A történetem
Tavasz van. A fák egyre zöldülnek, a természet kezd ébredezni téli álmából. A nyitott ablaknál hallani a sok kis madár csiripelését. Hogy ne csak bentről nézhessem és hallhassam ezeket a dolgokat, megyek egyet sétálni. Mióta Debrecenben tanulok, elég kevés időt fordítottam az itteni ismerőseimre, barátaimra.
Sétálok... Érdekes, most nem hoztam magammal a telefont, és nem hallgatok zenét. Ez ritka, mostanában elég bezárkózott voltam, és enélkül nem is mentem sehová. De most valahogy nem érdekelt, csak a nyugodt természet hangjait akartam hallani. Először a városközpont felé vettem az irányt, ott még ismerősökkel is találkozhatok. Felmegyek a helyi rendezvénycsarnokhoz. Általában itt mindig van valaki, biztosan nem leszek egyedül. Megláttam ott egy volt osztálytársamat, és még rajta kívül pár embert. Odamentem hozzájuk, mert lassan egy éve már, hogy utoljára beszéltünk. Jó volt újra találkozni vele.
Kézfogás, majd bemutatkoztam a többieknek. Sosem láttam még őket. Mint kiderült, azért nem, mert messziről jöttek. Budapestről. A szürke tömegből kitűnt egy lány. Rajta kívül két lány volt még, és három fiú. Az egyik fiú a volt osztálytársamnak unokatestvére, a többiek az ő barátai. Csak egy napra jöttek, ma este már mennek is haza. Beszélnek valamit hozzám, de már nem emlékszem hogy mit. Nem is figyeltem oda rájuk, csak azt a lányt néztem. Ő is engem, szinte csillogott a tekintete. Egy pillanatra elnéztem oldalra, majd újra a szemébe. Még mindig csak engem néz, és mosolyog. Kedves mosolya volt. Odamentem hozzá, elmondom a nevem. "Hiszen most mutatkoztál be" - mondja, majd halkan elneveti magát. Tényleg, igaza van. Ez hogy történhetett? Kiesett ez a pillanat, akkor éppen nem emlékeztem rá. Aztán később beugrott, de még mindig ezen gondolkozom, miért mutatkoztam be újra neki? Talán mert zavarban voltam? Vagy ennyire megzuhantam volna az előző, gyakorlatilag néhány héttel ezelőtt ért csalódásom miatt, hogy már gondolkozni sem tudok normálisan? Nem tudom.
Ötlet?
