2019. február 23., szombat

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Születés - újjászületés?

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Halott apám azt mondta, hogy eljövök hozzád...

[ ÚJ TESZT ]

Sokat foglalkozom mostanában a keleti filozófiával, azaz inkább foglalkoznék vele, de sajnos kevés időm van rá, pedig nagyon sok érdekességgel találkoztam ott. Többek között a reinkarnáció az, ami megragadott és úgy érzem, hogy egyre jobban érdekel.

Most a nagyon hívő emberek kicsit elhűlnek, mert ugye a Bibliában nincs ilyenről szó, de azon is el lehet gondolkodni, hogy igazából mi is lehetett benne, azaz benne van-e minden, ami eredetileg íródott.
Erre sajnos még komoly tudósok sem tudják a választ, tehát nyitott a téma.

A keleti filozófia során találkoztam először azzal a magyarázattal, hogy a karmánk határozza meg az életünk menetét.
Ez is magyarázat lenne arra, hogy vannak bizonyos emberek, akik nem tudnak kitörni abból a bizonyos mókuskerékből, sorozatos negatív hatások érik, bármibe vágnak bele, minden balul sikerül.
Persze itt most a Titok című könyv is bevillan, ami lényegében a vonzás törvényével foglalkozik, nem szabad állandóan negatív dolgokra gondolni, mert akkor azt vonzzuk magunkhoz.

Mindenesetre sok/k/ hatás éri az embert, de a legfontosabb az életben szerintem az, hogy szeressük egymást, amihez sajnos egyre nagyobb erőfeszítés kell az embereknek, nincs bennük megfelelő tolerancia, mindenki a saját önös érdekét nézi, helyezi mások elébe. Mindenki csak magával törődik, már nincs az emberekben segítőkészség /tisztelet a kivételnek/!

Van az a történet, amikor Szent Péter vezeti az "elítéltet", mutatja a szobákat, hogy melyikben mit csinálnak. Az egyik szoba ajtaját amikor kitárja, nagyon finom illatok szállnak feléjük. Ám a teremben egy nagy kondér körül csontsovány emberek. A mi emberünk bámul, nem érti a történteket, mire Szent Péter felvilágosítja, hogy túl hosszú a nyele a kanaluknak és így nem tudnak enni, nem tudják a szájukhoz emelni.
A következő teremben szintén, hasonló finom illatok terjengenek, ott is kondér, ott viszont boldog, mosolygós emberek, de a kezükben szintén hosszú nyelű kanál. Az értetlenül álló emberünk nem is tud megszólalni, nem érti, hogy mi lehet a különbség! Szent Péter felvilágosítja, hogy itt azért boldogok és jóllakottak az emberek, mert megtanulták etetni egymást!

Ennyi! Ehhez azt hiszem nem is kell kommentár.

Gondolkodtam azon, hogy beiratkozom egy reinkarnációs tanfolyamra, igaz nagyon drága, de végül is csak egyszer él az ember!:D

Viccet félretéve, saját kis élményeimet szeretném megosztani, ami eljuttatott odáig, hogy a reinkarnációra, ne mint kitalációra tekintsek.

Már meg volt a négy lányom,/a második férjemmel három közös/ nem is terveztünk több gyereket, de annak idején, amikor 38 éves voltam, nem vállaltam azt, hogy művi úton meddővé tegyenek. Negyven elmúltam, teherbe estem, persze az is érdekes volt kicsit, mert a "szabályok" szerint nem lehetett volna.
Teljes kétségbeesés, hogy ennyi idősen, már elég könnyen vagyok a lányokkal, mi lesz, hogyha nem egészséges? Végül is ez volt a fő szempont!
Aztán a dokim mondta, hogy ad egyfajta hormonkészítményt, beveszem, aztán oké, de ha mégsem, akkor el kell vetetni, mert az már árt a babának!
Hát addigra én már úgy döntöttem, hogy ez nem lehet véletlen, hisz nem akartam a végleges megoldást 38 évesen, legyen, felnő szeretetben, hisz mindig is "sokgyerek" párti voltam.
Rendszeresen jártam a dokihoz, mert ugye "idős anyai életkor"-ban voltam. Néztek ultrahangon, hogy mikor lehet megejteni a magzatvíz vizsgálatot, mert beteg gyereket nem szerettem volna bevállalni, így inkább ezt vállaltam.

14 hetes terhes voltam, amikor halott Édesapámmal álmodtam, 6 éves voltam, amikor meghalt, nagyon nagy veszteség volt számomra. Én voltam a kedvence, szeretett nagyon, imádtam és soha nem értettem meg, hogy miért kellett távoznia olyan fiatalon. Talán azért is voltam kedvenc, mert nagyon fiús voltam, talán a legfiúsabb az 5 lány között. Mondogatták, hogy nemsokára kiesek a kegyből, mert ugye a húgomra gondoltak, aki nemrég született.
Nem estem ki a kegyéből, mert 3 hónapos volt a húgom, amikor apa nélkül maradtunk.
Az érdekessége az volt az egésznek, hogy a halála óta, talán másodszor álmodtam vele.
Megjelent előttem és csak annyit mondott: Nemsokára eljövök hozzád!

Érdekes álomnak tartottam, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az álombeli üzenetének.

Délután mentem az ultrahang vizsgálatra, a doki megkérdezte, hogy mit is mondtam, hogy milyen nemű gyerekeim vannak? Mondtam, hogy lányok, négy lány! - Mire ő megjegyezte, hogy na ez bizony fiú!

Aztán megszületett az egy szem kisfiúnk, és érdekes dolgok sorozata vette kezdetét a családban. Két hónapos korában nem bírta elviselni a hegedűszót. Annak idején a lányok hegedültek, de olyan zokogásban tört ki olyankor, amikor otthon gyakoroltak, hogy nem lehetett a közelében hegedülni. Furcsának tartottam, nem tudtam hová tenni a dolgot.

Aztán első születésnapján megint csak meglepetés erejével hatott ránk, hogy ez az aprócska kisfiú miért zokog olyan keservesen, amikor a "happy birthday"-t énekeltük.
Többször fordult ez elő, úgyhogy a repertoárból évekre törölve lett, és inkább az "Ez a nap más mint a többi..."-t fakasztottuk dalra.
Másik dal, ami szintén zokogásra késztette, "Nekem nincs apukám, s anyukám...". Ez megint elgondolkoztató volt, hogy ezen miért sír annyira, mert a szöveget még nem érthette meg, a dallam meg nem annyira siralmas.

Egy-két éves lehetett, szerencsés időszak volt, /persze nem minden szempontból/ a férjem sokat volt otthon, nagyon sokat tudott foglalkozni Marcival.
Két könyv érdekelte már akkor is, a Csodálatos állatvilág és a Tudás fája.
Alig bírta el, vitte az apjához és az ölébe telepedett. Még nem beszélt tisztán, amikor egyszer nagyban magyarázott az apjának, aki rábólintott, mert nem értette meg, sokadszorra sem. Erre Marci ránézett az apjára, megfogta az állát és maga felé fordította a fejét, hogy kialakuljon a szemkontaktus, és utána egész addig mondta a magáét, amíg nem látta meg a férjem szemében a fényt, hogy vette a lapot.
A férjem még most is úgy emlékszik vissza arra az esetre, hogy a bőre is borsódzik a veséig hatoló tekintetétől.
Itt már egy kicsit elgondolkodtunk, főleg azért, mert beszélni még nem igazán tudott tisztán, de az autómárkákat már ismerte. Mindegyiket tudta. Egyszer egy ismerősöm az utcán megállított, hogy tényleg tudja a fiad az autómárkákat? Persze, mondtam én. Erre elkezdte vizsgáztatni, hogy na ez milyen, az milyen? Marci sorolta "opi" /opel/, "nuni"/renault. Aztán jött egy Robur, amiből akkor sem volt már sok az utakon. A kérdésre, hogy milyen autó, csak annyit mondott, hogy "ződ". Ja bocs, mondtam, a színeket is ismeri, nem is kellett tanítani rá.
Aztán érdekesség volt még az is, hogy minden okítás nélkül tudta a felül, alul, elől, oldalt, hátul, stb. jelentését. Azt is tudta, hogy melyik a jobb, melyik a bal keze.
Sokan mondták, hogy foglalkozni kellene vele, de gondoltam én, lehet, hogy Marci ő is, de nem fogok egy Szász Marcit faragni belőle, maradjon meg csak gyereknek.

Egyszer a szobában énekelgettem, sokszor tettem ezt a lányokkal is, mindig mondókáztunk, nótáztunk. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy olyan dalt éneklek, amit azelőtt nagyon-nagyon régen. Nem tudtam, hogy honnan jutott eszembe, hisz nem hallottam sem tévében, sem rádióban akkortájt.
Konkrétan az Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő... című dalról van szó. Egyszer csak elakadtam.
Most is kiráz a hideg, ha visszagondolok, hogy akkor Marci megszólalt, hogy "cukrot adnék annak a madárnak..."
Ledöbbentem, aztán kezdtem magamhoz térni és megkérdeztem a fiacskámat, hogy ezt ő honnan tudja?
"Tudom és kész!" - ennyi volt a válasz, tömören és velősen, mint ahogy később is egy párszor, ha rákérdeztünk, hogy honnan tud olyant, amit szerintünk nem tudhatna. És ott akkor, abban a pillanatban eszembe jutott az álmom, Apám!

Aztán amikor a faluban a csatornázást csinálták, és egyik délelőtt arra figyeltem fel, hogy a fiam, aki kiment játszani az udvarra, mondja a magáét, 3-4 éves lehetett akkor. Odamentem a szobaablakhoz, láttam, hogy a munkások a kerítés betonján ülve falatoznak, a fiam pedig nagyban beszélget velük. Pl. megkérdezte: Van magának gyereke? Hány éves? Felesége is van?
Ja és a dohányzás nagyon károsítja ám a szervezetét. Derültség követte a beszólásait, meg voltak lepődve, hogy milyen szókinccsel rendelkezik egy ekkora pöttöm emberke.
Amikor a kamerás kocsi állt előttünk, amiből irányították és figyelték számítógépes rendszeren a lefektetett csatornát, hogy nincs-e gubanc valahol, akkor is nagy haverság szövődött az autóssal. Le is fényképezték, kinyomtatták a fényképét, kaptunk is belőle.
A Dédászosok ottlétekor a nagy darus kocsival vitték egy kört, szóval mindenkinek belopta a szívébe magát az okos cserfes kis pofájával.

Volt egy nagyon aranyos idős néni a faluban, oda jártunk tojásért, nagyon megszerette a fiamat. Olyanforma volt az unokája annak idején, mint Marci, a lányáék disszidáltak, és a gyerek a mamájánál maradt, 5 évig nevelte, amíg családegyesítés címén sikerült kivinniük. Különleges helyet foglalt el a néni szívében a fiam, de ez kölcsönös volt.
Marci amikor lódított egyszer, Mariska néni rajtakapta és annyit mondott neki: "Marci! ez egy nagy hazudás!" - Néha, ha füllentésen kaptuk, elég volt csak annyit mondani: "Marci! Mit mondana a Mariskanéni?" - Rögtön rávágta mindig, hogy "Ez egy nagy hazudás!". Most 12 éves lesz, a néni még akkor meghalt, amikor ott laktunk a faluban, de Marci még mindig emlegeti. Kapott egy amerikából származó kézkrémet a nénitől, ami pár hete előkerült. Nagyon finom illata volt, szóltam a fiamnak, hogy csukja be a szemét, és szagolja meg! Ekkorra már a néni halála óta 6 év telt el. Mélyen beleszippantott, és teljesen átszellemült arccal csak annyit mondott: "Mariska néni".

Biztos vagyok benne, hogy akit egyszer a szívébe zárt, az örök életre ott is marad. Már visszaköltöztünk Pécsre, és csak az iskola előtti utolsó évében járt oviba. Nem igazán szerette a kötöttségeket, elég sokáig ragaszkodott hozzám, talán azért is mert 32 hónapig szopott. /a régifajta szoptatásról leszoktató módszerek közül egyik sem jött be, mert ha bekentem a mellem előtte valami rossz ízű, de nem káros anyaggal, beszélni nem tudott, de megfogta a kezem, bevezetett a fürdőbe és mutatta, hogy mossam meg!/

Szóval városi gyerek lett, óvodába kezdett járni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szerette az ovit, ott is inkább a felnőttek társaságát kereste.
Szerették az óvónők, mert segítőkész, nagyon jószívű gyerek volt. Ha valakire büntetést akartak kiszabni, mert nem pakolt el, vagy akármi, akkor az én fiam megkérte az óvónénit, hogy inkább elpakol helyette, csak ne büntesse meg.
Aztán jöttek a szám mániák, nem volt olyan rokon, ismerős, akinek ne tudta volna a lábméretét. Később egy karácsonyra világatlaszt kapott, abból nemsokára fújta a statisztikát, hogy melyik ország van az élen a csecsemőhalandóságban, stb.

4-5 évesen a fák nagy részét felismerte, azonosította. Legyen az tölgy, nyárfa, nyírfa, vagy akármi.
Egyszer vitába keveredtem Vele, mert én kis buta, arra a sok pirosas bogárra, amik összeragadtak, azt mondtam, hogy suszterbogár, mire ő közölte, hogy ezek verőköltő bodobácsok.
Gondoltam, hogy had mondja, de nem felejtette el, mikor hazaértünk, elővette a kis határozóját és megmutatta, hogy nem tévedett.

A nagylányunk gyógypedagógus, most végzett, és nemrégiben megjegyezte, hogy tudjuk-e, hogy Marcinak autisztikus tünetei vannak?
Arra utal elsősorban az, hogy ha nagyon örül valaminek, vagy nagy izgalomban van, akkor elkezd röpcsizni. Ez annyit jelent, hogy hirtelen előrenyújtja mindkét kezét, és gyors repdeső mozdulatokat tesz. Vagy a másik, a sok-sok adat megjegyzése.

Mindenesetre igyekszünk nem tulajdonítani nagy jelentőséget ezeknek a tüneteknek, nem akarjuk vizsgáltatni, mert különben mindezeket leszámítva semmi gond vele. Azért meg nem lenne értelme, hogy esetlegesen ez miatt skatulyázzák be az iskolában.

Érdekes, hogy mindenki azt hitte, hogy majd kitűnő tanuló lesz, de nem lett, mert nem is igazán szeret tanulni, nem szereti a kötöttségeket. Lehet, hogy az eredményeiben lemarad az osztálytársaitól, de szerintem egy vizsgálatnál kiderülne, hogy jóval magasabb intelligenciával rendelkezik a kortársainál.

Nem akarom magasztalni, nem vagyok elfogult, elég reálisan szemlélem az életet, benne magunkat és a gyerekeinket, de mindezek figyelembe vételével úgy érzem, hogy nem egy átlagos gyerek.
A minap a lányom mondta, hogy kirázta a hideg is, mert az öccse olyan furcsa kijelentést tett, már nem emlékezett a mondatára tisztán, de valahogy a lényege az volt, hogy Prófétának született.
Igyekszünk nem beszélni ezekről a dolgokról előtte, sőt próbáljuk az életre nevelni.
Annak idején kis "nyuszika" volt, mert abból indult ki, hogy mindenki jó ember. Aztán a suliban szembesült a sok neveletlen gyerek jelenlétével, pedig református iskolába jár, de ez nem jelent semmit. Most már látom, hogy oda nem igazán vallásos emberek gyerekei járnak, hanem nagyon sokan státusz szimbólumnak érzik, hogy a gyerekük egyházi iskolában tanul.
Sokszor jött haza panaszkodva, hogy piszkálják, dagadt disznónak nevezik, mert kicsit erősebb. Tornaóra előtt az öltözés során leköpték a cipőjét, szóval van egy-két olyan gyerek, aki nem tudja, hogy mi a határ, mert azt hiszik, hogy mindent megtehetnek.
Aztán egy nap a tükör elé állítottam, mondtam, hogy nézze jól meg magát. /dokkmunkás felsőtest/
Elmondtam, hogy nem szabad verekedni, de ha annyira piszkálják, csak egyszer mutassa meg az erejét nekik, aztán békén fogják hagyni.
Pár héttel később, amikor éppen tettem-vettem, ott magyarázott nekem, hogy "és akkor megfogtam a Dani fejét és kétszer a térdembe húztam, stb." Gondoltam, jól van édes fiam, Andersen meghalt, vége a mesének.
Aztán kiderült, hogy tényleg kicsit megdolgozta a gyereket, egy-két alkalommal volt még beírása is, mert verekedett, és aztán már nem igazán piszkálták a többiek. Lett egy kis tekintélye.
Most lesz 6. osztályos, bokszolni jár, kicsit lusta a drágám, úgy kell noszogatni. Ha el kell indulnia edzésre, mintha a fogát húznák, de amikor megjön, mindig áradozik, hogy milyen jó volt.
Most a kiskamasz kort éli, ahol állandóan éhes, de lustálkodni szeret, nagy a szája, szóval jó úton halad afelé, hogy ne tűnjön ki a társai közül.

Nem tudom, hogy tényleg azért született-e, hogy megváltoztassa az emberek életét, de a mienket megváltoztatta, nem tudom, hogy Apám jött-e el hozzám, de jó érzés így is úgy is.

Minket megváltoztatott, nemcsak a fiúnk, hanem a lányok is. Vallom, hogy jobb emberek lettünk, hisz a szülővé válás nagyon nagy felelősség, legalábbis mi annak érezzük. Nekünk fontosak a gyerekeink, fontos a család. Megpróbáljuk elfogadni Őket olyannak, amilyenek, megpróbáljuk nem ráerőszakolni a mi akaratunkat, hanem jó példát mutatva, rávezetni a helyes útra.

Nem tudom sikerül-e, de nagyon tetszett az iskolának a mottója, ahová két lányunk is járt /Pápai Református Gimnázium/: "Szabadon tenyészik".
A kollégium régebbi jelmondata, ez áll a reformáció korából fennmaradt pecséteken az eperfa alatt. Az iskola alkotó jellegére utal, arra, hogy diákjait segíti egyéni képességeik kibontakoztatásában. Ma ez a jelmondat olvasható a gimnázium főbejárata felett.

Hirdetés

Azóta történt

  • Csoda...

    Eltelt megint egy év, vége az ünnepeknek, amit mindig olyan nagy izgalom előz meg, főleg a karácsonyt.

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.