A sánta herceg és a hatalom II. rész

Talleyrand megérkezése után hamar felismerte, hogy a Direktórium képtelen az országot irányítani, a Bourbon-restauráció elképzelhetetlen, a gazdasági és politikai válság pedig elkerülhetetlen. Ritka éleslátással megértette, hogy a helyzetet egy olyan vezető feltűnése tudja csak megoldani, akinek karizmatikus egyénisége mögé fel tud sorakozni egy egész nemzet. A Direktórium rövidesen kinevezte külügyminiszternek, és a sánta herceg neve ettől kezdve negyven éven keresztül meghatározó fogalommá vált Európa politikai térképén. Haláláig nélküle és ellenére nemigen lehetett politizálni, szinte összenőtt a külügyminiszteri székkel, az ország hatalmi struktúrájában pedig az örökös második hellyel.

A régi-új külügyminiszterről a párizsi porosz követ így írt feletteseinek: „Meghatározott összegű ajándékot kell neki adni, amelynek összegét pillanatnyilag nem tudom megjelölni, de az nem lehet háromszázezer franknál kevesebb.” Korabeli angol becslések szerint külügyminisztersége első két évében a herceget tizenöt állam összesen mintegy 13,5 millió fonttal vesztegette meg. Az összeg egy része továbbcsorgott a Direktórium tagjainak, akik így érdekeltté váltak a korrupcióban és eltussolták a botrányokat. Egyik ellensége szerint „Talleyrandnak pont úgy nincs lába, mint ahogy nincs szíve sem.” Levelező partnere, Bonaparte ugyanakkor kifejezte: megtiszteltetésnek tartja, hogy „…kifejezhetem azt a nagyrabecsülést, amelyet Ön iránt érzek.” A herceg érezte, hogy nem sokára szükségük lesz egymásra, bár azt is tudta, hogy Franciaország felemelkedéséről alkotott felfogásuk alapjaiban eltér. Erről egyszer lakonikusan így szólt: „Szuronyokkal mindent meg lehet csinálni, csak rájuk ülni nem lehet.”
Ugyan hivatalosan a Direktórium irányította az országot, de a külpolitika alakítását a Talleyrand-Bonaparte szövetség vette kézbe, s mindkettőjük a maga módszereivel rendkívüli sikereket ért el. Az egyiptomi hadjáratból hazatérő Napóleon katonai puccsot szervezett, melynek előkészítését Talleyrand végezte. Jelentős szerepet vállalt ebben az általa felfedezett és az egyre erőtlenebb Direktórium által kinevezett új rendőrminiszter, bizonyos Fouché…
Hatalomra jutásától kezdve Napóleon és Talleyrand között rendkívül bensőséges viszony alakult ki, noha mindketten átláttak a másikon. Bonaparte tudta, mit köszönhet külügyminiszterének, aki a régi rendszer arisztokráciájának is tagja volt, s a császár szerette volna ezt a réteget is integrálni saját hatalmi struktúrájába. Talleyrand pedig tisztában volt azzal, hogy Napóleon uralma hozza meg végre azt a változást, ami országát kivezeti a feudális és forradalmi anarchiák útvesztőiből. Kapcsolatukat jól jellemzi az a párbeszéd, amit egy szerződéssel kapcsolatban jegyeztek le a kortársak. Talleyrand egyszer megjegyezte a császárnak:
- Meglepetésem van az Ön számára, itt az aláírt szerződés
- Miért nem mondta ezt rögtön? - csattant fel Napóleon
- Mert akkor Ön az összes többi dologra nem figyelt volna oda. Ha Ön boldog, nem lehet Önnel beszélni.
Ezt a stílust Európa urával szemben csak a herceg engedhette meg magának.
A napóleoni korszak első időszakában Talleyrand külpolitikai éleslátással, a majdani császár pedig katonai zsenialitásával egyedülálló pozíciót biztosítottak Franciaország számára. A külföldön élő Bourbonok keresték a kapcsolatot a herceggel, aki óvatosan lavírozva soha nem utasította el teljesen a közeledési kísérleteket, de igyekezett olyan látszatot tartani, mintha maradéktalanul hűséges lenne a császárhoz. Amikor Napóleon hatalma csúcsán volt, Talleyrand rájött, hogy a francia törekvések túlnőttek realitásuk maximumán és a rendszer bukása törvényszerű, hiszen a császár olyan pozícióra törekedett, amely Oroszország és Anglia ellenében nem volt megszerezhető. A herceg 1807-ben lemondott külügyminiszteri posztjáról és ettől kezdve mindent elkövetett, hogy a világ ne azonosítsa Franciaországot Napóleonnal. A császárral fennmaradt a jó kapcsolat, sőt az sok dologban továbbra is megfogadta tanácsait, bár környezetét lecserélte olyan személyekre, akiknek lojalitását fontosabbnak tekintette a szakmai tudásnál. Talleyrand és a ravasz rendőrminiszter, Fouché, ekkor már azon gondolkodtak, hogy kit lehetne Napóleon helyett a francia trónra ültetni. A herceg kiváló kapcsolatokat épített ki Metternichhel, az osztrák külügyminiszterrel, valamint porosz és orosz diplomáciai körökkel, sőt ellátta őket titkos katonai információkkal is, amit azok bőségesen jutalmaztak.
1814-ben Napóleon hatalma végóráit élte, a szövetségesek már Párizst ostromolták, a városban maradt Talleyrand pedig meggyőzte a védők parancsnokát, Marmont marsallt, hogy adja fel a várost. Maga az ostrom is a herceg ötlete volt: kapcsolatai révén javasolta a szövetségeseknek, hogy a Rajnánál harcoló császárt Párizs ostromával támadják hátba. A számítás bevált, Napóleon lemondott. A Párizsba bevonuló Sándor cár és Frigyes Vilmos porosz király elsőként Talleyrand-t keresték fel. Kinevezték az ideiglenes kormány fejévé, s ő egyből felvette a kapcsolatot a Bourbonokkal. A herceg pontosan tudta, hogy a régi rendszer képviselőinek visszakerülése a hatalomba nem lesz hosszú életű, de az ország függetlenségének biztosítását csak így tartotta lehetségesnek. Sándor cár bizalommal volt az új kormányfő felé, hiszen évekig szolgáltatott neki információkat Napóleonról. Talleyrand pedig saját palotájában látta vendégül az orosz uralkodót annak párizsi tartózkodása idején. A személyes kapcsolat meghozta gyümölcsét és Sándor cár nemsokkal a francia fővárosba való bevonulása után így nyilatkozott: „…Európa üdvösségéhez az szükséges, hogy Franciaország nagy és erős maradjon” Stendhal, a híres író ugyanezt másként fogalmazta meg: „Sándor cár Talleyrand úrhoz költözött. Ez a jelentéktelen körülmény döntötte el Franciaország és valószínűleg egész Európa sorsát…”

A herceg megtartotta a Napóleon által neki adományozott összes címet és előjogot, a polgárság, az egykori „harmadik rend” szintén mögé állt. A Bourbonok nem kedvelték, de ez kölcsönös volt, ugyanakkor mindegyiknek szüksége volt a másikra. Az 1814. április 23-án aláírt fegyverszüneti szerződésben az volt legnagyobb siker, hogy megmaradhattak az 1792-es határok, ami a nagyhatalmi státus megmaradását jelentette Franciaország számára.
1815. elején elkezdődött a bécsi kongresszus, melynek feladata volt, hogy a győztes hatalmak újra rajzolják Európa térképét. Franciaországot Talleyrand képviselte, s hamar rájött: a felemelkedő Poroszország és az európai hatalommá vált Oroszország igyekszik a rendezést a maga javára kihasználni. A herceg velük szemben létrehozott egy francia-osztrák-angol szövetséget, melynek keretében az angolok jónéhány általuk elfoglalt francia gyarmatot is visszaadtak.
Napóleon száznapos visszatérése a hatalomba nem igazán zavarta meg a kongresszus működését. Talleyrand szerint az ügy „néhány hét kérdése, gyorsan meg fog oldódni”. Igaza lett, és a volt császár végleg eltűnt az európai politikai színpadról.
A waterlooi vereség után Franciaországnak újabb békeszerződést kellett aláírnia, de a herceg el tudta érni, hogy az új béke lényegében megegyezzen az egy évvel korábbival. A belpolitikában már nem volt ilyen sikeres: minden próbálkozása ellenére a király és a pozíciója megtartása miatt mellé álló Fouché a napóleoni vezető garnitúra többségét kivégeztette.
XVIII. Lajos és külügyminisztere egyre kevésbé tudták egymást elviselni, s második emberként Talleyrand húzta a rövidebbet: nyugdíjazták. Főrendi házi tagsága megmaradt, de ez gyakorlati hatalommal már nem járt. Ettől kezdve mindent megtett a Bourbonok lejáratására, s politikai nézetei is egyre inkább a polgári-liberális radikalizmus irányába tolódtak el. Egyre nyíltabban hangoztatta, hogy ha a hatalom nem képes a reformokat elfogadni, törvényszerű a bukása.
1821-ban egyik felsőházi beszédében már a cenzúra eltörlését és a sajtószabadságot követelte, ami egyértelműen a liberális ellenzék mellé állását jelezte. A beszéd olyan jól sikerült, hogy ellenfelei még válaszolni sem tudtak rá. Szövege fennmaradt, s a mai napig bármelyik szabadelvű politikai mozgalom programját képezhetné.
Stendhal 1829-ben ezt írta: „Az öreg … Talleyrand nyilvánosan kijelentette: 1814-ben ő hívta vissza a Bourbonokat, hogy békét köthessen, 1829-ben pedig azért kell elkergetni őket, hogy békességünk legyen.”
A herceg házai ebben az időben már az ellenzék kedvenc találkahelyei voltak. A Bourbonok liberális gondolkodású orléans-i ágával pedig egyre szorosabb kapcsolat szövődött. 1830-ban, amikor XVIII. Lajos utódja, X. Károly még az alkotmányt is vissza akarta vonni, kitört a forradalom. A polgárság olyan uralkodót akart, aki angol mintára „csak uralkodik, de nem kormányoz”. Ez a személy nem volt más, mint Lajos Fülöp, az egyik orléans-i Bourbon.
Az új király egyik legelső ténykedése az volt, hogy Talleyrand-t kinevezte londoni nagykövetnek. Ez azt eredményezte, hogy megszűnt Anglia és Franciaország elhidegülése, az európai nagyhatalmak közös franciaellenes politikája pedig zátonyra futott. A független Belgium is a hercegnek köszönheti létét: egy londoni konferencián Talleyrand ügyes lobbizása következtében jött létre.
A herceg 1834-ben, nyolcvanéves korában, nyugdíjba vonult. Életműve Franciaország számára nagyhatalmi státust, az ország polgári rétege számára pedig szabad gazdasági mozgásteret biztosított. Elvtelenségei, nőügyei, köpönyegfordításai messze eltörpültek életének legfontosabb alapelve mellett: a nemzet érdeke mindig fontosabb, mint egy adott időpillanatban uralkodó kormányé.
Talleyrand halála előtt még a katolikus egyházzal is kibékült. 1838-ban ezt írta a pápának: „…Most kinyilvánítom, hogy életem utolsó óhaja az egyház jótéteményében való remény” A pápa megbocsátott, bár a párizsi humor éppen az ellenkezőjéről anekdotázott: Amikor Talleyrand halála után megjelent a pokolban, az ördög így fogadta: „Édes barátom, nagyon köszönöm a szolgálatait, de be kell ismernem, hogy azért némileg túlment az én utasításaimon!”