2.oldal

Aztán történt az eset. David épp a mostani ugrás előtt ellenőrizte a hipertérhajtómű sötét anyag kristályait, mellyel az antianyag mezőt lehet generálni, hogy védje a hajót a hipertérben fellépő erőktől. Azonban a kristályok saját rezgési mutatói eltértek a szabványos értékektől. Nem sokkal, de pont elég mértékben ahhoz, hogy gyűlést hívjanak össze. David kifejtette, hogy szerinte valami programozási hiba jöhetett elő a rendszerben, ezt azonban Jessica, aki a programok megfelelő működéséért is felelt, megcáfolta. James vetette fel, hogy talán a hajtómű körüli sugárzás elleni páncél sérülhetett meg egy kis részen, s a kozmikus sugárzás hatására a kristályokban lokális zavarok keletkeztek, melyek ezt az anomáliát okozhatták. Ebben éppen kezdtek megegyezni, mikor észrevették, hogy Thomas mereven bámulja az ajtót. Egyikük sem volt napbarnított az utazás miatt, hiszen napfény nem érte őket, de Thomas-on még így is látszódott, hogy mennyire el volt sápadva. Ajka remegtek, mintha valamit motyogott volna, és nem pislogott. A kis gyűlésre használt kör alakú teremben megfagyott a levegő.

Hirtelen mindenkinek ugyanaz az abszurd gondolat bukkant fel a fejében: megint egy látomás? Christine rázta le magáról a leghamarabb a megdöbbenést, mely gúzsba kötötte őket, s barátságosan, mosolyogva Thomashoz szólt:
- Elhiszem Thomas, hogy unalmas vagyok neked, de azért néha színészkedhetnél kicsit.
Viccesnek szánta ezt a kis apró odabökést. A néma csendben viszont ez a kis mondat annyira nem odaillő volt, mint temetésre a bohóc jelmez. Azonban Thomas lassan feléje fordította a fejét, a pupillái szinte lehetetlenül nagyra ki voltak tágulva, s remegő hangon, szinte alig hallhatóan ennyit kérdezett:
- Ti nem látjátok?

Pár pillanatig senki sem mozdult, majd szinte egyszerre rázták meg a fejüket. Thomas egyre kétségbeesetten nézett körbe, megerősítésre várva. Mikor látta, hogy egyedül van, felállt, és szinte kiabálva, hisztérikus hangon ismét megszólalt:
- Mondjátok, hogy ti is látjátok azt ott!? – kérdezte, majd az ajtó felé mutatott.
Látva azonban a csodálkozó, s aggódó arcokat, lerogyott a székre, kezébe temette az arcát, s zokogni kezdett, miközben annyit motyogott, hogy „nem bolondulok meg, nem bolondulok meg”. Megan volt a legközelebb hozzá, odament, s megölelte miközben az suttogta neki, hogy „semmi baj”. Aztán ő is odapillantott az ajtóra, majd szinte teljesen megmerevedett. Szemmel láthatóan elsápadt, a szája elkezdett remegni, s tágra meredt szemekkel kérdezte ő is:
- Ti tényleg nem látjátok?
- Micsodát? – kérdezte erőltetett nyugalommal William. A többiek feszülten ültek tovább, mintha egy színdarabot játszanának előttük élőben, melyet nem akarnak megszakítani közbeszólással.
- Azt a fekete, alaktalan valamit az ajtóban! Minket néz! – mutatott ingerülten és kiabálva az ajtóra Megan.
- Nem igaz, hogy csak mi látjuk!
- Pedig ott nincs semmi! – csattant fel William.
- Eltűnt. – szólalt meg csendesen Thomas. Kisírt szemeiben mintha a megkönnyebbülés jelei látszottak volna.

S ekkor, mindnyájuk teljes megrökönyödésére az ajtón lévő kilincs egy picit megmozdult. Nem volt nagy mozdulat, talán pár milliméter, de határozottan látszódott. Döbbent csend lett. Aztán Jessica sikított, majd ájultan az asztalra borult. William felugrott a helyéről, az oldalán lévő fegyver után kapott, kirántotta a tokjából s az ajtóra szegezve határozottan megindult afelé. Óvatosan megközelítette, kinézett a kis üveges részen, aztán hirtelen kinyitotta az ajtót. Körbenézett, majd hátra fordulva ennyit szólt:
- Tiszta.

Szinte mindenki egyszerre sóhajtott fel. David még el is mosolyodott, majd Thomas és Megan felé fordulva csak annyit mondott:
- Jó vicc volt srácok, nem mondom, sikeresen becsináltam. De azért legközelebb inkább ne, jó?
- Nem vicceltünk. – válaszolt csendesen Thomas.
Christine érzékelte, hogy közbe kell avatkoznia. Határozottan felállt, s megpróbálta a lehető legszigorúbb hangon megszólalni:
- Mindenki nyugodjon meg! Mindenki menjen, s pihenjen le, az ugrást pedig egy nappal elhalasztom! William, kérlek, te maradj még egy kicsit.

A személyzet tagjai, bár nem voltak katonák, mégis példás fegyelemmel vették tudomásul döntését, s elindultak a hálófülkéik felé. Christine megvárta míg William-sen és rajta kívül nem maradt más a teremben, becsukta az ajtót, aztán a főtiszt felé fordult.
- Őszintén, mit láttál? – kérdezte halkan.
- Kint semmit. Csak idebent, amit mindenki más. – felelte higgadtan William.
- Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? – kérdezte őszinte kíváncsisággal Christine. Személy szerint neki borsózott a háta az egész dologtól.
- Tudod jól, hogy katona vagyok. Genetikailag módosítva lett az agyamnak az a része, mely az érzelmi reakciókat kezeli, így ilyen helyzetekben is annyira objektív tudok maradni, amennyire emberileg lehetséges. De azért engem sem hagy teljesen hidegen. – mondta, majd megmutatta a jobb kezét, mely enyhén remegett.
- Köszönöm szépen az őszinteséged. Megkérhetlek esetleg arra, hogy estére fent maradj és járőrözz? Nyugodtabban tudnék pihenni.
- Persze, menjél csak nyugodtan, majd én figyelek mindenre. – válaszolta kedves mosollyal William.

Ezután már nem történ semmi szokatlan. A halasztás mindenkinek jót tett, a sötét anyag kristályokat újra kalibrálták, arról az estéről pedig nem beszéltek azután. William jelentett reggel Christine-nek csak, hogy semmi különös nem történt az este további részében, aztán elment aludni. Az ugrás remekül sikerült, megérkeztek az XZ021-es rendszerbe. A gépek rendben működnek, a műszerek adatai is biztatóak, a legénység pedig kezdte visszanyerni az elmúlt napok okán elvesztett morálját.

Kicsit megnyugodott ezen, és sikerült is elaludnia. Reggel kipihenten, jókedvűen ébredt. Gyorsan felöltözött, és a gyűlésekre használt terem felé vette az irányt. Mindig itt osztotta ki az aznapi feladatokat, melyek általában ugyanazok voltak, és amúgy is, mindenki értette a dolgát. Ez már inkább hagyomány volt, melyre a hosszú utazás alatt szüksége volt a lelküknek, majdnem annyira, mint a reggelire, amit az eligazítás után szoktak gyorsan bekapni.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!