1.oldal

Az UES Flying Dutchman lassan, méltóságteljesen csúszott ki a hipertérkapun. Nem a legnagyobb hajók közül volt való, hiszen célja a felfedezés volt. Hosszúkás fém testét az XZ021 csillag fénye világította meg. Törzsén több kiálló műszer sorakozott. A kapitányi híd egy félköríves fém kupola volt, az elején a nagy hőkülönbségnek ellenálló átlátszó polimerrel.

Fősorozati csillag volt az XZ021-es, fejlődési szakaszának elején, mikor a proton-proton ciklus már beindult, és az energiatermelése már eljutott arra a szintre, hogy ellen tudja súlyozni a gravitációs vonzását a saját anyagának, s ezáltal elnyerte végleges méretét, melyet a következő pár milliárd évben tartani is fog. A naprendszer széléről ez egy épp megkevert italra hasonlított, közepén a már létrejött és stabil állapotot elért csillaggal, körülötte pedig spirál alakban forgó törmelékkel, melyeken, néhány helyen csomók voltak, a későbbi bolygók magvai.

Christine Johnson kapitány, James Smith tudományos tiszt és William Roberts főtiszt ámulattal figyelte a gyermekkorból kilépő s érett korszakába jutó naprendszert. Rendkívül hasonló volt az XZ021-es csillag az emberiség bölcsőjének életet adó csillagéhoz, csak ez még most rendezi be a maga szobáját, melyben aztán akár egy új életforma is kialakulhat majd.
- Akár csak egy kozmikus festmény, melyet a fizika legyőzhetetlen erői alkotnak, s a matematika színei keltenek életre, ugye James? – kérdezte Christine.
- Teljesen jól leírta, amit éppen látunk Christine. – válaszolta mosolyogva James.
- Azért csak legyünk óvatosak, nehogy egy korai napkitörés eltaláljon minket. – szólt közbe aggódva William.
- Ugyan már! Erre az esély szinte nulla! – fordult felé James.
- Tehát nem lehetetlen.
- Kikészítesz ezzel a pesszimizmusoddal William.
- Inkább én, mint más.

Miközben így civakodtak, Christine továbbra is csodálta a látképet. Mindig is a csillagok közé vágyott, s mikor felajánlották neki a kapitányi helyet, egyből igent mondott. Pedig veszélyes útra küldték őket: A UES Flying Dutchman küldetése az volt, hogy megtudja, mi van az univerzumunk határain túl. Közel kétszáz év telt el a hipertérhajtómű 2120-as feltalálása óta, ez idő alatt pedig több ezerszeresére gyorsult a technológia, s még így is több száz ugrást kell végrehajtani, melyek több évig tartanak. Ez már utazásuk ötödik éve, és már csak egyetlen ugrásra vannak céljuktól, ez pedig érthetően izgalommal töltött el mindenkit.

Összesen heten voltak a fedélzeten. Az előbb említett három személy mellett két tudós, és két személyzeti tag, akik a hajó megfelelő működéséért feleltek. A létszámot alacsonyan kellett tartani, hiszen közel másfél évtizedesre tervezték az utazást, mely az emberiség történelmének egyik legnagyobb rejtélyét igyekezett megoldani. Így a hatalmas hajótesten számos speciális egység kapott helyet, többek között kertészet, komposztáló, edzőterem, könyvtár, egy lugas, s sok egyéb más is, ami segítette elviselni a hét felfedező hosszú, csendes útját a csillagközi téren át. Gondos szociális, fizikai és mentális szűrésekkel igyekeztek a sok ezer jelentkező közül kiválasztani azt a hét embert, akik végül a legalkalmasabbnak bizonyulnak erre a küldetésre. Összezárva ennyi ideig, megviseli az átlagos elmét, a szociális készségeket, és apátiához vezethet.

De itt ez nem volt gond. Kisebb nagyobb súrlódások voltak, ezek azonban mindig meg lettek oldva, beszélve. Több nagy felfedezést is tettek idefele jövet, s volt velük annyi munka, hogy Isten igazából nem volt energiája senkinek sem a komolyabb veszekedésekre.
David Brown lépett be a hídra. Alacsony férfi létére meglehetősen széles vállakkal rendelkezett, emiatt a szűkre szabott blokkajtókon keresztben fért csak át. Odalépett a főtiszthez s egy hanyag tisztelgést követően jelenteni kezdett:
- Jelentem Roberts főtiszt úrnak, a hajtómű és a gépészeti alegységek, valamint a létfenntartó berendezések működése megfelelő, a hiperugrás nem tett bennük észlelhető kárt. Leléphetek, uram?
Miután ezt így elmondta, vigyáz állásba vágta magát s éppen eltudta csak fojtani kitörni készülő vigyorát. William vette a lapot, ugyanolyan hanyag tisztelgést követően egy ironikusan komoly arcot vett fel, s szinte kiabálva válaszolt:
- Köszönöm szépen Brown köztiszt a megfelelő s kielégítő tájékoztatást. Igen, leléphet!
David erre majdnem elröhögte magát, s egy félhangosan elmondott „tudod ki a közlegény” után megfordult, s kifelé menet intett egyet. Christine és James már hasukat fogták a nevetéstől, William pedig csak azután kezdett el nevetni, hogy David elhagyta a hidat. Miután így kibolondozták magukat, Christine a karján lévő gépen pár gombot megnyomott, miután egy kis virtuális képernyő jelent meg, belenézett, megigazította félhosszú, barna haját, felvette a hivatalos mosolyát s egy utolsó gombnyomással rákapcsolódott mindenki személyi eszközére, ami hirtelen kivetítette nekik az arcképét s továbbította a hangját is.
- Figyelem emberek! Megérkeztünk az XZ021-es naprendszerbe, jelentések alapján sikeres volt a hiperugrás, kár nem keletkezett! Ezért kapitányi jogkörömnél fogva ma mindenkinek plusz egy pohár sör lesz az engedélyezett adagja a vacsoránál! És igen, a vacsora tíz perc múlva lesz, ne késsen senki!
A vacsora jó hangulatúan telt, és nem csak a sörnek köszönhetően. Igazából már hagyomány volt, hogy minden sikeres hiperugrás után egy komolyabb „vacsorának” nevezett étkezés van, ugyanis az ugrások mindig komoly előkészítést, és odafigyelést igényeltek. Emiatt mindenkinek talpon kellett lennie sokáig, ez pedig nagyon kimerítő volt.

Mikor már mindenki végzett, elpakoltak maguk után, elindultak a hálófülkéik felé. Christine még beállította a konyhai robotokat takarításra és előkészítésre, s csak az után indult a fülkéjébe. Már álmos volt, ezen az alkohol sem segített, de azt még tisztán látta az egyik fordulóban, ahogy Megan O’Neill, a kistermetű, tűzvörös hajú orvos-pszichológusuk éppen egy szál hálóingben oson át William szobájába. Ezen a látványon elmosolyodott. Fura helyeken képes az ember szerelembe esni, de azért egy több évig tartó utazáson az univerzum határán túlra… Talán még klisés is kicsit.

Benyitott a fülkéjébe. Éppen elég hely volt benne egy kis asztalkának hozzá való székkel, ruhás szekrénynek és egy egyszemélyes ágynak. A fém falakra fotókat tett ki, az asztalon pedig egy kis szobanövény díszelgett. Fürdés nélkül, ruhástól bedőlt az ágyra, hanyatt feküdt s megpróbált elaludni. Annak ellenére, hogy testileg el volt fáradva, az elméje az izgatottságtól nem tudott nyugton maradni. Pár napig még maradnak ebben a rendszerben, vizsgálatokat végeznek, felkészítik a hajót az ugrásra. Az utolsóra. Egyszerre közel két millió fényévet fognak ugrani, ezzel megelőzik a Nagy Bumm utáni első fénysugarakat, átlépve ezzel azt a határt, melyet ember eddig nem lépett át. A sok poén, kakaskodás, vicceskedés egymással is mind egy célt szolgált: csökkenteni valahogy a saját magukban felgyűlt feszültséget. Bár nem vallotta volna ezt be senki, mégis érezte mindenki. Azonban való igaz, az éjszaka együtt töltése biztos jó feszültség levezető.

De nem csak ez nyugtalanította a legénységet, jutott eszébe Christine-nek. A látomások voltak itt a másik gond. Nem régen kezdődött, talán úgy két ugrással ezelőtt, ami földi idő szerint talán két hét lehetett. James arra panaszkodott Megan-nél, hogy rosszul alszik. Rémálmok gyötörték, különös, fekete alakokról beszélt. Gyakran felriadt s csutakosra volt izzadva. Az utazásuk elején volt mindenkinek egy ilyen időszaka, de ez teljesen normálisnak számít űrutazásnál. Viszont közel öt évvel később, ez szokatlan volt legalábbis. Megan először csak kis alvássegítő nyugtatót adott neki, melyek pár napra enyhítették a tüneteit. Ezután azonban Jessica-nak, aki a kommunikációs tisztjük volt, lettek hasonló rémálmai. Ekkor szólt neki Megan, egy négyszemközti beszélgetés keretein belül, hogy valami baj van. Talán valami a levegő ellátó rendszerbe kerülhetett, mondta. De Christine látta rajta, hogy csak találgat. Jessica is kapott nyugtatót, s ismét mindenki tudott aludni. Ám egy héttel ezelőtt, Thomas, a kémikusuk, látott egy fekete, jellegtelen alakot elsuhanni a labor részen. Utána szaladt, de nem látott semmit. Megan-nek szólt, de mivel maga sem volt biztos benne, mit is látott, betudták a fáradtságnak.

Másnap William látott szintén „valamit” az egyik folyosón elrohanni. Ő is szólt azonnal Megan-nek, mert félt, hogy neki is látomásai lesznek. Ekkor már Megan holtra sápadtan kereste meg Christine-t. Őszintén elmondta, hogy sejtelme sincs, mi lelhette az embereket. Ellenőrizte a hajó adatait, főleg a levegő és víz ellátó rendszereket, de semmi olyant nem talált, ami hallucinogén anyag lenne, de ha talált is volna, az sem magyarázná azt, miért lát mindenki hasonlót? Christine igyekezett megnyugtatni őt, de belül maga is érezte, nincs valami rendben.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!