Első oldal

Végre! Úgy néz ki, hogy sikerül eladni a szülői házat, ami már majdnem két éve lakatlan. Nem sok pénz áll a házhoz, mert anyám életében sem törődött vele - nehogy a halála után sokat örököljünk címszóval!

A húgomnak kevesebbet jattolhatott volna, ha a házra költ, de hát mindenkinek igénye szerint, ha nem akarta a saját kényelmét anyám, akkor nem lehetett mit tenni.

Sajnos megosztó személyiség volt, érdekes ember. Gyerekként emlékszem egy-két momentumra, amikor pl. hazudott valakinek, és én még zsenge leányka voltam, tágra meredt szemekkel rászóltam, hogy: „Anyu! Az nem úgy volt!”, villámokat szórt a szeme, aztán amikor Sári néni elment, úgy megvert husánggal, hogy hurkás volt a hátam vagy két hétig.

Sohasem felejtem el: azt kellett hazudnom apámnak, hogy a Borovácz gyerek vert meg ostorral. Persze nincs olyan titok, ami ki ne derülne, nem kellett nekem ahhoz kinyitnom a számat, mert apám elkapta a srácot, kérdőre vonta, az meg nézett mint Jani a moziban...

Arra már nem emlékszem, hogy a fejem miért törte be - szintén anyám -, de valamin nagyon felkapta a vizet és a vödörrel vágott fejbe. Pechemre épp mellette álltam. Pár kapcsot kaptam bele. Adott pár forintot, hogy ne mondjam meg apunak, de mindig volt üzleti érzékem. Viccet félretéve, amikor elmeséltem a betanított sztorimat, akkor apám rám nézett, én meg elsírtam magam. Tehát világos volt számára, hogy mi is történt. Kár, hogy annak idején a banán kuriózumnak számított, mert annak a héja hihetőbb lett volna, mint a hagymahéj.

Szeretett mindig nagyokat mondani, szerette sajnáltatni magát; biztos nehéz gyerekkora volt, de úgy gondolom, hogy ez nem azt jelenti, hogy el kell cseszni a sajátjainak is a gyermekéveit. Márpedig ehhez igencsak jó érzékkel rendelkezett.

Még kicsik voltunk; elküldött egy vasárnap délelőtt a cukrászdába bennünket, hogy vegyünk krémest. Arra nem emlékszem, hogy mennyit vehettünk, de úgy rémlik, még ebéd előtt ehettünk egy-egy darabot. Mint az éhenkórász - mert ugye nem sűrűn volt részünk ilyen ínyencségben -, persze, hogy benyomattam a sajátom.

A húgom 6 évvel volt fiatalabb nálam - szerintem kb. 4 éves lehetett akkor -, megtartotta a sajátját későbbre. Persze cseszte a csőröm, hogy nekiállt enni akkor, amikor én már az ízét is elfelejtettem. Megpróbáltam kérni tőle egy kicsit, de veszettül kötötte az ebet a karóhoz, hogy én már megettem az enyémet (végső soron igaza volt), de azért nagyon mérges lettem rá, ezért fogtam a krémesét és a fejére kentem.
Anyám hátul volt az udvarban, és hogy ki ne derüljön a dolog, gyorsan megmostam a haját! Persze macerás lett volna vizet melegíteni - mert akkor még nem úgy volt, hogy megnyitom a piros csapot és meleg víz jön belőle - ezért maradt a hideg víz. Jól megtöröltem, nehogy megfázzon, hisz még elég hűvös idő járta.

Most erről a hajas témáról eszembe jutott egy másik sztori is - erre én nem emlékszem, mert igencsak pici lehettem -, aminek a szereplői a nővéreim voltak: Az udvarban volt egy nagy cseresznyefa, amin szépen piroslottak a cseresznyék, de nem tudták elérni, ezért aztán megpróbálták féltéglával ledobálni. Annyira belejöttek a cseresznye eltalálásába, hogy nem vették észre, hogy a kisebbik nővérem - aki pár éves lehetett akkoriban - odament, hogy megnézze mit csinálnak. Sajnos rosszkor érkezett, mert a következő pillanatban a fején landolt a féltégla.
Nem tudom mekkora volt a sérülése, csak azt mesélték, hogy vérzett; aztán nehogy anyám észrevegye, sapkát húztak a fejére. Persze már május volt, ezért később anyám rácsodálkozott a sapkára, és le akarta venni a fejéről; ez már kicsit macerás volt, mert a sapka beleszáradt az alvadt vérbe.

Ehhez képest, mondhatom, hogy angyal voltam; biztos volt egy adag (jó nagy) féltékenység is bennem, hisz a húgom 3 hónapos volt, amikor apám meghalt - igaz, 5 hónap múlva már volt nevelőapánk, akivel csak a kicsit nyalták-falták.

Nyalogattam a sebemet, hogy itt hagyott engem, pedig ő volt az, aki szeretett igazán. Anyám idegbajos volt, csak kiabálni tudott. Jó, lehet, hogy tele volt a bugyra az öt gyerekkel, de hát nem a gólya pottyantott oda bennünket, néminemű köze volt a dologhoz neki is. Habár a fülembe cseng a hangja még: „Apátok idecsinált benneteket!”. No komment!

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!