Németország legújabbkori történelmével kapcsolatban már eddig is sok történészt, filozófust és társadalomtudóst foglalkoztatott az a kérdés, hogy mitől volt képes ez a nemzet alig több mint egy évszázad alatt középszerű európai hatalomból háromszor is a világ élvonalába kerülni úgy, hogy közben két világháborút is kirobbantott és elveszített. A kérdés még válaszra vár, de annyi biztos, hogy Németországot és a német jelenséget csak Poroszország történelmének ismeretében érdemes vizsgálni.

Oswald Spengler kultúr- és történetfilozófus Poroszországgal kapcsolatos véleményét így foglalta össze: „Nem szeretném, ha félreértenék a poroszokkal kapcsolatos nézeteimet. Noha a név egy tájegységre utal, ahol e nép kialakult és hatalomra tett szert, mégis, a poroszság több ennél: egy életérzés, egy ösztön, egy örök másság; a szellemi, lelki és ennélfogva, nem utolsósorban, testi tulajdonságok összessége, s ebbéli minőségében fajtájának legkiválóbb megszemélyesítője.”

Poroszország mint német állam és közigazgatási egység a XIX. század végén nyugaton az Elba, keleten a Memel (ma Klaipeda) folyó között terült el és magában foglalta a mai Lengyelország, Csehország és Litvánia jelentős területeit is. Az 1871-es porosz-francia háborút követően vezetése alatt egyesítette a többi német államot és lett Német Birodalommá, de e nagyobb országon belül is megőrizte politikai önállóságát. Létezése a XX. század közepéig tartott. A Szövetséges Ellenőrző Tanács 1947. február 25-én, 46-os számú törvényében felszámolta: „A porosz állam, központi kormányzata és valamennyi alárendelt hivatala ezennel feloszlattatik.”

A porosz mentalitás a köztudatban a mai napig a militarizmus, az erőszakosság, a vakfegyelem és a minden áron való uralkodni akarás szimbólumaként él. Ez a kép sok igazságos tartalmaz, hiszen két évszázadon keresztül a porosz hadsereg valóban Európa egyik leghatékonyabb hadigépezete volt. Kevéssé ismert ugyanakkor, hogy kontinensünk nemzetei között Poroszország toleráns fejedelmei adtak otthont a 30 éves háború után a Franciaországból és Európa más részeiből elűzött hugenotta protestánsok és zsidók tömegeinek. Ismert történelmi tény az, hogy Európában a protestantizmus elterjedése rövid idő alatt magával hozta az emberek egyéni kezdeményezőkészségének kialakulását és ezzel egy új társadalmi rendszert, a kapitalizmust. Az új gazdasági rend irányítói nem főpapok és arisztokraták, hanem az addig másodrendű népességnek tartott polgárok lettek, s azok az országok, ahol ez az új rend gyökeret vert, rövid idő alatt felvirágoztak.
Poroszország is a protestantizmusnak köszönheti gazdasági felemelkedését. A „nagy választófejedelem”, I. Frigyes Vilmos, aki maga is „újhitű” volt, a 30 éves háborút követően került hatalomra. Az ország, amit vezetnie kellett a csőd szélén állt: a háború nemcsak mezőgazdaságát és szerény iparát tette tönkre, hanem annyira megtizedelte a lakosságot, hogy annak hiányában óriási területeken még az állami rend is megszűnt. A mai Berlin területén álló ikerváros, Berlin-Kölln fejedelmi székhely népessége alig tízezerre csökkent és annak ellenére, hogy kereskedelmi utak találkozásán feküdt, éppen hogy csak fedezni tudta az udvar szükségleteit.

Frigyes Vilmos emberszűkében szenvedő, ezért létében fenyegetett államának kapóra jött az Európa országaiban meginduló ellenreformáció. A vallási türelmetlenség Franciaországban, Itáliában, Spanyolországban és a bécsi Habsburgok országaiban egyre lehetetlenebbé tette az ott élő protestánsok és más felekezetűek helyzetét. XIV. Lajos Franciaországában az ott hugenottáknak nevezett többszázezer kálvinista felekezetű polgár a kegyetlen üldözések miatt egyre nagyobb számban hagyta el az országot. 1685-ben és az azt követő években, miután a francia király eltörölte a lelkiismereti szabadságot biztosító nantes-i ediktumot, mintegy 300 ezer hugenotta menekült el. Ahogy a hírek a Spree partján álló ikervárosba értek, a porosz fejedelem azonnal intézkedett: óriási kedvezmények ígéretével országába hívta az elűzött francia protestánsokat, akik amúgy hazájuk polgári rétegének túlnyomó részét képezték. A bevándorló „réfugiék”: franciák, németalföldiek, osztrák zsidók és más, gyakran jómódú üldözöttek rövid időn belül gazdasági csodát hoztak létre a porosz államban. Megújult a hadsereg: sok tehetséges francia katona közreműködésével a régióban Brandenburg-Poroszországnak lett rövid időn belül a leghatékonyabb katonai ereje. A gazdasági élet radikális változáson ment keresztül. Az Európa országaiból betelepült sok szorgalmas iparos hamarosan Berlin-Kölln ikervárost is azzá tette, amire földrajzi elhelyezkedése miatt eleve alkalmas volt: kereskedelmi központtá. Berlin és a berliniek kultúrájában, zsargonjában, de még mai gyermekverseiben is fellelhetőek a francia, holland és más nyelvi fordulatok és jövevényszavak.

Poroszország – noha erre egyik uralkodója sem tudatosan törekedett – a korabeli Európában száz év alatt valódi kozmopolita nemzet lett. Keleti részének legfontosabb városa, Königsberg, a mai Kalinyingrád, egy ideig zsidó egyetemnek is otthont adott. Bernt Engelmann német történész szerint a „nagy választófejedelem” és utódai mindezt nem a német nemzeti állam élharcosaiként, hanem sokkal inkább „kiterjedt, de pangó családi gazdasági vállalkozásuk” megélénkítésére tették. A megállapításban sok igazság van, ugyanis amikor I. Lipót osztrák császár 1671-ben úgy határozott, hogy kiűz minden zsidót Bécsből és Alsó-Ausztriából, a brandenburgi fejedelem bécsi követe, Andreas Neumann azt az utasítást kapta otthonról, hogy kezdjen tárgyalásokat az ottani zsidó közösséggel, és ajánlja fel negyven-ötven lehetőleg tehetős zsidó családnak, hogy települjenek át a fejedelmi székhelyre, Berlinbe. Így is lett, és Frigyes Vilmos 1671. május 21-i ediktumában elrendelte, hogy: „Részesüljenek másokkal egyenlő vendégjogban.” Ahogy egyre több számkivetett érkezett Ausztriából, úgy nőtt a berlini zsidó közösség létszáma. A „bécsiek” – ahogy Berlinben hívták az osztrák zsidókat – a kor szellemi elitjéhez tartoztak, kivétel nélkül tehetős és művelt emberek voltak, és kulturális szintjük is messze meghaladta a helyi polgárokét. Ők képezték annak a nagypolgárságnak magvát, amely addig szinte teljesen hiányzott a Spree partján. A „nagy választófejedelem” uralkodása idején megötszöröződtek az állami bevételek: néhány év alatt a szűk félmillióból két és fél millió tallérra nőttek. A francia hugenották is annyira meggyökereztek Berlinben, hogy még a II. világháború után, a kommunista keleti városrészben is rendszeresen tartott istentiszteletet a mintegy ezerfős francia közösség.

Fennállása egész idején Poroszország európai viszonylatban is sajátos szimbiózisban élt: a Hohenzollern-dinasztia, melyhez Frigyes Vilmos is tartozott, és a kelet-elbai nagybirtokosok, a junkerek képezték az állam politikai elitjét, de pontosan tudták, hogy országuk jólétét a sokgyökerű polgárság teszi csak lehetővé. Ez a felülről ösztönzött kapitalizmus egy sajátos protestáns szigetet, de egy rendkívül hatékony államalakulatot is eredményezett Európa közepén. Németország vezető hatalmaként Poroszország különösen a német egység kikiáltása után motorja lett az egész nemzet rendkívül gyors iramú fejlődésének. Fővárosa, Berlin is ekkor emelkedett a tekintélyes európai nagyvárosok sorába: 1871. után császárvárosként radikális növekedésen ment keresztül. A német egység kikiáltásakor mintegy 900 ezren lakták, s harminc év múlva, a századfordulóra lélekszáma meghaladta az egymilliót, de lakosainak 40 százaléka volt csak született berlini, míg a többi Németország és Európa különböző országaiból származó bevándorló volt. E befogadó politika nélkül sem a város, sem pedig az ország nem tudott volna felemelkedni. Oswald Spengler a 20-as években így fogalmazott: „A főváros az a város, amelynek szelleme uralkodik az ország fölött. Az ország és polgárai a vezető szellem eszközei és egyben tárgyai.” Valóban, a befogadás adta a történelem során Nebukadnécár Babilonjától kezdve Rómán és New Yorkon keresztül Berlinig azt a hajtóerőt, amitől egy város, vagy egy egész ország túl tudott élni olyan csapásokat, amire más hozzáállású nemzetek nem voltak képesek. Ez a befogadó, kozmopolita jellegből eredő szabad atmoszféra már a napóleoni háborúk korában is egyértelműen érezhető volt. Amikor 1806-ban a francia csapatok bevonultak Berlinbe, Percy báró, francia tábornok-orvos ezt írta naplójába: „A nagyváros épületei fenségesek…..A protestáns templomok, a régi királyi palota, a kaszárnyák és számtalan magánház a tervezés szépségével….azt bizonyítják, hogy itt ugyanannyi a tehetség, mint Párizsban. Őfensége megparancsolta, hogy a berliniekkel szerényen és tapintatosan viselkedjünk. Engedelmeskedünk ugyan, de minduntalan kísértésbe esünk, hogy megverjük őket, mert ezek a nagyszájúak gátlástalanul és állandóan méricskélnek bennünket….” Nem csoda, hiszen a hugenották leszármazottai most hódítókként látták viszont azokat a katonákat, akiknek üknagyapja annak idején talán éppen az ő elődeiket űzte ki francia hazájukból.
Az akkor már százötven éve kialakult, individualizmusra hajló zsidó-protestáns hagyomány Berlin lakóinak a megszállók előtt meg nem hunyászkodó magatartásában is megnyilvánult és még az első világháború okozta megrázkódtatás sem tudta megváltoztatni.
A német-porosz főváros a XX.században, az első vesztes világháború után élte meg első igazi fénykorát: 1920-ben 3,9 millió lakosával London és New York után a Föld harmadik legnagyobb metropolisaként tartották számon. Ebben az időben volt Albert Einstein a Kaiser Wilhelm-Institut Fizikai Intézetének igazgatója és többek között Max Reinhardt Deutsches Theaterje, meg Leopold Jessner Grosses Schauspielhausa révén Berlin a világ legélénkebb szellemű színházi városává nőtte ki magát. Az első világháború után itt alakult ki az európai filmművészet egyik fellegvára is. A jellegzetes berlini dialektus sok szava még ekkor is felismerhetően francia volt. Amikor Hitler hatalomra jutott, egy ideig azt mérlegelte, hogy Münchenbe helyezi át a Harmadik Birodalom fővárosát, de Berlin atmoszférája őt sem hagyta érintetlenül. Ezért úgy döntött, hogy inkább a maga náci ízlésére alakítja. A gigantomániás tervek alapján átépítendő új főváros a Germania nevet kapta volna, és a munkálatokat meg is kezdték, de a háború menete megakadályozta a folytatást.

A náci vezetés már a főváros átalakítása előtt megkezdte a porosz értékek lebontását is: a hatalom átvételétől kezdve teljesen átalakította az ország javarészt poroszokból álló politikai elitjének összetételét. Ezután következett a hadsereg: a háború elején még túlnyomórészt porosz főtisztek vezetése alatt álló Wehrmacht parancsnoki állományát fokozatosan cserélték le hithű nácikra. Az „utolsó poroszok” azok a saját árnyékukat átlépő német főtisztek voltak, akik az 1944. július 20-i Hitler-ellenes merényletet és hatalomátvételi kísérletet elbukták. Ekkor tűntek fel a nyilvánosság előtt utoljára a történelmi nevek: Moltke, Kleist, Yorck von Warthenburg, Schulenburg, és a többiek. A merénylő, a szintén kivégzett Claus von Stauffenberg gróf pedig a nagy hadvezérnek, a Napóleon ellen népfölkelést szervező August Neidhart von Gneisenaunak volt a dédunokája. Hitler uralma alatt Berlin volt az egyetlen német város, ahol – ugyan csak egy alkalommal – a nácik bűntettei miatt tömeges ellenállásra került sor. 1943-ban a Gestapo elhatározta, hogy „begyűjti” a még le nem tartóztatott zsidókat, akiknek „árja” házastársa volt. Az SS egyetlen nap alatt a berlini Rosenstrassén lévő rögtönzött börtönbe szállította a többezer zsidó származású berlini németet. Másnap kora reggel megjelentek az asszonyok: mintegy hatezer nő vette körül panaszos, követelőző kiáltásokkal az épületet, zsidó férjük szabadon bocsátását követelve. Mivel a nők többsége hadiüzemben dolgozott, nappalra elmentek munkahelyükre, de este ismét ott voltak: kiáltoztak, követelőztek, szavalókórusokat szerveztek. Egy szemtanú, Georg Zivier így számolt be a további eseményekről: „A Gestapo főhadiszállása a Burgstrassén volt, nem messze a téren zajló tüntetésektől. Néhány géppuskával ki lehetett volna seprűzni az asszonyokat, de az SS nem lőtt, ezúttal nem.” Tárgyalásokat kezdtek, s a nők győztek: férjeiket szabadon engedték. A börtönből kiszabadított, a gázkamrákba indítandó szállítmány tagja volt Heinz Ullstein is, a háború utáni híres Ullstein Verlag könyvkiadó későbbi tulajdonosa, akinek felesége is ott volt a tüntető asszonyok között. A német főváros nem úszta meg ilyen könnyen: 1943-tól kezdve éjjel-nappal bombázták a szövetségesek, s mire a szovjet csapatok bevették, nem sokkal volt több, mint egy megszenesedett csontváz.

1945. után Poroszország keleti részét felosztották Lengyelország és a Szovjetunió között, s nyugati részén, központjában Berlinnel a kommunista hatalom rendezkedett be. A várost kettévágta két kibékíthetetlen ideológia: a kapitalizmus és a kommunizmus, és bár a háború győztesei szerették volna elfeledtetni, Berlin mégis majdnem fél évszázadig gyakran szerepelt a világ érdeklődésének középpontjában, mint egy kérkedő parvenü: „Még mindig itt vagyok, nézzetek!”

1990-ben 45 éves tetszhalál után a nemzettel együtt kettévágott metropolis feltámadt, s ma már a XXI. századi, újra egyesült Németország központja és jelképe. Fővárosként pedig ismét a címlapokra került, hiszen a XX. században csak két olyan főváros volt, melyet előre elkészített tervek alapján építettek, illetve újítottak fel: Brasilia és Berlin. A nemrég használatba vett kormányzati negyed monumentalitása, funkcionalitása és esztétikája méltó Európa leggazdagabb országához.

Szinte történelmi igazságszolgáltatásként hat, hogy Németország politikai központja a Rajna-parti Bonnból visszatelepült Brandenburg tartományba, a protestáns porosz Hohenzollern-dinasztia egykori családi birtokára mintegy jelezve, hogy készen áll az újabb kihívások fogadására. Ezzel összefüggésben a szintén porosz származású, egyben a nyugatnémet történelem meghatározó alakja, Konrad Adenauer egykori kancellár pedig még a hatvanas években profetikus módon a következő megállapítást tette: „Aki Berlint újra fővárossá teszi, szellemi értelemben egy új Poroszországot hoz létre.”