3 éve kezdtem el bejárogatni ping-pongra tesin. Majd később azt követte az, hogy bejárogattam edzésre. Az első mikor meglátták, hogy fogom az ütőt az volt, hogy rögtön kioktattak, hogy az úgy nem jó. Megtanultam elölről az alapokat ahogy kell. Bár az ütéstechnikáim nagyon merevek voltak az edző elmondásai szerint (most már szerencsére ez is kiküszöbölődni látszik), mégis jól ment kezdőhöz képest...sőt.
Következő évben már rendszeresen jártam le az edzésekre és egyre jobban ment. Az amatőr BME-s bajnokságon 3. lettem. Ezen felbuzdulva, meg látván, hogy ott folytak az edzés mellett a bajnoki meccsek, megérdeklődtem, hogyan lehet bekerülni egy csapatba. Előző félévben az őszi szezont már MAFC V. csapattagként kezdtem. Szokatlan volt a mászkálás, a tét súlya, maga a légkör, meg ilyenek pl hogy 60-70 éves sporttársakat is tegezzen az ember, ne hogy már lemagázd őket . Lassan belerázódtam, és állandó játékosává váltam a csapatnak szinte egyből, csak a legnehezebb meccseken játszott más, tapasztaltabb helyettem és ez teljesen feldobott, hogy elsőre sikerült helytállni és bizonyítani, hogy igen is van keresni valóm a csapatban.
Jött a tavaszi szezon 3.-ként végeztünk a bajnokságban, szinte állandó tagja voltam a csapatnak minden meccsen. Az utolsó meccseken pedig sikerült elérni, hogy gyakorlatilag erős húzó emberré váltam én is, és sorról-sorra hoztam a jó eredményeket.
Ezután következett az osztályozó, a Kerületi első osztályba jutásért. Rosszul indult, mert kapásból kikaptunk, és nagyon nehéz meccsek voltak. Ám sikerült helytállni. Utána hoztunk a hátra lévő 4 meccsből 4-et, és elsők lettünk. Így feljutottunk és ősszel már a XI. kerületi 1. osztályban küzdhetünk tovább.

Két nagyon érdekes és emlékezetes pillanatom az év folyamán:

1. Őszi fordulóban egyetlen egyszer kaptunk ki, a mozgássérült és kerekesszékes csapattól, a Máitól. Jól játszanak, na meg a pszichikai hatás is ugye . 3-ból 2 meccset már hoztam és odaszóltam a CSK-nak, hogy hogyan állunk kb féltávnál, erre ő: ''Az a két meccs van amit te hoztál...'' Fél pillanat után visszatettem az állam. Aznap 2x annyit sikerült hozni, mint a többiek összesen, azt a két meccset...ki is kaptunk 3:13-ra .

2. Osztályozó, erős csapat legerősebb embere ellen játszottam. Az elején nagyon meglepett 5:11, aztán 9:11 majd 12:14. Ez csak a szerencsén múlott hogy nem csíptem már el az utolsó szettet ellene, de mindegy. Na mondom egész jó volt, tetszett a meccs annak ellenére, hogy kikaptam. Leülök. Csapattársam: ''Nem baj, szép játék volt, ő a listavezető egy osztállyal feljebb.'' Ekkor nagyot nőtt az egóm...

Tudom utolsó osztályból előre lépni utolsó előttibe nem nagy dolog, mondhatnák NB I-II-III-asok vagy akár Budapest I-II-es játékosok. Mégis valahol el kell kezdeni, és tudni kell értékelni a sikert, már az elején is...szerintem...

Rab madár

Szoba sarkában vaskalicka
melynek egy kis madár a lakója.
Körös-körül néma csend
csak néha egy falióra zeng.

Egy apró gondolat születik
s lelke máris röppenik
száll, száll meg nem áll
egyszer csak valakit megtalál.

S már nem magányosan áll
mellette ott egy másik madár
szíve, mint a szárnya verdes,
mert vele van ki néki kedves.

Ám hírtelen egy hang kondul,
mert a vasajtó kifordul
s a szép gondolat tova száll
nem úgy, mint madarunk ki áll.

Szállj, most szállj kis madár
el messze, tova már!
De nem mozdul, némán áll
mert ő már csak egy rab madár.


Tenger

Csendben szól a hívó szava
szinte bárkit megtalála
hajósunk is óckodott
ám mégis vitorlát bontott.

Mivel ilyet még nem látott
lassan, óvatosan hajózott
kis hajója lágy ölében
szelte a habokat tengerében.

Távolban egy sugár csillant
kis hajósunk bele pillant
szinte vakítóan fényes
mégis valahogy olyan édes.

Helyzetet most megszokva
gondolatokkal támogatva
egy kötelet megrántva
a fővitorla is kibontva.

Hírtelen lágy szellő kél
mi a ponyvákba beletép
de nem durván, csak lágyan
hajósunk hajója így suhan.

Gomoly felhők gyülekeznek
kis szellőből mást keltenek
orkán hangja üvölt, s lázad
kis hajósunkra támad.

Ő tudta, ilyen ez, tengeri
csak reméli, hogy átvészeli
vad viharban kitartott
s partjára visszajutott.

Bár szinte épen úszta meg
egy gondolat mégis kerekedett:
felkészülve visszatér a tengerre
ám addig ő állóvizek embere.


Egy-egy nyugodt este csendességében születtek...

A történet akkor kezdődött, mikor bekerültem egyetemre elsősként, persze otthonról két jól megpakolt utazó táskával. Első körben még kocsival hoztak koleszba, hát ki gondolná, hogy az mekkora áldás, hogy nem tömegközlekedsz. Na szóval első hét végén rutintalan kollégistaként ugye elfogyott az a rohadt sok, akár több hónapra is elegendőnek tűnő hidegélelem, valamint több napig kitartó rántott hús hegyek, amit otthonról küldtek nehogy éhen haljon ám itt fent az ember a nagy városba, ill. hát aktívan sportoló egyén lévén a ruhák sem voltak már makulátlanok, így hát nincs mit tenni, irány haza.
Ez nagyon szépen és jól hangzik, de hát itt a fővárosban pénteken alig van csak kis forgalom, néhány baleset meg káosz. Ne mindegy szóval jól megpakolva elindultam első állomásomhoz a népligethez, ugye busszal onnan megy a nép messze vidékre. Persze hogy sikerült már rögtön lekésni a kinézett bkv buszt, és mit ad Isten az átlag 6-8 percenkért járó busz most 20 perccel később jött teljesen tele. Na de sebaj én még felférek. Biztos örültek a szép nagy utazó táskáknak mikor már így is alig fértek el. Aztán villamos, majd metró. Első közlekedésnek a franc se foglalkozik azzal, hogy ennyi ember megy mindenfelé. Kit zavar, itt biztos ez a megszokott - gondolod magadban, persze később rájössz, hogy minél többen vannak a metrón meg a villamoson, annál több emberrel találkozol hazafelé magad is népliget peronjain ill. a távolsági buszon.
Szerencsésen megérkezvén a népligetbe kinézem honnan indul a buszom, és mondom király 15 perccel korábban itt is vagyok. Kényelmesen beállok a megállóba…azaz csak álltam volna. Annyian voltak, mint a szemét! A peronra nem tudtam kilépni az épületből. Ez a sok ember mind arra megy amerre én és pont most??? Na mondom frankó ez is, hát nincs más, ledobtam magam bent egy padon, feltettem a fülesem azt hallgatok kis zenét, azt akkor majd a következő busszal megyek. Látva ugye ezt a hatalmas tömeget már fél előtt kicsivel kiálltam, hogy jól tudjak helyezkedni az ajtóhoz, amit már benéztem mikor szépen vizslattam azt, hogy megy el a busz, amit eredetileg megpályáztam volna. Szóval már beálltam, s csak vártam hogy leteljen az a 20 perc kb. Ekkor vettem észre, hogy mint valami mágikus pont köré úgy gyűltek oda az emberek. Még szerencse, hogy az a két táska kicsit visszatartotta a tömeget attól, hogy a 10-20 ember/ m^2 sűrűséget átlépjük a peronon, legalább is ott, ahol én álltam...
Végre! Begurult a buszom a megállóba, s a jó helyezkedésnek köszönhetően ajtónál álltam egyből. Leszáll a sofőr: „A nagy táskákat kérjük betenni az alsó csomagtérbe.” Erre én: „Vállalja érte a felelősséget?” „Azt nem.” Gondolom vette, mert tovább nem erősködött. Akik persze a csomagtér mellett álltak azokra hatott a duma, azonban a mögöttem lévők túlságosan féltették a helyüket szintén, amit már ők is vagy 20-30 perce befoglaltak, hogy nekik is biztosan legyen helyük. A sofőr kimondta a varázsszót mikor elfoglalta a székét: „Lehet jönni…” Ekkor azok a szép nagy utazó táskák is kicsinek kezdtek érződni. Hirtelen valahogy az a sok ember fele akkora helyen is elfért! Löktek jobbról, löktek balról, na meg persze a változatosság kedvéért hátulról is. És kik? Na persze hogy 80 és a halál közötti nagymamák, akik menni is alig tudnak, de úgy néz ki közelharcban iszonyat rutinra tettek szert a hosszú évek során. Jól megpakolt csomagokkal ők is, hogy haladjon a sor már kb. Nagy nehezen, mintha hiénák fogságából szabadultam volna kb, fel tudtam lépni a lépcsőre megvettem a jegyem, leültem s hazáig aludtam egy jót, rápihenve erre a kis élet-halál harcra.
Következő héten már rutinosan fél órával busz indulása előtt kitéptem a népligetbe belekalkulálva a pénteki fővárosi tömegközlekedési mókákat is. Ott megvettem a jegyem elővételben, na persze kis táskával, hiszen akkor már mosás probléma el lett rendezve fent a koleszban, így csak kajának kell hely. Na meg pár könyvnek max, ha vagy olyan elvetemült, hogy hazaviszel akármi tanulni valót is vidékre, amiről persze később letettem, mert rájöttem, hogy teljesen elvetélt ötlet a tanuljunk hétvégén, otthon vidéken, családi házban dolog…

folyt. köv.