Apokalipszis
Magába roskadva ült Thomas otthonában, lánya ágya mellett. Fájdalmak gyötörték. Az elmúlt két nap alatt éveket öregedett s kisfiús arca most inkább egy aszott bőrű öregember, pergamenszerű arcához volt hasonlatos. Arcát tenyerébe temetve, súlyos gyásztól görbe háttal s néma zokogástól rángó vállakkal ereszkedett ültéből térdeire. Teljesen összetört. Néhány órával ezelőtt a városi kórházban kellett végignéznie gyönyörű feleségének az utolsó lélegzetvételét. Mindketten tudták, hogy meg fog halni s nem tehetnek ez ellen semmit. Szeme előtt vált egy emberi ronccsá másfél nap alatt, az imádott nő. Mellette állt az utolsó pillanatig, fogva kezét s elmerülve a lassan fénytelenné váló szemei tükrében. Vérhabos tajték buggyant szép szájának ívén és még akkor is mosolygott. Utolsó leheletével, pedig annyit suttogott: Szeretlek benneteket…
Ott állt a test mellett s még sokáig nem hitte el azt, amit szemével látott. Nem akarta, nem tudta elhinni. Nem lehet leírni szavakkal, amit akkor érzett. Amit az elmúlt pár órában átélt az maga volt a megtestesült iszonyat. A világ megmentője akart lenni s az emberiség gyilkosává lett. Egyetlen döntés következtében. Feleségéért sem okolhatott senkit. Ő volt a gyilkosa. Gyilkos lett azáltal, hogy hadba küldte a „Tisztogatót”, a leggyilkosabb létformát, azt a bizonyos priont, melyet ő fejlesztett ki és amelyikről hitte, hogy megmentheti az emberiséget. Ellenük fordult az egyetlen fegyverük. Pusztítóbb volt, mint a járvány, amit meg akartak szüntetni. Előtte hevert annak az embernek a lassan hűlő teste, aki miatt magára vette a világ keresztjét, akit annyira szeretett, hogy inkább vállalta azt a pozíciót, ahol dönthetett a világ sorsáról és megpróbálja széppé tenni azt szerettei számára. De most tehetetlenné vált. Összeomlott. Egyedül a lánya iránt érzett szeretet és aggodalom tudta megőriztetni vele a még ép, de szenvedéssel teli elméjét. Félelem rohanta meg s rátelepedett lelkére. A homályból, pedig a legkegyetlenebb s egyben a legértelmetlenebb kérdések irtózatos kígyótestei gyűrűztek felé bizonytalanul. Még vártak. Érezték, hogy ez még nem az ő idejük s elégedetten sziszegtek, ahogy bebizonyosodni látszott: lesz még rosszabb is.
Itt tartott hát Thomas s most kétségbeesve nézte lánya szenvedő arcát. Gondolkodni sem tudott. Nem is akart. Tudta, közeleg a perc s tehetetlenül lesz tanúja gyermeke halálának. Egyetlen nap alatt elveszített mindent. Elvesztette feleségét, lányát, a hitét és istenét. Távol került a világtól s az emberektől. Önmagától. Nézte a görcsbe ránduló apró testet s a némán simuló, fájdalomtól gyűrött arcocskát. Csend borult a szobára.
Órákon keresztül ült lakása nappalijában, ölében csőre töltött fegyverrel. Magában búcsúzkodott. Elköszönt ettől az árnyékvilágtól. Megfogta a pisztolyt s érezte a rideg hűvösséget. Megborzongott. Nem a félelemtől. Inkább attól a furcsa fuvallattól, ami a szobán söpört végig, meglebbentve a függönyöket s jéghideg, láthatatlan ujjaival beleborzolva a nyirkos izzadtságtól csatakos fürtjeibe. Holt felesége érintését érezte vállán s fülében hallotta suttogását: ~Nem ezt ígérted… Maradj még és segíts az embereknek… szükségük lesz rád… -Emlékek özönlötték el tudatát s egy mondat fészket vert elméjében. Éhes madárként kopogtatta koponyája belső falát, egészen addig, mígnem meg is értette a kimondott szavakat. Az Atya utolsó szavai voltak ezek: „- Lehet, most sokan halnak meg, de a jövő téged fog igazolni. Ismét.”
Riadtan nézett körbe s távolról hallotta még a távozó jelenés utolsó, suttogó szavát:
~…szeretlek…
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
