4.oldal

Mindenki egyszerre állt fel. Kettőnél többen nem fértek el egymás mellett a folyosókon, így James ment elől William-el, mögöttük Christine David-el, utánuk pedig a többiek. Semmi jelét nem találták az idegennek a teremből kifele vezető folyósón, viszont amikor a végén lévő kereszteződéshez értek, balra meglátta James befordulni. Elsápadt, de sikerült erőt vennie magán s egy tudós elszántságával indult meg. Befordultak arra, amerre az idegen is, és ekkor mindnyájan meglátták. Egy kisebb analitikai helyiség volt, ahova a folyosó bevezetett, az a „valami” pedig az egyik sarokban guggolt. Legalábbis ez a szó jutott eszükbe, ugyanis a „valaminek” nem voltak kifejezetten végtagjai, vagy akár testrészei. Teste akár a folyékony higany, fodrozódott, hullámzott, folyamatosan változtatta az alakját, de nem túl nagymértékben, így némileg hasonlított egy ember testfelépítéséhez, de mégis, idegen volt tőle.

William ráfogta a fegyvert, bár az ösztönei azt súgták, hogy semmit sem érne vele, csak úgy, mint ahogy az előző lövése sem ért semmit. A többiek megrökönyödve bámulták az eddigi egyetlen idegen lényt, amellyel az emberiség eddig találkozott. Hiába kutattak, jártak rendszerről rendszerre, galaxisról galaxisra, sehol sem találtak értelmes életet, legfeljebb csak mikroszkópikus életformákat. És most előttük van egy embertől teljesen idegen létforma, mely, ha nem is intelligens, de legalább nem csak a sejtek szintjén létező lény.

James rázta ismételten le magáról a tudatát rabként fogva tartó sokkot, és megszólalt:
- Ki vagy te? Mit akarsz?
Egyikőjük sem gondolta komolyan, hogy választ kapnak. Maga James se, de egyszerűen nem tudott mást reagálni. Valamiért érezte, hogy ez a lény értelmes.

A lényen mintha a hullámok mozgása kissé alább hagyott volna. Szinte olyan volt, mint amikor egy ember a másik ember felé fordítja az arcát. A fejszerű részen egy kis lyuk nyílt, mely végül keresztben elkeskenyedett, egyfajta szájszerűséget formázva. Az emberek elszörnyedve néztek rá.
Aztán a lény sikítani kezdett. Emberfeletti hangon, mely úgy bántotta a fülüket, hogy be kellett fogniuk. Aztán enyhült a sikítás, majd elkezdték érteni, ahogy mond valamit:
- Nem megy! Ne megy! Ne menj!
Majd ezután újabb, még hangosabb sikítás következett. Összegörnyedtek a fájdalomtól, üvöltve próbálták a fülüket védeni, kevés sikerrel. Egyszer csak abba maradt a sikítás. A fülükben lüktető gyötrelem miatt először észre sem vették. Csodálkozva néztek körül, de az idegen lény eltűnt. Viszont a félelem s rettegés vegyes érzései itt maradtak utána, hiszen az idegen „valami” beszélt. Emberi nyelven. Valamit közölni akart. És ez a gondolat rémisztőbb volt minden eddigi belső félelmüknél, minden sötét gondolatuknál, s a legősibb ösztöneik húrjait pengette meg. William tért magához előbb, s így szólt:
- Szerintem elment.
Elment. Ez volt a megfelelő szó. Szándékosan, tudatosan itt hagyta őket.
- Menjünk vissza a gyűlésterembe. – mondta halkan Christine.

A többiek csendesen követték. Visszamentek a terembe, leültek a helyükre, s magukba zárkózva várták, mit mond a kapitány. Azonban ő maga sem tudta mi legyen, így kimondta a nyilvánvalót:
- Mi legyen?
Csend volt a válasz. Mit is lehet erre felelni egy ilyen helyzetben?
- Szerintem az ugrásra gondolt. – szólalt meg Jessica. – Mi másra gondolhatott volna?
- Egyetértek. – jelentette ki James.
- Akkor adja magát a kérdés ismételten: Mi legyen? – mondta Christine.
- Menjünk. – jelentette ki határozottan James, majd csendesen, de határozottan folytatta:
- Nem tudom, miért csinálta ezt, nem értem az egészet, de azt tudom, hogy túl sokat áldoztunk fel mi az életünkből, hogy most visszaforduljunk. Az emberiség pedig a technológiai fejlődésével kivívta a jogot, hogy megtudja, mi van odaát.
- Szavazzunk, talán az a legegyszerűbb ebben a helyzetben. Úgy is páratlanul vagyunk. -mondta Thomas.
Négy a három ellenében elfogadták, hogy tovább menjenek. Christine csak remélni tudta, hogy ez a helyes döntés…

A szavazás után mindenki elment lefeküdni. William vállalta, hogy őrködik éjszaka. Ez megnyugtatta őket valamelyest. Ennek ellenére alig sikerült aludniuk, hiszen ma megtörtént az első kapcsolatfelvétel, holnap pedig eljutnak oda, ahol eddig senki sem járt.

Másnap reggel szokás szerint összegyűltek eligazításra. Most nem vágta senki magát haptákba. William jelentett, mely szerint nem történt az éjszaka semmi érdemleges. Christine bólintással vette tudomásul, majd kiadta a parancsokat az indulásra. Mindenki megtette az utolsó előkészületeket, s jelentették is sorban a személyi készülékükön a közös csatornába. Gépészet rendben, kristályok rendben, vegyianyaglabor védelem rendben, proton cellák rendben, sötét energia pajzs rendben, hangzottak szépen sorban, és Christine indulás előtti ellenőrző listáján egyre több zöld pipácska mutatta, hogy közeleg a történelmi pillanat. Eljutottak végül az utolsó tételhez, a biztonsági övek bekapcsolásához. Mindenki beült a székében a gyűlésteremben, csak Christine, William és James tartózkodott ilyenkor a kapitányi hídon. Kiadta az utasítást:
- Öveket bekapcsolni!

Kis hologramon keresztül látta a készülékén, hogy mindenki státusza kikapcsoltról bekapcsoltra változott. Csak a saját magáé maradt még. Bekapcsolta magát, nagy levegőt vett, kérdőn jobbra nézett Williamra, aki egy pici bólintással jelezte, hogy rendben. Ugyanezt eljátszotta James-el is, aki szintén bólintott. Ezek után megköszörülte a torkát, s beleszólt a közös csatornába:
- Indulás!

Az elején nem volt gond. Az ugrásból nem lehet szinte semmit érezni, lévén, hogy a teret húzza maga előtt, s nem az űrhajót tolja, így lényegében az űrhajó szinte mozdulatlan a kis pajzsán belül, míg körülötte a tér kezd el mozogni. A fények előbb elnyúltak, majd szinte teljesen megszűntek, aztán megjelentek a fénysebesség feletti utazás során megszokott hiperfények, melyek a sötét energia által kibocsátott hullám eltolódása miatt jön létre. Ám egy ponton túl ezek is eltűntek, és csak a színtiszta sötétség maradt. Ez jelenthette az univerzum határát.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!