Eltelt megint egy év, vége az ünnepeknek, amit mindig olyan nagy izgalom előz meg, főleg a karácsonyt. Sokszor izgalom és idegbaj övezi az adventet, a készülődést, kapkodás, rohanás. Olyan, mintha felpörgették volna az idő kerekét és nem lenne időnk semmire. Pedig állítólag arra van időnk, amire csinálunk!

A gyerekek nagyrészt felnőttek, de ez korántsem jelenti azt, hogy "felnőttek" lettek! Eszembe jutnak a régi házibulis szilveszterek, amikor egész éjjel buliztunk, aztán a hajnali busszal utaztam a gyerekért a mamához, hazafelé ellepett az álmosság, és lelkiismeret-furdalásom volt, amiért a csacsogó lányom hangjainak csak a foszlánya ért el hozzám. Időnként a busz rázkódására felébredtem, biztattam a lányom, hogy meséljen csak nyugodtan, én lehunyom a szemem, mert fáradt vagyok, de figyelek.

Azóta körülbelül harminc év telt el, konszolidálódott a szilveszter, velem együtt. Már nem mi vagyunk a fontosak! A gyerekek vették át a szerepet a bulizás terén, nekünk szülőknek az aggódás jut, hogy ebben a rohanó, veszélyes világban, ha elmennek otthonról, minden rendben legyen. Erőt kell vennem magamon, hogy ne csörgessem meg félóránként az éppen máshol bulizó gyermekem, hogy rendben van-e minden? Ez még nem jelenti azt, hogy jó szülő vagyok, csak azt, hogy aggódó. Megfelelek-e vajon a szülői szerepnek, amikor jó hallgatóságként kell jelen lennem? Holott hullafáradt vagyok, de ömlik a szó belőlük, hisz sokan vannak!

Biztosan sokszor nem voltam a helyzet magaslatán, de az vesse rám az első követ, aki tökéletes. Olyan, hogy tökéletes, nem is létezik. Az egy ideológia! Valamit elképzelünk, hogy milyennek kell lennie, és ha nem olyan, akkor nem tökéletes. Márpedig semmi sem olyan! Hiába tervezem el, hogy mostantól fogva így és így fogok cselekedni, így és így fogok viselkedni, a körülmények bezavarnak, közbeszólnak, mindent elkövetnek, hogy ne lehessek tökéletes. Ezek olyanok, mint az újévi fogadalmak, komolyan gondoljuk, akarjuk is, de valahogy nem úgy sikeredik, ahogy szeretnénk. Aztán a környezetünket tesszük felelőssé érte, a körülményeket, holott sokszor csak a lustaságé és a gyarlóságé a főszerep ebben.

Mégis, amikor a sokat veszekedő gyerekeink a nehéz helyzetben megölelik egymást sírva, akkor tudom, hogy jól csináltam valamit! Hiába küldik el egymást melegebb éghajlatra - amin én megrökönyödök, mert fáj, hogy testvérekként hogyan viszonyulnak egymáshoz -, ha gond, probléma van, akkor ott állnak egymás mellett.

A karácsonyi ebédnél a tizenkilenc éves lányom megjegyezte, hogy nem vagyok valami jó nagymama. Szíven ütött, de kicsit igazat adtam neki. Két unokám van, az egyik hét és fél, a másik két éves. Megnyugtatom magam azzal, hogy nem olyan nagyi vagyok, akinek már rég kiröpültek a gyerekei, unatkozik otthon és nyüstöli a gyerekeit, hogy már unokát akar. Nekem az Anyává válás csodáját ötször sikerült megérnem, az első és utolsó között huszonhárom év telt el, ami azt jelenti, hogy nagy a szórás, tehát még négyen itthon vannak, a legkisebb, egy szem fiú pedig még csak tizenhárom éves! Bőven benne vagyok a ringlispilben, megy a pörgés, és sajnos nem leszek fiatalabb, hanem minden évben egy évvel öregebb, bármennyire hihetetlen is.

Az unokákra visszatérve, sajnos nem tudnak sokat itt lenni, mert ugye dolgozunk, zajlik az élet. Igaz tavaly szentestén is itt volt a kislány és velünk töltötte a karácsonyt, újból átéltem a csodát, amit régebben, amikor még a gyerekeink hittek a Jézuskában és izgalom kellős közepette titokban díszítettük a fát, és a szemekben a kíváncsiságot, csillogást, hogy: "Mit is hoz a Jézuska?"

Az életünket több szakaszra lehet osztani, miután megszületünk. A gyermekkor, a felhőtlen gyermekkor, amikor mindent elhiszünk, amikor látjuk a láthatatlant, mert hiszünk benne. Aztán rájövünk, csalódunk picit, de felvesszük a fordulatot és segítünk a sürgés-forgásban, de az fárasztó és már csak az ajándékdoboz tartalma a csoda, hogy mit is rejthet.

Még "hívő" időszakukat élték a gyerekek, felhívtam a figyelmüket, mintha motoszkálás lenne a szobában, biztos a Jézuska itt jár már. A kérdésre, hogy hol is jön be, a válasz: hát természetesen az ablakon, nem jelent neki akadályt. Már éreztük a hideg levegő mozgását, ahogy elképzeltük, hogy nyílik az ablak és besuhan rajta, a fenyőre szórja a sok-sok csillámló csodát, amelyben nem volt feltűnő, hogy évente szinte mindig ugyanaz, kiegészülve egy-két új darabbal. Az sem volt feltűnő, hogy valamelyik szülő mindig hiányzik. Az érdekes az egészben, amiért többes szám első személyben írtam, hogy a tekintetek ragyogása azt teszi velem: én is elhiszem egy-egy pillanatra, hisz az én bokámon is végigsuhant a hideg légáramlat.

Istenem, hogy vártuk a csodát, hittünk benne, mert hinni akartunk sokáig. Aztán egy nap - ami eltolódhat, attól függ, hogy mennyire akarjuk meghosszabbítani a hitet - véget ér a csoda, marad a valóság, persze felszínre kerülnek a karácsony előtti vásárlással, készülődéssel járó feszültségek, mert ugye most van itt az ideje, hogy kiderüljön, a sokáig megőrzött csoda mögött mennyi munka, elfojtott feszültség van jelen, mert gyermekeinknek tökéletesre szeretnénk az ünnepeket varázsolni, meghitté tenni akkor is, amikor tele problémával, gonddal éljük a mindennapjainkat. Akkor, ott mégis mi is elhisszük a csodát egy pillanatra, amikor a csillogó szempárok tágra nyíltan csodálják a fenyőt.
Akkor ott, amikor a "Mennyből az angyalt" énekeljük, érezzük Isten jelenlétét, szemünkbe könnyek szöknek, és egy pillanatra megtisztulunk. Elfelejtünk mindent, minden rosszat és csak a csodálatos, varázslatos pillanatok jutnak eszünkbe, a szeretet, az együvé tartozás.

Emlékszem arra a karácsonyra, amikor az ajándékok kibontása után, a fát csodálva valami összetekert, selyemszalaggal átkötött papiroskára bukkantak az ágak között a lányok. Izgatottan szedték le, óvatosan széttekerve a kis papírlapocskát. Jézuska levele volt, de nagy értékű levél, amely feljogosítja a három lányt, az Édesapjukkal, mint kísérővel egyetemben, hogy a Kaposvári Pláza mozijában, a karácsony másnapján vetített Harry Potter előadásra négy jegyet átvehessenek. (Én nem tudtam menni, az aktuális kisöcsi miatt, aki még akkor igencsak kicsike volt.) Soha nem felejtem el a szemüket, azt a boldogságot, ha karácsonyfához akarnám hasonlítani az ajándékokat, ez volt a csúcs a tetején! Örömittas köszönömök, könnyes szemek, van akinek attól, mert kapott, és van akinek attól, mert adhatott.

Ilyen kis levélke még szerzett egy pár karácsonykor meglepetést, köszönve a Harry Potter írójának, aki megtanított egy rakás gyereket olvasni, mert olyat tudott írni nekik, amire gyerekeink kíváncsiak. Igaz volt ellenvetés is ez ügyben, volt, aki szívesen megkövezte volna Joanne Kathleen Rowlingot, boszorkánynak kiáltotta volna ki, de annak szerintem nincs fantáziája. Ugye a mesékben is vannak olyan dolgok, boszorkányok, sárkányok, de hát éppen ezért mesék. Ha a pár éves gyereknek lehet olyan mesét előadni, amiben a farkas felfalja a nagyit, vagy megmérgezik Hófehérkét, akkor fogadjuk el a korunk gyerekeinek szánt modern mesét, amit képesek voltak egymást követően nem-is-tudom-hányszor elolvasni, megnézni. Szóval én üdvözlöm a Harry Potter-sorozat megszületését és létezését, mert párszor már besegített a karácsonyi ajándékozásba.

Már együtt díszítjük a fát, előre megbeszélve, hogy most milyen színű díszeket teszünk fel, de valahogy mindegyikhez fűz valami kis emlék. Aztán, mire észbe kapunk, szinte minden dísz a fára kerül, kicsit cifra lett, de hisz ez a szép benne. Soha nem felejtem el, amikor a lányom negyedik osztályos volt, karácsony előtt történt, hogy az iskolából hazafelé jövet azt újságolta, az osztályban a többiek azt mondták, hogy nincs is Jézuska! Már éppen jelezni akartam Neki, hogy a kistestvérei előtt még ne mondjuk ezt, de a lányom folytatta: "Anya, képzeld! Én majdnem elhittem, de aztán eszembe jutott, hogy nektek soha nincs pénzetek, nekünk mégis mindig annyi mindent hozott a Jézuska!"

Ez volt az utolsó karácsonya, amikor még hitt benne, a csodában, aztán segített a fát díszíteni, de a következő években inkább a kész, feldíszített karácsonyfát akarta látni, fényes bizonyítékul, hogy a csoda volt a legszebb a karácsonyban!

Aztán a másik lányom, amikor elköltöztünk, negyedik osztályos volt éppen, és az új iskola új osztályában karácsony előtt vagy után, már nem is emlékszem (titkokban reménykedem, hogy karácsony után volt), a tanítónéni arról beszélt a gyerekeknek, hogy a Jézuska csak a képzeletünkben létezik...

A lányom sírva jött haza, amiért ilyet mondott a tanítónéni. Hiszen akkoriban már sokszor beszélgettek gyerekek arról, hogy létezik-e vagy sem, de egy felnőtt szájából hallva, annak, aki még hinni akart, igencsak illúzióromboló volt.

A tavalyi karácsony megint csak emlékezetes lesz számomra. Kissé feszült hangulatban, aztán lehiggadva álltunk a fa előtt, énekeltük a "Mennyből az angyalt". Ezután az a szokás nálunk, hogy valaki kivesz egy ajándékcsomagot, megnézi a kis kártyát rajta, és átadja annak, akié. Ő kibontja az ajándékát, együtt örülünk, a következőt pedig ő veszi ki a fa alól és adja "jogos tulajdonosának". A kis kártyácskára mindenkinek írtam egy kis szívhez szólót, amit aztán az illetékes hangosan felolvasott, többnyire sírva a végén.

Az én Apuskámnak is írtam, szegénykém nagyon nehezen tudott olvasni, a könnyeit nyelte közben. Ettől szép hát a karácsony, hogy bárhogyan is készülődünk, a végén lélekben annyira egyek leszünk!

Ez a kis levélke annyira meghatotta, mert tudja, hogy szeretjük, tudjuk, hogy szeret, de az élet gyarló és aki azt mondja, hogy nyugalomban és békességben él és élnek mindig, az hazudik! Ha meg fáradt az ember, mint ahogy Ő a sok-sok munkában elfáradt, aki annyit túlórázik, "tizenkétórázik", majdnem minden szombaton is bemegy, az megérdemli a felmentést.

Jó volt hinni gyerekként, aztán jó, hogy hisznek a gyermekeink, az unokáink. (Majd lehet, hogy a leépülés folyamatában még mi is fogunk ismét! :) ) Nem tartom hazugságnak, hogy gyerekeinkkel elhitetjük Jézuska létezését, hisz ha nem földi halandóságunkat nézzük, hanem lelki téren próbáljuk magunkat szemlélni, akkor Jézus köztünk van, és születése napjának ünnepe, az átszellemülés igenis idehozhatja közénk, hogy békét teremtsen szívünkben! Bár mindenki életében ez lenne a legnagyobb hazugság!