy tanácstalanok és bizonytalanok, de tudta azt is, hogy nem tudják eltitkolni a felfedezést néhány napnál tovább. Ez a tudat vezérelte teendőik, feladataik célkitűzésében. Megpróbálták minél biztonságosabbá tenni a teleportációt. Három napon keresztül ugráltak a térben és lassanként feltérképezték a közeli világegyetemet. Ez a közeli azért persze túlzás, ugyanis az egykori kétezredik év környékén, az akkor ismert kozmosz, mélyűrnek nevezett részén mostanra messze túljutottak. Az ugrások közben fedezték fel a közelítő képletet. Ez annyit jelent, hogy végtelenül kis módosításokkal közelítettek egy-egy célpont felé. Halálos játék volt ez. A dallam elképzelése minden egyes alkalommal teljes hat másodpercig tartott. Ez az idő, pedig végtelenül kevésnek tűnt, mikor tévedtek és nem egy bolygó felszínén, hanem a világűr abszolút vákuumában, vagy épp egy bolygó talajában találták magukat. Azonban hála az emberi test ellenálló képességének –mely a többszörösére növekedett a múló korok alatt- volt némi esélyük a kritikus helyzetekben az életben maradásra. Hat másodperc állt a rendelkezésükre. Nem több és nem is kevesebb.

Tudták, hogy talán még korai mindezt közkézre adni, hogy még mindig fiatal ehhez a hatalomhoz az emberiség, hogy talán nem is tudnak mit kezdeni ilyen nagy mértékű szabadsággal, korlátlansággal, de nem is tarthatták meg maguknak a titkot. Nem lett volna becsületes. Így történt, hogy az ember lett az univerzum ura.

A harmadik nap estélyén készültek el munkájukkal és bizodalmukat az emberi óvatosságba vetve készültek közre adni a teleportáció gyakorlati alkalmazását. Pici részletkérdésekkel foglalkoztak már, mikor Jacobnak akadt egy kérdése:
~ Mi okozza a kísérőjelenséget? Azt a pukkanó hangot és a levegő párakicsapódását az eltűnő test helyén...
~ Logikus magyarázata van a jelenségnek –fejtegette Eliot- A teret nulla időpillanat alatt elhagyó test helyén vákuum keletkezik és a légköri nyomás hatására, valamint ennek a vákuumnak a szívóereje következtében levegő áramlik a légüres térbe, még a nyomáskülönbség ki nem egyenlítődik. Ez csupán pillanat alatt lezajlik és ez a nyomáskiegyenlítődés adja a pukkanó hangot. Mint mikor dugót húzunk ki egy palackból. Az eltűnés helyére beáramló levegő hirtelen kitágul, vagy ha úgy tetszik ritkulni kezd, és ennek következtében nagyon gyorsan lehűl. A hideg levegőben, pedig kicsapódik a normál légkori nyomáson tárolt páratartalom. Nos ennyi lenne a magyarázat a jelenségre.
Ezek után még néhány gondolatot váltottak és visszatértek a Kolóniába. Átadták a képességet. Megtanították az embereket az akarat használatára és kieresztették őket a világegyetembe. A határtalanságot kapta ajándékba az emberiség. Mert ajándék volt ez. Eliot ajándéka.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!