Hirdetés

2021. szeptember 26., vasárnap

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

DöntÉSkényszer 5: A döntések döntése

Homályos idők története lesz ez. Történhetett volna akár így is. [Az írás a koronavírus előtti időkben íródott]

[ ÚJ TESZT ]

Őrzők születése

Három nap telt el csupán és a STÁB tagjai megrendülve gondoltak tettükre. Kétségek gyötörték őket s mindinkább hajlottak arra, hogy beismerjék: Tévedtek! Igaz a járványt rekordidő alatt sikerült megfékezni s úgy tűnt végleg kiirtották a NaTion összes válfaját és megmentették az emberiséget, mégis aggasztó kételyek kezdték mardosni őket. Hírek érkeztek a világ egyre több pontjáról. Rossz hírek. Egy újabb járvány kezdte el szedni áldozatait s elődjéhez hűen, ez sem válogatott.
Ismét összeült a STÁB. Komoran csendben várták, hogy Thomas megkezdje az értekezletet. Gyanakodva pillantottak vezetőjükre. Keresték a megingásnak, a félelemnek és a gyásznak a jeleit, de hiába. Tökéletesen érzelemmentesen viszonozta érdeklődő tekintetüket. Már megvívta csatáját önmagával s most csendben méregette a többieket. Szokatlanul csendesen szólalt meg:
- Krízishelyzetben vagyunk uraim. Az emberi faj -közreműködésünkkel- a kihalás szélére sodródott, de most nem ez jelenti számunkra az igazi problémát. – itt szünetet tartott miközben szemei opálos fényűre változtak, ahogy tekintetét egy láthatatlan pontra szegezte. Meglepett moraj futott végig a jelenlevők között. Minden okuk megvolt a döbbenetre. Fejükben hallották vezetőjük szavait és érezték szinte határtalan mentális erejét. A gyász, a fájdalom és a szenvedés adott neki erőt és a jövőért kiáltó lelke tette akaratát mindenhatóvá. Mindenhatóvá az emberek között. Elérkezett az idő. Az akarat mágiájának az ideje. Néma csendben folytatta megkezdett monológját:

~Igaz hitünk szerint cselekedtünk uraim. De tévedtünk. Nevezhetjük hibának is, ez azonban már nem számít. Ami számít, az a jövő, s azt nekünk kell megteremteni. A mi dolgunk lesz megvédeni és előre vinni mindazt, ami megmarad az emberi civilizációból és kultúrából. – a többiek érezték a szónoklat erejét és újra hinni kezdtek, bár a kétely mécsesének fénye még derengett lelkükben. A lassan hisztérikussá váló Edmunts nem tudta elrejteni gondolatait, kételyeit s keményen koppantak a ki nem mondott szavak:
~ Miről beszélsz itt nekünk? Nem látod, hogy mind meghalunk? Hogy semmi sem marad az emberiségből amit megóvhatnál? Hogy baromira elcseszted az egészet? Mert neked agyalni kellet egy rohadt fajgyűlölő víruson, hogy érvényesüljön az a kicseszett felsőbbrendű és hatalmas ego-d! Hogy nem is te kezdted? Az mindegy! Te álmodtad meg! Ugyanúgy megálmodtad, mint a jövőt – Edmuntsnak ekkor már bántóan gunyoros volt minden gondolata- ami egy-két napon belül semmivé válik, hála neked. Mi a francot akarsz még tőlünk? –arcán s nyakán kidagadtak az erek a heves indulattól, de vérvörös arca csakhamar elsápadt a félelemtől, ahogy érezte testét megvonaglani. Köhögő-görcs hajlította ívbe testét. Ijedten nézték a többiek. Thomas felállt s megkerülve az asztalt lépett Edmunts-hoz, aki időközben a földre csúszott. Felsegítette és a kezében lévő oltópisztolyt, társa nyakához nyomta. Nem kellet egy perc sem, hogy a roham elálljon s Edmunts ernyedten ült vissza székébe. Ekkor Thomas egészen a füléhez hajolt és suttogva megszólalt. Úgy érezte nem lenne helyes, ha más is hallaná, amit most szólni akar:
- Barátom! Gyűlölhetsz engem. Nem tehetek ellene semmit. De jól jegyezd meg. Lesznek túlélők és rájuk vigyázni fogok. Mindenáron. Esküt tettem s a jövő lett a hitem. Bármire képes vagyok, hogy megvédjem az embereket, ha kell akár saját maguktól is vagy akár az akaratuk ellenére is. Ha kell, elmegyek a mennyek kapujáig s megdöngetem azt! Számomra már semmi sem szent. Tőled, pedig búcsúzok. Te most hamarosan meghalsz és nincs semmi, ami rajtad segíthetne. Egy szérumot kaptál az előbb tőlem, ezzel nyertél tíz, legfeljebb tizenkét órát. Ennyit adhatok. Te döntöd el, hogy mire használod. De ha van családod, akkor légy velük, hogy teljes legyen ez a néhány óra, ami életetekből még hátra van. Sajnálom… Most pedig menj és halj meg emberhez méltóan!

Edmunts főnöke szemébe nézett és megijedt attól, amit látott. Nem az őrület tüzét és nem is a bosszú hideg csillogását pillantotta meg. Nem. Csak valami mást. Nagyon mást. Elkapta tekintetét zavarában és amikor úgy érezte, hogy már nem árulja el belső riadalmát, emelt fővel s tiszta szemmel hordozta körbe tekintetét a STÁB tagjain. Főbiccentéssel köszönt el és csendben távozott.

Thomas visszaült helyére és várt. Egészen addig, még nem biztossá vált, hogy nem fogják félbeszakítani. Ismét belekezdett:

~ Igen. A jövő védelméről és feladatainkról akartam beszélni, de az előző „közjáték” következményeként, úgy érzem, hogy némi magyarázattal tartozom. Rengeteg dolog történt az elmúlt napokban. Pusztul az emberi civilizáció. Elérkezett az Apokalipszis. Az utcákat egybefüggő hullatakaró fedi, a bűz az egekig ér és hangos sírással telik meg a levegő. A túlélők sírásával. Igen, vannak túlélők és még lesznek is. A faj tovább él és így jövőjük is lesz. –rövid szünetet tartott és sokkal személyesebben bensőségesebben szóltak gondolatai, mint eddig- Lesz, de csak akkor, ha segítetek nekem. Hogy pontosan mi is történt, még nem tudom. Csupán csak feltételezéseim vannak. Tudjátok, hogy az általam kifejlesztett prion, a Tisztogató, a DNS-molekula sérüléseit, töréseit tárta fel s ez alapján döntött életről vagy halálról. Ezek után valószínűnek tartom, hogy az emberi DNS töréseket tartalmaz, még az előemberek és ősemberek idejéből. Feltételezéseim szerint akkoriban olvadtak egybe a különböző rasszok és így alakulhatott ki a modernkori ember, génjeiben hordozva a kettős-spirál töréseit. S hogy kik a túlélők? Gondolom, azok az egyedek lehetnek, akik az elő-emberek, esetleg annak a bizonyos hiányzó láncszemnek a génjeit örökölték vagy, pedig az evolúciós törzsfejlődés újabb egyedei, akik már testükben is különböznek a „homo sapiens” -től. Nem tudom, de a tény, az tény: az emberi kultúra fenn fog maradni. Most viszont szeretnék azokhoz szólni, akik nemsokára itt hagynak bennünket. Igen Brad. Tőled és Dillon-tól szeretnék elköszönni. Tényleg nagyon sajnálom, hogy nem tartotok velünk. Úgy lenne helyes, ha velünk maradnátok és…

Dillon vágott közbe, ezer darabra törve a csendet. Hangosan kimondott szavai ostorcsapásként érte a füleket és időbe telt mire ismét érteni kezdték az emberi szavakat: -Miről beszélsz?! Eszem ágában sincs itt hagyni a STÁB-ot, lelépni a legnagyobb bajban, mikor én is ugyanúgy felelős vagyok, mint bármelykőtök. Nem küldhetsz el bennünket! Az emberiség ellen vétettünk Brad-el és nem ellened. –szinte már zokogva tette fel az utolsó kérdést – Miért?

- Ne haragudj Dillon. – váltott Thomas is a beszédre. -Rosszul fejeztem ki magam. Látom, hogy Brad már tudja. Félreértesz hidd el. Nem küldelek el benneteket és nem is tehetném. Nincs jogom ilyen döntést hozni. Én csupán tényeket közöltem. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de lehet hogy így lesz jobb. Dillon! Te és Brad már nem éritek meg a következő napnyugtát. Sajnálom. Amikor összekapcsoltuk tudatainkat éreztem bennetek a pusztulást, de nem voltam benne biztos. Szinte percenként lep meg valami újjal az elmém és óráról-órára, egyre több dolog felett nyerem el az irányítást. Már biztos vagyok benne, hogy ti ketten belehaltok a fertőzésbe. Ti nem lesztek túlélők. Tudom, hogy nincsen családotok, nincs kivel lennetek az utolsó órákban. Szeretném, ha maradnátok, ameddig csak lehet, de ezt nem kívánhatom. Menjetek és csak a szép emlékeket vigyétek. Barátaim… -Csend telepedett a helységre. Ez a csend azonban beszédesebb volt minden kimondott szónál. Mesélt a halálról, fájdalomról, a kudarcról, álmokról és a barátokról. Szenvedésről és gyászról. Volt, aki könnyes szemeit takarva, kezeibe temette arcát, a többiek azonban egyikükről-másikukra néztek. Megdöbbentő volt látni a változást. Hirtelen felnőttek mindannyian. Megváltoztak személyiségi jegyeikben és mentalitásukban egyaránt. A leghihetetlenebb azonban mégis Dillon átalakulása volt. Szemei furcsa tűzben égtek, tartása erőt és elszántságot sugárzott. Ő törte meg a csendet is elsőként: -Hallottad Brad. Kevés az időnk, úgyhogy kezdjük el a tervek kidolgozását máris! Azonban kérnék valamit! Ha lehet, inkább hangos szóval beszéljünk, mert nekem ez segít embernek éreznem magam, hátralévő óráimban. Ellenvetés esetleg?
Nem volt. Tovatűnt a döbbenet villanófénye és elkezdték a munkát. Teltek a hosszú órák miközben csendesen beszéltek egymással, mintha féltek volna, hogy megzavarják a holtak nyugalmát. Pedig még éltek. Bár ketten már nem sokáig.

Nem létezett első számú napirendi pont, nem volt központi kérdés. Az elérhető eszközöket és a rejtett raktáraik készleteit vették számba. Kalkuláltak, előzetes terveket készítettek és elvetettek. Szinte mindenről szó esett. Hetedik órája tartott a megbeszélés, mikor Brad félre hívta Dillon-t. nem kerülgette a témát, erre már nem volt ideje: - Figyelj Dillon! Amiről még nem esett szó az az emberek, pontosabban a túlélők hite. Ez a hit két nap alatt semmivé lesz. Ez biztos. Sajnos a „Tisztogató” nem igazán adott a színpadiasságra és ameddig a szem ellát, halottakkal van teleszórva az utca. Ez pedig nem jó. Egyetlen közeli rokon halála is furcsa gondolatokat ébreszt az emberben, hát még egy egész családé esetleg egy egész generációé. Jól figyelj hát! Az embernek mindig hinnie kell valamiben. Leginkább akkor, amikor magában már nem tud. Szükségük lesz az Istenre. Még ha most meg is tagadják Őt. –heves köhögése miatt itt elakadt egy percre, majd könnyes szemmel folytatta- Győzd meg az Atyát! Hirdesse a megújuló világ polgárainak Isten igéjét és szeretetének hatalmát. Újra meg kell majd tanítania nekik a szeretetet és az Istenbe vetett hit erejét. Igazán sajnálom, de neked kell ezt elmondanod nekik. Nekem talán egy órám, ha van még hátra az életemből. Én szép csendben most kisétálok innét. Nem akarok búcsúzkodni, erre ne pazarolják az időt. Én ettől többet már nem tehetek az emberekért. Isten veled fiam. Bár nemsokára találkozunk.

Halkan behúzta maga mögött az ajtót és elment. Dillon visszatért az asztalhoz és csakhamar előadta Brad szavait. És az Atya ígéretet tett és meg is tartotta azt. Az ember visszakapta hitét. Ajándék volt ez.
Brad ajándéka.

Valamivel több, mint tíz óra telt el azóta, hogy Dillon beadta a szérumot magának. Tíz hosszú óra, ami alatt többet tett az emberiségért annál, mint amennyire valaha is gondolt. Érezte, hogy a halál hamarosan eljön érte is. A szérum jó volt, de csak arra, hogy ne gyötrelmekkel teli szenvedéssel várja a szörnyű véget. Fél napot kapott a szérummal. Tizenkét órát arra, hogy tiszta fejjel, teljes erővel vigyen véghez még valamit. Valami jót. Vezeklés képpen.

Végignézett a jelenlevőkön és Thomas-on állapodott meg tekintete. Csak rá figyelt. Igyekezett kinyúlni elméjével s megérinteni annak tudatát. Thomas megrezzent a mentális hívásra és teljes figyelmével Dillon-hoz fordult: ~Igen?

~ Figyelj Thomas! Távozni készülök és fontos dolgot akarok mondani. Figyeltelek benneteket és sok mindenre rájöttem. Összeállítottam az első egy év nagyszabású tervét a számotokra. Gyorsnak kell lennetek. Vagyishogy minél hamarabb össze kell gyűjtenetek a túlélőket. Nemcsak ép elméjük megóvásának érdekében, de ha kis területen lesznek összegyűjtve akkor sokkal könnyebb lesz őket óvni és tanítani. Miközben lehunyt szemmel ültem, és ti azt hittétek, hogy a betegséggel küzdök, addig én elkészítettem a kolonizációs-tervet. Részletesen kidolgoztam a begyűjtést, kijelöltem a letelepedésre legalkalmasabb területeket és időrendbe szedtem a legelső tennivalókat. Itt van minden a te számítógépedben. Az én nevem alatt találod meg az általam összeállított állományt, nézzétek át őket és változtassatok rajta belátásotok szerint. Vigyázz az emberekre! Mindegyikre. – ezzel elszakadt a két tudat közt feszülő selyemszál és Dillon, szóra nyitotta remegő ajkait:

- Jacob, Eliot, Thomas! –vált mesterkélten ünnepélyessé hangja- Ezennel bejelentem, hogy a mai naptól kezdve értékes személyem nélkül kell eltöltenetek az ülésszakok egészét. Kilépek a STÁB –ból –így próbálta elviccelni a halál közelségét. Könnyek tolultak szemébe. A hála könnyei voltak ezek, ahogy látta a mosolyt a többiek arcán. Ez a mosolyuk csak neki szólt.– Hálát rebegek az Úrnak. –folytatta- Köszönöm neki, hogy megadta nekem azt a lehetőséget, hogy lássalak titeket akkor, mikor azzá váltok, akire rá lehet bízni egy világ sorsát. –lassan felállt az asztaltól és egyetlen további szó, egyetlen pillantás nélkül távozott. A STÁB, pedig átnézte a terveket és nem talált hibát. És betű szerint betartották minden sorát, mikor eljött az ideje. Dillon adta az új kor hajnalát az embereknek. Ajándék volt ez. Dillon ajándéka.

Még tizennégy órán át tartott a megbeszélés és amikor kiléptek a kapun, már nem a STÁB tagjaiként hagyták el az Irodát, hanem Őrzők-ként. Ők lettek az emberi civilizáció irányítói és társadalmuk őrzői. Mindenki tudta és tette a dolgát. Jacob és Eliot elkezdték szervezni a kevés számú túlélő segítségével a Kolónia építését észak-Amerika középső részén, Dillon útmutatása segítségével. Thomas pedig kutatta és gyűjtötte a túlélőket. Lassan szállingóztak az emberek a Kolóniába, az új városba. Egyszerűbb volt felépíteni egy egész várost, mint használhatóvá tenni egy kihaltat. Irdatlan mennyiségű halottat kellett volna begyűjteniük az utcákról és az épületekből egyaránt. Olyan munka lett volna ez amilyet egyikőjük sem tudott volna sokáig csinálni, ezért az építkezés mellett döntöttek. Minden eszköz a rendelkezésükre állt. Korlátlan mennyiségben. A fogyasztói társadalom ugyanis eltűnt az Apokalipszis végére. A Kolónia területére érkező túlélők száma folyamatosan ugyan, de félelmetesen kis mértékben növekedett. Ami még ijesztőbb volt, az az ugrásszerű mentális fejlődés volt. Néhány hónap kellett csak és a kommunikáció alapjává vált a telepátia. Lassanként eltűnt az emberi szó. Félelmetesnek tűnt a dolog, de ennek köszönhetően leomlottak a különféle nyelvek okozta gátak s lendületesen indulhatott meg az új fejlődés. Nem csak nyelvében, de vallásában is eggyé lettek az emberek. Jacob nagyon sokat foglalkozott az emberekkel s tanította őket az Isten és egymás szeretetére. Szinte valóságosan kovácsolódott egyetlen nyájjá a Kolónia lakossága. Az emberiség hite feltámadt. És Jacob hálával telve gondolt Brad-re.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Hirdetés

Hirdetés

Copyright © 2000-2021 PROHARDVER Informatikai Kft.