5.oldal
Ám innentől valami egészen furcsa dolog vette kezdetét. Christine először a készülékén vette észre, hogy baj van, ugyanis hirtelen a teremben ülők státusza kikapcsoltra változott. Gyorsan a teremben lévő kamera képére akart kapcsolni, de a készüléke nem engedelmeskedett a parancsoknak. Ekkor látta, hogy William és James eltűnt mellőle. Ijedten forgott körbe, de nem látta őket sehol. Mintha itt sem lettek volna. Aztán előre nézett, és a látványtól megrökönyödött. A kapitányi híd elején lévő átlátszó polimerből készült ablakos részen túl egy homokos tengerpartot látott. Fel is ismerte a helyet: az otthona közelében volt. Késztetést érzett, hogy kicsatolja magát, és odamenjen, de sikerült ellenállnia ennek. Ám a tengerparti látkép hirtelen eltávolodott tőle, messze, messze, szinte mintha fényévekre lett volna és mégis tisztán látta, hogy hol van. Kitört a polimerablak, a vákuum elkezdte a levegőt kiszívni a hídról, ő pedig pánikjában kikapcsolta magát, gyorsan az elsősegély ládához ugrott, s két pillanat alatt már rajta is volt a gyorsan felvehető biztonsági szkafander.
Rápillantott az ajtóra. Ha lehet, még jobban pánikba esett, hiszen a fekete alakhoz hasonló lény volt ott, és próbálta éppen egy kézhez hasonlító szervével betörni az ajtón lévő ablakot. Repedések is megjelentek rajta már, melyek minden egyes ütés után nagyobbak lettek. Christine szívét valami egészen mély rémület töltötte el, sokkal mélyebb, mint amikor először látta meg az első ilyen lényt. Ez azonban más volt, valami ősibb, valami régebbi, mint maga az univerzum. Itt érezte már, hogy nem döntöttek helyesen, mikor az ugrás mellett voksoltak. Egy pillanat alatt szaladt végig ez az agyán, és egy gyors döntés után, kivetette magát az űrbe, a kitört polimerablakon át. Hirtelen megszűnt minden zaj, csend lett. Csak a szkafanderbe épített rádiónak a statikus zöreje törte ezt meg, de a szívverésének a hangját még ez sem nyomta el. Zihált, mintha futott volna, holott jó esetben is csak pár métert mozgott. Szép lassan kezdett eltávolodni a hajótól. A homokos tengerpartot még mindig látta, ám azt, hogy most hol vannak nem ismerte fel egyből, de aztán beugrott neki: ez az XZ021-es naprendszer! Visszakerültek volna oda ahonnan kiindultak? De hiszen az lehetetlen.
Eközben egy villanást látott tükröződni a szkafander búra részén, így a megfordult. Elborzadva vette tudomásul, hogy az ember méretű fekete alak, aki az ajtót akarta betörni, nem egy önálló lény, hanem egy hatalmas, a hajótól jóval nagyobb, sötét alaktalan felhőszerűségnek egy nyúlványa volt csak, ami éppen bekebelezi a hajót. Gondolkodás nélkül a homokos tengerparti látkép felé fordult, és teljes sebességgel megindult feléje. Tudta, hogy az, amit csinál, a legtisztább formája a feleslegességnek, de még ebben a helyzetben is reménykedett, hátha sikerül valahogyan megmenekülnie. Meglepetésére sokkal gyorsabban haladt, mint azt várta. Egész csillagrendszereken száguldott át. Hátra nézve azonban látta, hogy a sötétség felhője közel ugyanolyan gyorsan tud haladni, mint jómaga, így próbált inkább előre koncentrálni. Rájött, hogy ha visszafele követi az UES Flying Dutchman ugrásait, akkor előbb utóbb hazajut, és valamiért azt érezte, hogy ott biztonságban lesz.
Miközben így haladt a csillagközi térben, érdekes dolgokat látott. Egyes bolygókon látta, ahogy civilizációk, az emberitől néha teljesen mások, máskor meglehetősen hasonlóak emelkednek fel, hajókat építenek, s felfedezik a világűrt. Szinte mindegyik eddig a fázisig jutott, mind különböző korban tette ezt, de még is a vége mindenhol ugyanaz volt: jött a sötétség, mely végtelenszer nagyobb hatalommal bírt bárminél, melyet halandó elme elképzelni tudott, s egyfajta bosszúból, mert megzavarták álmát, vagy nyugalmát, elnyelte a civilizációkat bolygóstul, mindenestül. Christine sírt. Sajnálta őket, sajnálta, hogy nem tudnak találkozni, segített volna nekik, de ő most menekült. Egyre közeledett a Földhöz, rajta a tengerparthoz, s úgy maradt le egyre inkább a sötétség is.
Már csak egy nagyobb löketre volt. Feltolta a sebességkart száztíz százalékra, és odaért. A Földhöz. Aztán hirtelen érzett egy hatalmas lökést, amelytől elvesztette az eszméletét.
Arra ébredt, hogy a homloka nagyon meleg. Kinyitott a szemét, de egyből be is csukta, mert elvakította a fény. Amint egy kicsit hozzászokott, felült, s körülnézett. A homokos tengerparton volt, de nem egyedül. Szétszórva, de ott volt a legénysége többi tagja is, látszólag épségben. Ők is akkor keltek fel és értetlen arcukat látva, Christine nem is tette fel nekik a kérdést, hogy hogy kerültek ide.
Ekkor egy hatalmas robajlást hallottak az égből. Ösztönösen odakapták a fejüket, és amit láttak, az szörnyű volt. Egy hatalmas lilásfekete lyuk volt az égen, melyből lassan egy felhőhöz hasonló sötét valami szivárgott ki. Mintha ezernyi inda lenne, a felszín irányába indultak meg. Christine ekkor értette meg. Az egészet. Annyira képtelenül röhejes volt az egész, hogy hisztérikus nevetésben tört ki. A többiek értetlenül néztek rá.
- Hát nem értitek? – kérdezte ő nevetve. – A lény, aki azt kiabálta ne menj? A civilizációk, melyek mind ugyanakkora fejlettségnél tűntek el? Amiket bekebelezett a sötétség, miután átlépték a határt? A sok menekülés téren át? Nem értitek??
A végét már sikította. Látta a többiek arcán a felismerést. Arcuk lassan az értetlenkőből átváltott egyfajta őrült vigyorra, majd ők is nevetésben törtek ki.
A sötétség pedig lakmározni kezdett.
