Európa történelme kevés olyan ősi nemesi családból származó arisztokratát ismer, aki születési előjogainál fogva először felemelkedik, majd hogy új rendszer jöhessen létre, részt vesz saját társadalmi osztálya felszámolásában. Ennek megtörténte után egy diktátor érdekében segít az új rendszer felszámolásában is, később segít a diktátort megbuktatni, hogy visszaállíthassa az őt felemelő régi rendszert, végül e régi-új rendszert ismét megbuktatja, hogy a kor követelményeihez igazodó társadalmi struktúra létrejötténél bábáskodjon. Teszi pedig mindezt úgy, hogy tekintélye és társadalmi elismertsége töretlenül megmarad az éppen hatalmon lévő vezető réteg előtt.

Az események főszereplője Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord herceg, aki az Ancien Régime alatt, XVI. Lajos francia király uralkodása idején előbb teológiai tudás nélkül püspök lett, majd a forradalom javára lemondott egyházi földjeiről. Ezután évtizedeken keresztül úgy irányította a francia külpolitikát, hogy nem volt diplomáciai végzettsége és nyelveket sem beszélt. Segítette Napóleon hatalomra jutását és a Konvent megbuktatását, majd Napóleont ejtve, a Bourbon-restauráció szolgálatába állt. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson külügyminiszterként Franciaország számára olyan pozíciókat biztosított, mintha az ország nem is vesztesként, hanem győztesként került volna ki az évtizedes küzdelemből. Ezután segítette a Bourbonok végleges eltávolítását a hatalomból, hogy a polgári-liberális Lajos Fülöp rendszerének útját egyengesse. Mindeközben fizetett ügynöke előbb Oroszországnak, később Ausztriának, szeretőinek se szeri se száma, ellensége és barátja pedig egyre több. Tevékenysége a történelem távlatából vizsgálva is rányomta bélyegét a mai Európa politikai arculatára.

Talleyrand ősi frank nemesi családból származott. Wilgrin 843-ban lett Angouléme és Périgord grófja, s a család 1166-ban vette fel a Talleyrand nevet. Az ősök közé tartozott Adalbert de Périgord gróf is, akinek egy mondata híressé vált. 990-ben Hugo Capet, a Párizs grófjából lett király megkérdezte tőle: „Ki csinált belőled grófot?” A történelmivé lett válasz így hangzott: „És belőled mit gondolsz, ki csinált királyt?”

A herceg 1754-ben született. Születése után nem sokkal – a kor szokásai szerint – szülei egy dajkának adták ki, aki a gondjaira bízott csecsemőt egyszer leejtette. A gyermeknek eltört a jobb lába, de a gondatlan dajka ezt észre sem vette. A csont rosszul forrt össze, s Talleyrand ennek következtében élete végéig csak mankóval tudott járni. Testi hibája elzárta a főnemesi elsőszülöttek kötelező katonai karrierjétől, ezért szülei úgy döntöttek, hogy 15 éves korában papneveldébe adják. Származása folytán ugyanis a főpapi pálya jöhetett még szóba. Itt eltöltött éveiről később így írt: „Jól tudtam, hogy mindaz, amit a dékán úr prédikál, és mindaz, amit az anyám gondol, nem egyeztethető össze a valósággal. Jól tudom, hogy semmiféle valós ismereteik nincsenek. Én lenézem a vallást, amelyet ők gyakorolnak.”
A fiatal papnövendék 18 éves korára, fogyatékossága ellenére, a nők bálványa lett. Visszahúzódó, finom természete, szőke haja, hideg kék szeme és borotvaéles esze feledtették testi hibáját. Hamar rájött, hogy a szellemi erő messze nagyobb a fizikainál, s ez az ismeret egész életét meghatározta.

XVI. Lajost 1775-ben koronázták királlyá, melyen a fiatal papnövendék Talleyrand is részt vett. Az eseményről így írt: „XVI. Lajos megkoronázásától datálom a szerelmemet több asszonnyal, akik figyelemreméltóak, a legkülönbözőbb származásúak voltak és akiknek a barátsága egész életemre kihatott.” A koronázási ünnepség résztvevőinek többsége bő másfél évtizeddel később szó szerint elvesztette a fejét.
A huszonegy éves fiatalembert még ebben az évben küldöttnek választották meg az ötévente összeülő egyházi gyűlésre, melynek feladata – mai szóval – az egyházfinanszírozási kérdéseknek a kormánnyal való egyeztetése volt. Ez volt élete első komolyabb megbízatása, s olyan ügyesen tárgyalt, hogy a gyűlés résztvevőinek osztatlan elismerését váltotta ki. Annyira, hogy kinevezték egyháza állandó megbízottjának a pénzügyminisztériumba. Kor- és paptársainak ugyanakkor fel se tűnt, hogy teológiai ismeretei mennyire hiányosak. Huszonöt évesen már fővikárius Reims-ben. Párizsban meglátogatja Voltaire-t, csodálja éleslátását, bölcsességét és a találkozó miatt egyházi botrány tör ki. Mivel nagybátyja a reimsi hercegprímás, a vihar gyorsan elül, de a találkozó nem marad nyom nélkül az ifjú főnemesben, s ez később meglátszik a forradalom kitörésekor tanúsított magatartásán is.

Az amerikai függetlenségi háború még a francia forradalom kitörése előtt robbant ki, Franciaország pedig a szabadságáért harcoló fiatal USA mellé állt. Talleyrand saját vagyonából is segítette a háború finanszírozását, de zseniális éleslátással később mégis így írt az eseményekről: „Az emberiség történelme megtanított bennünket arra az igazságra, hogy a gyűlölet mindig ott lép fel a leghevesebben, ahol a kommunikációs lehetőségek a legkönnyebbek és a legkényelmesebbek. Amikor az első európaiak Amerikába mentek, s ott berendezkedtek, hamarosan szűk lett nekik a kontinens és addig harcoltak egymással, amíg az egyiket el nem nyomták és a másik úrrá nem vált.”
Ez a nézet szűk száz év múlva valóra is vált az USA történelmében, amikor a fiatal államban kitört a polgárháború.

Talleyrand 1789. januárjában, a forradalom előestéjén, 32 éves korában vette át püspöki kinevezését. A magas egyházi fizetést ugyan elfogadta, de kora gondolkodóihoz hasonlóan világosan megértette, hogy a jövő nem az arisztokráciáé, vagy a katolikus egyházé, hanem a harmadik rendé, a polgárságé. A régi rendet még fenntartani akaró XVI. Lajosról így nyilatkozott: „Annyi hősiesség sem volt benne, mint egy vajúdó asszonyban.”

A forradalmi nemzetgyűlés az USA mintájára kikiáltotta minden ember egyenlőségét, a király számára protokolláris szerep maradt. A főnemesek jelentős része emigrált. Talleyrand ugyanakkor felszólalt a nemzetgyűlésben, ahol javaslatot tett egy nemzeti bank létrehozására, valamint a hossz- és súlymértékek egységesítésére.
Az egyházi személyeknek fel kellett esküdniük az új alkotmányra, amit sokan megtagadtak. Utódaikat Róma nem ismerte el. Talleyrand püspök viszont a római tiltakozás ellenére felszentelte az újonnan kinevezetteket, sőt egy nemzetgyűlési beszédében bejelentette, hogy mint az egyház egyik legmagasabb rangú képviselője, a forradalom javára ellenszolgáltatás nélkül lemond minden egyházi birtokról.
A herceg ettől kezdve a forradalom egyik legismertebb vezetőjévé vált, s 1790. elején az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elnökévé választották.

Ebben az időben keresték fel egykori püspökségének papjai, és számon kérték tőle az egyházi földekről való lemondást. A herceg jéghideg válasza így hangzott: „…Igen, határozottan úgy vélem, hogy bigott buzgalmuk megtévesztő. Ha valamennyi eszköz az egyház kezében van, az a legfőbb emberi jogok megsértését jelenti.”

Miután barátja, Mirabeau, a külügyi bizottság tagja meghalt, helyét Talleyrand vette át. Rövidesen megkapta első diplomáciai megbízatását: 1792. elején Londonba kellett utaznia, hogy országa számára megnyerje Anglia jóindulatát. Noha magánemberként utazott, rövidesen fogadta ifjúkori barátja, a legendás hírű angol miniszterelnök: William Pitt. A küldetés sikeres volt: a következő néhány évben Anglia jóindulatú semlegességgel viszonyult a francia változásokhoz.

Hazatérte után Talleyrand előállt azzal a javaslattal, hogy létre kell hozni egy olyan intézetet, mely összegyűjti mindazt, amit az emberi szellem létrehozni képes. Ez volt a későbbi Tudományos Akadémia. Ebben az évben született meg javaslata az általános közoktatásra is, amit három évvel később az új kormányzat az elsővel együtt meg is valósított.

A forradalom új fordulatot vett, amikor kimondták az uralkodó trónfosztását és megbukott a majdnem másfélezer éves francia királyság. Talleyrand az elsők között volt, aki felismerte az új irányvonalat: a külföld számára megfogalmazott jegyzékben „leleplezte” a monarchia visszaéléseit. Ezzel párhuzamosan, alig nyolc nappal a király bukása után, megtette az első lépéseket az ország elhagyására. Jó oka volt rá, hiszen korábban igyekezett a már csak névlegesen uralkodó királlyal is jó kapcsolatot fenntartani arra az esetre, ha ismét felülkerekedne a királypárti ellenzék. A hatalomra jutott jakobinus diktatúráról tudta, hogy radikálisan át akarja alakítani a hatalmi struktúrát és a társadalmat. Talleyrand addigi sokismeretlenes játszmája életveszélyessé vált, s számára nem maradt más hátra, mint az emigráció.
Végül Danton aláírásával, öt miniszter ellenjegyzésével megkapta útlevelét és 1792. szeptemberében Londonba utazott, majd nemsokára New Yorkba tette át székhelyét. Három hónapra rá a Konvent vádat emelt ellene, így hazatérése teljesen ellehetetlenült.

A jakobinus diktatúra alatt Dél-Franciaországban kitört az ellenforradalom. A kormányerők korzikai származású politikai biztosa fiatal földijére, egy Bonaparte nevű tisztre bízta Toulon ostromát. Ez volt Napóleon első győztes csatája, s nem sokkal ezután tábornokká nevezték ki a huszonnégy éves fiatalembert. Hamarosan Robespierre-el is közeli kapcsolatba került, ami majdnem vesztét okozta, ugyanis a polgárság 1794. júliusában leszámolt a jakobinus rendszerrel, a vezetőket kivégezték, Napóleont pedig börtönbe csukták. Bár néhány hét múlva szabad volt, de az új hatalom, a Direktórium nem ismerte és nem is bízott meg benne, bár az ifjú tábornok többször is felajánlotta szolgálatait.

A királypárti és baloldali felkelések egymás után rázták az országot, s a Direktórium hatalma egyre nagyobb veszélybe került. Amikor Párizsban fellázadt a tömeg, Napóleon éppen kéznél volt, sikeresen meg is fékezte a lázadást, megmentve ezzel a kormányt. A hála nem maradt el, s a fiatal korzikai tábornok megkezdte menetelését a hatalom felé. Talleyranddal való levelezése is ebben az időben kezdődött, és a következő években egymásnak küldött írásaik csak százas nagyságrendben voltak mérhetőek.
A jakobinusok által Talleyrand ellen kiadott elfogatóparancsot visszavonták, így a herceg 1796. novemberében ismét Párizsban volt.