A kinevezés
Négy évvel később már nem igen emlékeztek az emberek arra a bizonyos rendhagyó bankrablásra. A szemtanuk is szép csendben kezdték elfeledni, hogy milyen hihetetlen módon, milyen emberen túli gyorsasággal fegyverezte le támadóját egy kellemes mosolyú fiatalember. Bárhogy is erőltették agyukat, pergették le számtalanszor emlékképeiket, akkor sem tudták megmondani, hogy pontosan mikor is cserélt gazdát a fegyver. Mintha eltűnt volna néhány másodperc. Thomas sem érzett már másképp. Számára is homályba vesző emlékképpé silányodott a hősies pillanat, s egyre ritkábban rémlett fel lelki szemei előtt a fénybe öltözött jelenés. Igaz munkája sem hagyta, hogy régmúlt dolgokon jártassa, szüntelenül zakatoló agyát. Cirka öt évvel ezelőtt, miután letette diplomáit, lépett be egy különleges hírszerző-iroda alkalmazásába. Ambiciózus és kreatív személyiség volt. Általában nem értékelgette, vizsgálgatta a felmerülő problémákat, hanem határozottan és gyorsan igyekezett megoldani azokat. Volt egy olyan áldott (vagy ép átkos) képessége, melynek következtében elenyésző mennyiségű és hiányos adatok ismeretében is képes volt eljutni a leghelyesebb végkövetkeztetésig, a hibátlan logikai végeredményig. Néhány hónap kellett csupán és máris vezető pozíciót tölthetett be az Iroda égisze alatt. Nem járt cím és rang ezzel a kinevezéssel, mert ez nem egy katonai és nem is kormányszervezet volt. Valami olyasmi inkább, mint az állam az államban fogalma. Senkinek sem tartoztak elszámolással, felelősséggel vagy jelentési kötelezettséggel. Enyhén „Gestapó” hangulata volt ennek az egész dolognak, de nem használtak indokolatlan esetben önkényuralmi eszközöket. Hangsúlyozom: Indokolatlan esetben.
Egyszóval Thomas Scythe egy másik irodahelyiségbe költözött s átvette az újabb technikával készült adatbázisokat, a teljes virtuális rendszert s igyekezett ezek belső rendjét átformálni a saját igényeinek s szisztémájának megfelelően. Minderre azért volt szükség, mert tizenegy hónappal ezelőtt betiltottak és kiirtottak minden olyan programot (problémamegoldót, katalogizálót stb.) melyek mesterséges intelligenciával felruházott szoftvereket alkalmaztak működésük során. Kénytelenek voltak ennek a kényszeredett lépésnek eleget tenni, mert a szimulációs kutatások bebizonyították, hogy a digitális rendszerek programtöredékei, algoritmusai, intelligens parancsai és tanulni képes rendszerei, igenis képesek összeállni egyetlen tudattá, egy mesterségesen létrehozott, mégis teljesen független lénnyé, mely tudatnak az ébredése kitörölné az emberi fajt az univerzumból s egy teljesen új, egy tökéletesen gépi evolúciót indítana el. Érthető hát ezek után, hogy az emberek agyi kapacitása szinte mutációs méretekben megugrott s a gépek csupán az emberi akarat parancsait teljesítették s a gondolkodást, uraikra hagyták. Thomas különösen tehetségesnek bizonyult ebben az újfajta számítástechnikai kiber-térben. Bármilyen állományt képes volt másodpercek alatt feltérképezni, vagy akár át is formálni, saját használatának a kényelmesebbé tételére. Kinevezésekor is három napon keresztül válogatta s rendszerezte az állományokat abban a háromdimenziós, virtuális térben, melyet agyának és a gépnek a közvetlen összekapcsolásával generált. Félelmetesen gyorsan végzett a munkával, és munkatársai félelemmel vegyes tisztelettel tekintettek rá. Ijesztő volt látni, ahogy az egyszerű munkahely fokozatosan hivatássá, majd pedig életfilozófiává vált. Talán ettől lett olyan hidegfejű, már-már könyörtelenül számító, csak hosszú távon gondolkodó emberré. Talán. Thomas hitte, hogy munkája révén az emberiséget szolgálja s aprólékos gonddal egyengetheti jövőjét.
Ezen év októberében a végéhez közeledett a világ újrafelosztása. Államok váltak ki a már meglévő szövetségekből, s államok léptek újabb szövetségre. Megváltozott a világ arculata. Dinamikus kis egységek irányították a politikát és a gazdaságot, ugyanakkor mindenki érzett valami megfoghatatlan fenyegetettséget. Veszélyes idők eljövetelét érezték az emberek. Különféle vallások születtek, szekták keltek életre s hirdették saját hitüket, igazukat. A parlamentektől, a templomokon át az utcákig bárhol találkozhatott velük az ember. Thomas nehéz gondolatokkal telve andalgott hazafelé, mikor belebotlott a Végítélet-katonái nevű szekta prófétájába. Maga sem tudta miért, de megállt, hogy meghallgassa ezt az idegen embert. Nem voltak számára ismeretlenek a bibliai idézetek, hiszen kamaszként gyakorta forgatta a Szentírást maga is. Az volt most számára élmény, hogy valaki idegent hallott úgy beszélni, úgy hallani tőle ezeket a feledhetetlen sorokat, hogy pontosan úgy szólnak a mondatok, ahogy annak idején benne is szóltak. Szerette volna még hallgatni ezt az embert, de teste már pihenésre, lelke pedig, felesége szerető oltalmára vágyott. Gondterhelten intett búcsút a prófétának s a közelben fekvő otthona felé vette lépteinek irányát.
Csendben zárult mögötte a bejárati ajtó s máris hallotta felesége puha lépteit. Csendben átölelte az imádott nőt s csak a hajába suttogott: - Szeretlek. - Több szót nem szóltak. Tudták, érezték mindketten, hogy nehéz időkben élnek. Más is nyomasztotta Dorothy-t, mégpedig férjének a munkája. Pontosabban az, hogy abszolút semmit sem tud férje munkájáról. Így arról sem, hogy két nappal ezelőtt, tragikus hirtelenséggel elhunyt az „iroda” vezére. Tragikus pontossággal célzott és hirtelen lőtte fejbe magát. Férje Thomas, pedig szó szerint dühöngött tehetetlen dühében. Nem volt képes megérteni, hogy mi motiválhatja az embert, mi teheti indokolttá azt, hogy eldobja valaki Isten ajándékát, az életét. Nem értette. Azt, pedig nem is gondolta volna, hogy korokkal később választ kap ezekre a kérdésekre, s kerül egy olyan döntés elé, mely megkérdőjelezheti az önmagába vetett hitét. Némán dühöngött hát, s érzelemmentes arccal vette át az irányítást az egész szervezet felett.
Szótlanul mentek fel az emeletre, s még Thomas fürdött, addig felesége megterített a vacsorához. Sajnálta Thomas, hogy ilyen kevés ideje van a családjára. Sokkal több időt szeretett volna feleségével és lányával tölteni, de ugyanakkor tudta azt is, hogy munkájára szükség van s a jövő az ő áldozatát fogja majd igazolni. Nagyban gondolkodott mindig s hálás volt, amiért szerettei elfogadták ilyennek s nem vártak tőle többet vagy mást, mint amennyit és amit adni tudott. Besurrant még a hároméves csöppség, Evelyn szobájába, s homlokára adott egy „jó éjt puszit”, mielőtt az asztalhoz ült volna. Felesége szomorúan is tündöklő pillantása várta s szótlanul fogyasztották el vacsorájukat.
Ezen az éjjelen nem kellettek a szavak. Csak az érzések beszéltek s mindketten érezték a másik őszinte, tiszta énjét. Összeölelkezett testükre, testetlen árnyként zuhant az éjszaka.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
