2021. július 30., péntek

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

DöntÉSkényszer 5: A döntések döntése

Homályos idők története lesz ez. Történhetett volna akár így is. [Az írás a koronavírus előtti időkben íródott]

[ ÚJ TESZT ]

Istenek harca

Thomas volt az egyetlen, aki nem tudott aludni. Gondolataiba merülve sétált a kihalt utcákon s baljós előérzetével viaskodott. Egy meghatározhatatlan félelemérzet ébredt lelkében, aminek nem tudta okát adni. Mintha homályban ténferegne és csak érezné valaminek a fenyegető jelenlétét, de nem tudná meghatározni az irányát. Alaktalan árnyék kerülgette őt a világ végtelenében. Bágyadtan ért haza és sokáig ült íróasztalánál mozdulatlanul. Tétova mozdulatokkal papírt vett elő s a tollért nyúlt. Sok százezer éve nem ragadott már tollat s most csodálkozva figyelte mozgásba lendülő kezét. Érzések vihara tombolt most megviselt, fáradt lelkében és ezt a görcsöt írással szerette volna kiűzni testéből. Bámulta a keze alatt születő vers csapongó sorait, miközben egyre határozottabban érezte az elkerülhetetlen vég kisugárzását. Megszületett a mű és hitetlenkedve olvasta saját alkotását:

Istenek Harca

Sok ezer éve űzöl már, s én űzlek tovább Téged.
Tudom. Rettegsz tőlem nagyon, s én téged Féllek.
Gyűlöljük mi egymást. Az idők kezdete Óta.
Világról-világra hajszolva, ugyanaz a Nóta.

Emlékszem, egykoron, mi egyformán Tettünk,
Világok jövőit s kisdedjeit Dédelgettük.
Hittük: nincs választásunk, csak ez lehet Sorsunk.
És némán néztük végig, ahogy kihalt lassan Fajunk.
Kihalt, mert leszolgálta az időt, mi neki Kijárt,
Én pedig megöltem, az utolsó isten, utolsó Fiát!
És bár nem én szültem, de én vajúdtam a Káoszt,
Viselem a terhét, sőt többet is, mint amit Rám oszt.

Uralom ugyan a káoszt, de ő is engem.
Meg akarna ölni, de éltet is engem.
Közben pedig, egyre csak keresem, űzöm Társam.
Ideje elszámolni! Ezerszer ezer évet Vártam!
Vadász vagyok. Kíméletlen, alapos és Iszonyú,
Préda vagyok. Menekülő, cselszövő és Szomorú.
Szomorú, mert el kell pusztítanom Téged.
Érzem. Ezúttal nincs még egy ezredéved!
Mert bosszúért kiáltasz, ölnél engem s Világom,
Szétdúlnál mindent, hogy ne legyen több Álom!
Nem értesz Te engem, s a választásom.
Azt hiszed mindez, csak az én álmom?
Hiszed! Hogy mindezt, csak magamért Tettem,
Csakhogy e világban, én legyek az Isten?
Tévedsz barátom! Bár igaz. Én Döntöttem!
Ezért lett a Káosz, az én Szülöttem!
Én döntöttem akkor, mert Te gyenge Voltál,
S nem hitted a jövőt, mit magadban Láttál!
Nem hiszed még most sem, mikor látod Működni,
Tudod már Te is! Ezért érdemes volt
Ölni…

De zárjuk le a hajszát. Egyszer s Mindenkorra!
Ne vigyük harcunkat, egy másik, új Korba!
Mert hiába üldözöl, én felkutatlak Téged.
Én fogom okozni, a Te értelmetlen véged.
Én fogom látni az álmot, mi megvalósult,
Én fogom óvni a jövőt, mi most feltárult.
Egy dologban mégis igazad lesz, mire
Enyém lesz minden,
Mert ha Te elpusztulsz, egyedül maradok.
Én leszek az Isten!

Mikor végigolvasta, már biztos volt benne: Későn ér oda.

Lomhán sunyi mozgás kélt a templomhoz közeli cserjés mélyén s nesz indult útjára a leheletfinom szellő szárnyán. Feléledt a vadász. Alattomos és gonosz tettre készült a mai éjjelen. Őrülten szomjazott már nagyon-nagyon hosszú ideje. Embervérre és félelemre szomjazott. Orrcimpája remegett a visszafojtott indulattól és a beteljesülő álmának a közelségétől. Mohóságában nem tudta uralni érzékeit s csakis a célt látta maga előtt. Vészjósló árnyként cserkészve osont a templom nyitott ajtaja felé. Egyre közelebb került és a fülében tombolva dübörgő véráramtól süketen, s az őrület ködének szemére ereszkedő fátylától vakon ált meg prédájának padon szunyókáló alakja mögött. Közvetlenül az első sorban, rögtön jobbra az oltár mellett pihent Jacob teste. A vadász várt még. Tiszta fejjel akarta kiélvezni iszonyú tettének minden pillanatát. Mellkasát vadul verő szíve lassan elcsitult, ő pedig megragadta szerencsétlen áldozatát. Azt akarta, Jacob tudja, lássa, és érezze azt, ami történni fog most vele.
Jacob nyaka szinte összeroppanni látszott az élő rettenet, szörnyű keze alatt. Szemei felpattantak és gyilkosa szemébe mélyedt. A gonosz elégedetten nézte a félelem és az irtózat szikráit, egészen addig még…

Jacob tekintetére és arcára kiült a félelem, de ezt elmosta egy sokkal mélyebb érzés. A tisztaszívű ember teljes megbocsátása. Már nem félt. Nem neheztelt a saját érzéseinek vad kavalkádjától megrészegült emberre. Túllépett önnön határain s időtlenül várta a végső érzést, ahogy a görcsösen feszülő ujjak, a csalódástól dühösen tépnek nyaki ütőerébe.
Csalódott a gyilkos. Mert régóta kiszemelt áldozata cserbenhagyta. Cserbenhagyta azzal, hogy megtagadta tőle azt a perverz örömet, amit a félelem, az iszony és a halálfélelem volt hivatva kielégíteni. Jacob átlényegült és szeretettel nézett a megtestesült gonoszra. Tudata pedig egy sóhajt küldött Tomnak. A búcsú ólomnehéz sóhaját.

Felriadt Tom a verse okozta révületből. Bizonyossággá lett mindaz, amit sejtett: Elkésett. Hat másodperccel később hideg szél keze csapta arcon az elvetemült gyilkost. Összehúzott szemmel nézte a szempillantás alatt, semmiből születő emberalakot. Keskeny vigyorba torzult hideg mosollyal hajította el az élettelen testet és minden indulatát egyetlen csokorba fonva űzte magát az Őrző felé. Határtalanul élvezte, hogy végre ismét gyilkolhat. Millió éves düh és bosszúvágy adott neki erőt ahhoz, hogy megkezdje terve végrehajtását. Újra kezében volt a lehetőség, hogy kiirtsa az emberiséget bármi áron. Ha kell, akár egyesével végez velük. Most, hogy elé került Tom, az elmúlt egymillió esztendő minden szenvedésének okozója, egész gyűlöletét őrá zúdította. Irdatlan lendülete olybá tűnhetett volna, hogy elsodorja törékeny áldozatát és mégis megtörtént a csoda: a lelketlen gyilkos lendülete megtört, ahogy megérintette a másik elméjét és ahelyett, hogy félelmet esetleg rettegést talált volna, szembekerült egy olyan érzéssel, amire nem számíthatott. A GYŰLÖLETRE! Olyan mértékű gyűlöletbe ütközött, amihez képest az ő bosszúvágya is csak leheletnyi szellő volt egy dúsfüvű mezőn. Megtört az akarata, a lendülete és az elméjét védő ereje. Csupasszá lett lelkében, s az indulat, amellyel Tomra vetette magát csak a világ őrzőjének lábai elé vitte. Testét legyűrte és béklyóba verte a vereség kudarcának érzése s lelke meghajolt egy erősebb hatalom előtt. Egy millió év alatt felhalmozott félelem, aggodalom, féltés-kétség, önmarcangolás és bűntudat egyvelege előtt.
Tom lényét átjárta a gyűlölet. A barátja halála miatt érzett fájdalom, az emberiség feletti aggodalma és a mindent elsöprő gyilkos indulat elindított egy kis híján végzetes folyamatot. Thomas agya félelmetes energiákat szabadított fel és kapacitása is kritikus szintre ugrott. Az egész univerzumot szemmel tartó elméje szétszórta ezeket az érzéseket. Már nem tudta uralni ezt a hatalmat s a világra szabadított egy gigantikus impulzust. Megvonaglott a világ. Eszméletét vesztette minden ember és mutáns. És minden élőlény melyet agy irányított. És őrülten fájt mindenkinek. És majdnem belehalt minden. Fájt a világ.

Ott vonaglott előtte, végtelen kínjában a fertelem. Nyitott tudattal és éppen csak élő testtel. Thomas pedig választ keresett és feltárta az előtte heverő elme titkait.

A XVI. század végén látta meg a napvilágot egy kisfiú. Tizenkilenc évesen szülte meg egy csodaszép szicíliai leány. Soha nem derült fény az apa kilétére és a gyermekkorát megbélyegezve kellett leélnie. Fattyú volt. A középkori ember babonás hitvilága, pedig felnőtté válása után keserítette meg életét. Üldözték képességei miatt. Képes volt gyógyítani, belelátott a jövőbe és az akaratával mozgatta a tárgyakat. Elszökött falujából és egy hajón indult világot látni. Szolgaként élt a hajón és nap, mint nap el kellett szenvednie a durva legénység otromba tréfáit, kegyetlen játékait. Itt történt meg az eset, mikor ráébredt halhatatlanságára. Iszonyatos szél kerekedett és a matrózok fogadást kötöttek. A srácot felküldték a főárbocra egy kendővel, hogy amikor felér, lengesse meg azt. Szó nélkül indult felfelé és ekkor már érezték a többiek a baj közeledtét. Arra számítottak, hogy a vézna fiúcska a félelemtől vacogva valamelyik sarok mélyébe menekül, de tévedtek. Keskenyre zárt hófehér ajkaival, görcsösen szorítva a színes rongyot mászni kezdett. Visszafojtott lélegzettel figyelték minden mozdulatát és diadalmas, megkönnyebbült rikoltásban törtek ki mikor fellendült az árboc tetején a kendő. Ekkor egy alattomos széllökés megbillentette a hajótestet és az egyensúlyát vesztett fiú zuhanni kezdett. Rémület futott végig a legénységen, ahogy látták a csáklyákra felszúródó testet. Sokáig némán álltak. Vesztükre. A felnyársalt gyermek felnyitotta gyűlölettől feketén fénylő szemeit és üvölteni kezdett: -Gyáva kutyák! Ezért meghaltok mind! Álmotokban fogtok megdögleni és én leszek halálotok elhozója! – és heves mozdulatokkal próbálta letornázni magát a hegyes szerszámokról. A félelemtől fagyott emberek közül végre kivált egy alak s a tengerbe hajította a vért fröcskölő testel üvöltő, megelevenedett démont. De már elkésett. Mint napokkal később kiderült. Éjjelente a kaszás volt a vendégük és mindig hagyott nekik egy-két hullát. A két hét alatt őrületbe sodort embereket, pedig a partot érés utáni első éjszakán megfojtotta a fiú. Ágyaikban, a puszta kezével.
Ettől a naptól kezdve keresni kezdte a halált. Háborúkat és járványokat járt végig. Hol ölt, hol meg gyógyított, de sosem tudta kielégíteni elhatalmasodó halálvágyát. Ez a vágy hajtotta át négy évszázadon keresztül egészen a II. világháború haláltáborainak rémséges varázsáig. Varázs volt ez számára, hisz perverz élvezettel töltötte el a halál kézzelfogható közelsége és az emberi szenvedés hajmeresztő egyvelege. Elkezdett hinni valamiben. Egy jövőben. Egy olyan beláthatatlan jövőben, melynek kezdetén az emberé a főszerep, de a kiteljesedés már nem viszi magával az emberiséget. Ki akarta irtani az egész emberi fajt, eltörölve ezzel az ember uralmát.
Tágra nyílt szemmel figyelte a világot és kereste a lehetőséget. Minden érdekelte, ami csak egy kicsit is magában hordozta a pusztulás ígéretét. Vezető pozíciókat szerzett magának és ott volt minden emberéleteket követelő események hátterében. Titkon érezte, hogy a huszadik század emberének a haditechnikája már alkalmas lehet az egész faj kiiktatására. Minden erejével azon igyekezett, hogy nukleáris háborúba fojtsa a világot és tehetetlen dühvel kellett végignéznie, amint kudarcot vallott. Az önpusztító technikákat féken tartotta az emberi józanész. Nem következett be az atom-holocaust.
Elkeseredetten ugyan, de tovább figyelt és nem sokkal később már biztos volt benne: elérkezett az ő ideje. A biológiai hadviselés kora köszöntötte az atomkor emberét, új távlatokat nyitva ezzel a hadi stratégiák és fegyverek egész generációja előtt. Ettől a naptól kezdve kereste az abszolút fegyvert. S miközben a legbefolyásosabb körökbe bekerülve készítette elő saját alantas terveit, titkon alapított egy kis egyházat, szektát. Híveket szerzett és várta a napot. A végítélet napját. Amelyet ő fog elhozni.
Néhány év elteltével az irányítása alá tartozó kutató és fejlesztő-csapat egy külsős tanácsadót kapott. Az ő kiszemeltjét. Nem is olyan régen került látóterébe az ígéretes ifjú. Éppen a feszültségét és aberráltságát próbálta levezetni egy banki rablási kísérletben. Nem a pénzért tette, hanem csakis az ölés öröméért s így talált rá a fiatal, ambiciózus és dinamikus, friss diplomával rendelkező férfire. És akarva vagy akaratlanul, de ez a fiatalember adta a megoldás kulcsát a leggonoszabb ember kezébe. Azzal, hogy megálmodta a rasszista baktériumot. Nem sejthette a szerencsétlen, hogy rossz oldalra állt és közreműködésével pár év múlva, kis híján iktatják az emberiséget. Talán, ha tudta volna, akkor nem tétovázik a bank előtt és meghúzza a ravaszt.
Ezen a két emberen múlott a világ sorsa. Egyikük messze megelőzve a korát, megelőzve az evolúció érzékeny menetét rossz helyen született rossz időben. Elkapkodta a dolgokat a természet. A másik, pedig rohanvást haladt előre a fejlődés útján. Azon az úton, melyen majd egyszer, egy új generációnak kell haladnia. Most azonban az élet úgy döntött, hogy szükség lesz az ő képességeire az emberiség fennmaradásához. Úgy is mondhatjuk, hogy az élet igyekezett kijavítani a hibát és ehhez minden eszközt megragadott. S miután egy titánt már szabadon engedett, most utána küldött egy másikat. „Az élet mindig utat tör.”

Két teljesen más ember. Két teljesen különböző jövő. Az egyik eleresztette az egysejtű pusztulást és bízott abban, hogy bekövetkezik a mutáció. És megtörtént.

A másik bízott abban, hogy megvédheti az emberiséget. És megtörtént.

Egymillió év után, itt a templomban futott össze a két ember útja. Végre találkozott a két hatalmasság. Mindketten tudták, hogy csatájuk itt véget ér. Tom, bár ismerte a választ, mégis önkéntelenül szakadt ki elkeseredett elméjéből a kérdés:
~ Miért?
A legyőzött érezte, hogy testét már nem ő uralja, hogy kudarcot vallott. Megbékélt. Összeszedte gondolatait és belekezdett:
~ Én voltam a legelső, és születésem utáni első négyszáz év kegyetlensége motivált döntésemben: az emberiségnek vesznie kell! Én is egy jövőt álmodtam meg. Ugyanúgy, mint te. Minden eszközt megragadtam, hogy véghezvigyem tervemet s általam kezdődjön el, az én általam választott jövő. De te tönkre tetted ezt és egymillió éven keresztül dédelgettem gyűlöletemet. Az emberiség végét akartam és te voltál az egyetlen ellenségem. Tudtam, hogy nem tudlak elpusztítani téged, ezért figyeltem és a végtelenül hosszú évek során, lassanként rájöttem, hogy mi motivál téged. És ezt el akartam venni tőled. El akartam pusztítani mindent, ami neked számít és végül a kihalásba taszíthattam volna az embert, tisztára söpörve ezzel a világmindenséget. Határtalan volt gyűlöletem minden jó dolog iránt és féltem tőled, mert te jó ember vagy. Elvakult gyűlöletemben már nem bírtam tovább várni és most eljöttem, hogy az én döntésem érvényesüljön. Tévedtem.

Tom elméjében felderengett, nemrég íródott verse. Végtelenül elszomorodott. Szíve hirtelen görcsbe rándult. Érezte az emberek fájdalmát, melyet az ő tudatának hatalma gerjesztett. Most gyengéden végigsimított a szenvedők elméjén. Érezte, amint eltűnik a fájdalom és összekapcsolódik az összes tudat. Már mindenki tud arról, hogy mi történt e helyen. Érezte ezt a gonosz is. Feltárta most szellemét. Mindenki számára. Tomhoz fordult:
~ Már tudom, hogy nem ölsz meg. Megkönnyítem sorsodat. Nem kell, hogy az idők végezetéig fogva tarts erőddel. A könnyebb utat választom s itthagyom ezt az árnyékvilágot. –hat másodperc némaság szakadt bele az elmék beszélgetésébe. A gonosz felépítette a dallamot. A mennyország kódját. És mindenki megismerte ezt a dallamot az összekapcsolódás révén. Diadalmas, öntelt mosoly terült szét rút képén és eltűnt. Egyetlen szóval búcsúzott: -Győztem

Thomas iszonyúan félt. Nem tudta megakadályozni a gonoszt alattomos tervében. Túl hirtelen, túlságosan spontán jött az őrült elme huszárvágása. Minden ember megismerte az odaát kapuját feltáró varázsigét. Ajándék volt ez. A Gonosz ajándéka.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Hirdetés

Copyright © 2000-2021 PROHARDVER Informatikai Kft.