2023. január 28., szombat

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Sötét tavasz

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Még be sem fejeződött az előző történetem, máris egy új kezdődik el...

[ ÚJ TESZT ]

A történetem

Tavasz van. A fák egyre zöldülnek, a természet kezd ébredezni téli álmából. A nyitott ablaknál hallani a sok kis madár csiripelését. Hogy ne csak bentről nézhessem és hallhassam ezeket a dolgokat, megyek egyet sétálni. Mióta Debrecenben tanulok, elég kevés időt fordítottam az itteni ismerőseimre, barátaimra.

Sétálok... Érdekes, most nem hoztam magammal a telefont, és nem hallgatok zenét. Ez ritka, mostanában elég bezárkózott voltam, és enélkül nem is mentem sehová. De most valahogy nem érdekelt, csak a nyugodt természet hangjait akartam hallani. Először a városközpont felé vettem az irányt, ott még ismerősökkel is találkozhatok. Felmegyek a helyi rendezvénycsarnokhoz. Általában itt mindig van valaki, biztosan nem leszek egyedül. Megláttam ott egy volt osztálytársamat, és még rajta kívül pár embert. Odamentem hozzájuk, mert lassan egy éve már, hogy utoljára beszéltünk. Jó volt újra találkozni vele.

Kézfogás, majd bemutatkoztam a többieknek. Sosem láttam még őket. Mint kiderült, azért nem, mert messziről jöttek. Budapestről. A szürke tömegből kitűnt egy lány. Rajta kívül két lány volt még, és három fiú. Az egyik fiú a volt osztálytársamnak unokatestvére, a többiek az ő barátai. Csak egy napra jöttek, ma este már mennek is haza. Beszélnek valamit hozzám, de már nem emlékszem hogy mit. Nem is figyeltem oda rájuk, csak azt a lányt néztem. Ő is engem, szinte csillogott a tekintete. Egy pillanatra elnéztem oldalra, majd újra a szemébe. Még mindig csak engem néz, és mosolyog. Kedves mosolya volt. Odamentem hozzá, elmondom a nevem. "Hiszen most mutatkoztál be" - mondja, majd halkan elneveti magát. Tényleg, igaza van. Ez hogy történhetett? Kiesett ez a pillanat, akkor éppen nem emlékeztem rá. Aztán később beugrott, de még mindig ezen gondolkozom, miért mutatkoztam be újra neki? Talán mert zavarban voltam? Vagy ennyire megzuhantam volna az előző, gyakorlatilag néhány héttel ezelőtt ért csalódásom miatt, hogy már gondolkozni sem tudok normálisan? Nem tudom.

Még mindig mosolyogva, elmondja az ő nevét is: "én pedig Anna". Kicsit félrevonultunk, sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy ő is most elsős, középiskolában. Látom intenek a többiek, menjünk oda. Lassan készülődniük kell, nem soká indul a vonat. Leírjuk egymás telefonszámát, majd visszamegyünk a többiekhez. Elkísérem őket az állomáshoz. Még ott is beszélgetünk, megígérem neki hogy fel fogom hívni. Jön a vonat. Olyan furán látok mindent. A vonat is mintha egy ilyen gömbszerű valami lenne a távolban. Mindegy, nem is foglalkozom ezzel. Csak nézem őt, és ő is a szemembe néz. Átöleljük egymást, adok neki két puszit. Felszállnak a vonatra, az elindul, és integetünk egymásnak. Este van, megyek is haza, lefekszem aludni. Alig várom hogy másnap legyen, hogy hívhassam...

Éjjel nem alszom, végig rajta gondolkozok. Lehet, hogy végre eltűnik minden szomorúság, és boldog lehetek? Lehet, hogy nem kell tovább egyedül lennem, és csak vágynom az elérhetetlent? Lehet... De eljön a reggel, és én felhívom. Épségben hazaért, az úton nem volt semmi gond. Néhány percet beszélünk, megkérdezem tőle, hogy jól aludt? Mondta hogy nem igazán, mert egész éjjel rám gondolt. Ennek nagyon örültem. Ő visszakérdezett, és mondtam, hogy én sem aludtam, mert rá gondoltam. Végül le kellett tennünk, mert ő is készült iskolába, és én is. "Délután hívlak, puszi." És leteszem. Kicsit szédülök, nehezen kapok levegőt, de mennem kell iskolába. Elindulok...

Átlagos iskolai nap. Talán annyi nem átlagos van benne, hogy írtunk irodalomból témazárót. Nem sikerült túl jól, több időt kellett volna tanulásra fordítanom. Nem baj, majd kijavítom. Hazaérek az iskolából. Mostanában nagyon fáradékony vagyok. Olyan dolgoktól fáradok el, amit régebben minimális erőfeszítéssel megcsináltam. Mindegy, pihenek egy kicsit. Lefekszem az ágyba, és pár perc alatt elalszom. Amikor felkelek, őt látom magam előtt. Persze csak a lelki szemeimmel. Felhívom, és ismét meghallom kedves hangját. Közben éppen a szobában sétálgatok, amikor kérdez valamit. Nem emlékszem hogy mit. Elejtem a telefont, összeesek.

Néhány perc múlva kábultan felébredek, nem értem mi történhetett. Elájultam. De mitől? Lehet, hogy leesett a vércukorszintem? Dehát sosem volt ilyesmi bajom, és éhes sem voltam. Nem megyek orvoshoz, jól vagyok. Újra felhívom őt. Elnézést kérek, amiért az előbb hirtelen nem szóltam egy szót sem. Erre ő azt feleli, ne kérjek elnézést. Örül, hogy most már jól vagyok, de nagyon aggódott értem. Megnyugtattam, hogy ne aggódjon, semmi bajom. Pár másodpercnyi néma csend következik, majd halkan felsóhajtok. "Mi az?" - kérdezi. Elmondom, hogy "hát... én csak... sajnálom hogy olyan messze van Budapest". Érzem, hogy ennek a mondatnak még komoly következményei lehetnek. Jól sejtettem. Megkérdezi, hogy miért, mi lenne köztünk ha közelebb lakna. Visszakérdezek, hogy ő mit szeretne. "Naaa! ne légy már ilyen, én kérdeztem először." - mondja nevetve. Én is közben mosolygok, és csak annyit mondok, hogy "több". Megbeszéljük, hogy jövő hétvégén (10 nap múlva) találkozunk. Felmegyek Pestre, vonattal két és fél óra alatt odaérek. Eltervezzük előre a dolgokat, mindent, részletesen. Teljesen belefeledkezünk a beszélgetésbe, ránézek a telefonra, és hívásidőtartamot látom: 60 perc 21 másodperc... 22... 23... és be is sötétedik közben. Jó éjszakát kívánunk egymásnak, majd (nehezen) letesszük.

Éjszaka ismét nem sokat alszom. Az órára nézve látom, hogy már hajnali 1 is elmúlt, de mégsem tudok aludni. Most már muszáj! - mondtam magamban. Holnap is, szokás szerint 5 órakor kell kelnem, nem fogom tudni kipihenni magam. Még egy kicsit gondolkozom, majd becsukom a szemem. Nehezen sikerül elaludnom, de ez az állapot nem sokáig marad így. Rémálmaim vannak, és felriadok. "Igen... az egész csak álom volt, nincs semmi bajod. Egészséges vagy, mint a makk. Nem fogsz meghalni." - mondogattam magamban. Visszaalszom, de itt a reggel. Ébredni kell.

Felkelek, rosszul érzem magam. Kicsit megint szédülök, mintha ilyen fényes pontokat látnék. Kimegyek a konyhába, iszom egy pohár vizet. Jön kifelé öcsém is, biztosan a zajra ébredt fel, amit pohárkeresés közben csaptam. Köszönök neki. Megkérdezi: "mit mondtál?". Mondom "csak azt, hogy hello.". Öcsém nevet egyet, majd így szól: feküdj még vissza egy kicsit, nem értem mit beszélsz. Én sem értettem. Soha nem éreztem még ezt. Mintha a szám nem úgy mozogna ahogy szeretném. Teljesen artikulálatlanul beszélek. Máskor is voltam már nagyon fáradt, de ilyen akkor sem volt még velem. Kicsit meg is ijedek most, mi van velem? Iskolába ma is menni kell, így nem tehetek mást, csak felöltözök, fogom a táskámat, és megyek az állomásra. A vonat körülbelül 40 perc alatt ér be Debrecenbe. Ahogy megyek végig az utcán, rossz érzésem támad. Nem tudom pontosan hogy mi, de érzem, hogy valami nincs velem rendben. Odaérek az állomásra, és pont jön a vonat is. Sajnos én voltam az utolsó aki felszállt, és nem volt helyem. Jellemző rám... Nem baj, ennyi időt bőven kibírok állva, miért ne bírnék? De a vége felé már teljesen elfáradtam. Már csak pár perc volt a debreceni nagyállomásig. Érzem, hogy zsibbadnak a lábaim. És már a kezeim is kezdenek. Jég hidegek...

Nehezen kapok levegőt. Felidegesítettem magam, mindenen túl sokat gondolkozom. Végre beér a vonat, és sietek a helyközi buszmegállóhoz, hogy elérjem a következő trolit. Minél gyorsabban el akarok jutni az iskolához, ott már biztonságban fogom magam érezni. Ha itt megint elájulnék, az nem lenne túl jó, itt senki sem ismer. Végül beérek, és mire az iskola kapuján belépek, már meg is nyugodtam. Megszűnt az a szédülés, a zihálás, és a homályos látás. Ismét eltelt egy iskolai nap, de feszült vagyok. Félek, hogy valami nagy bajom van.

Felhívom Annát. Elmondom neki a történteket, hogy mostanában nem érzem jól magam. Ő persze azt javasolja, hogy azonnal menjek orvoshoz, de én nem szeretném ezt. Hallani sem akarok erről. De még ekkor, beszélgetésünk közben ismét elkap egy ilyen roham. A pulzusom megemelkedik, pontokat látok a levegőben úszkálni, és érthetetlenül beszélek. Most eldöntöttem, hogy elmegyek egy orvoshoz...

Félve, remegő kezekkel mentem. Elmondom neki a panaszaimat, majd nagyra nyílt szemekkel néz végig rajtam. "Valami gond van, doktor úr?" - kérdeztem. "Nem, nem, nincs semmi gond. Most meg fogom vizsgálni..." - nyugtatott. Megvizsgált, és adott egy beutalót a kórházba. Másnap bemegyek...

Szinte az egész napom a kórházban, különböző vizsgálatokkal telik. Amikor délután bemegyek az eredményekért, az orvosnak nem túl biztató a tekintete. Nagyon félek. Volt is rá okom... Szóval: felém fordulva ezt mondja: "Sajnálom, rossz híreim vannak." Még semmit nem tudok pontosan, de most teljesen összetörtem. Elképzelésem sem volt hogy mi lehet a baj, illetve mindenfélére gondoltam. Sokat magyarázott, hogyan és meddig lehet kezelni, és hogy mi is ez igazából, de nem nagyon értettem. És nem is tudtam rá odafigyelni.

Szóval megkérdezem, mi a betegség neve? Ő azt mondja: "Sclerosis multiplex egy változata. Sajnos ez... olyan, hogy a központi idegrendszer fehérállományát támadja, ezért az... fokozatosan... leépül, addig, amíg... az agy már az élethez nélkülözhetetlen funkcióit sem tudja majd ellátni." Könnycseppek jelennek meg a szememben, majd az arcomon is. "Meddig lehet ezzel együtt élni, doktor úr?" - kérdezem, és ő lefelé néz a földre. "Hát... ezt nem lehet tudni pontosan. Ez egy autoimmun betegség, vagyis az immunrendszer a saját testének egy részét fordítja maga ellen. Attól függ, hogy mennyire tud erős maradni. A stressz jelentősen súlyosbíthatja a betegséget. Nagyon ritka ez, és gyors lefolyású. Körülbelül 5-6 hónap, amíg a fehérállomány annyira károsodik, hogy nem tudja tovább..." - eddig hallottam. Innentől már egy szóra sem tudtam odafigyelni. Kétségbeesetten kezdtem elgondolkozni az életemen. Nem fogom már tudni véghezvinni nagy álmaimat. Kimegyek a kórházból, már este van. Zuhogó eső. Márciusi eső. Annyira szeretem hallani, látni ahogy csak hullik az égből. Vajon meddig élvezhetem még? Leülök egy padra, és hagyom, hogy teljesen elázzak. Mikor hazamegyek, átöltözök, és lefekszem aludni. Csak gondolkozom, de muszáj pihennem már egy keveset. Teljesen ki vagyok merülve.

Péntek reggel van. Sikerült aludnom 5 órát. Ez nálam soknak számít. Mikor kinyitom a szemem, azt hiszem, hogy az egész csak egy rossz álom, hogy velem ilyen nem történhet meg. Ám amikor kiszállok az ágyból, és megpillantom a vizes ruhákat, és a vizsgálati eredményeket, minden világossá válik. Felhívom Annát. Felveszi, a mindig vidám hangján: "Hát sziiia, mit szeretnél ilyen korán?" Visszaköszönök, majd megkérdezem, hogy nem lehetne, hogy inkább ezen a hétvégén találkozzunk? Beleegyezik, neki ez is jó. "Ugye nincs semmi baj?" - kérdezi. Azt mondom hogy nincs, csak nagyon szeretném már látni. Eszembe jut, hogy én nem mehetek oda, mert bármikor rosszul lehetek. "Nem tudnál te jönni ide?" - kérdeztem. Biztosan megérezte, vagy megsejtette, hogy valami nincs rendben, mert már nem olyan hangsúlyjal beszélt, mint előtte. Mondta, hogy de, le tud jönni, csak akkor megkéri az egyik barátnőjét hogy kísérje el, ő addig eltölti majd az időt volt osztálytársammal. Vele le is szervezem, hogy biztosan minden jó legyen. Megbeszéljük a találkozót holnapra. "Akkor szombaton találkozunk. Szeretlek!" - mondtam, és kaptam a választ: "Én is nagyon Szeretlek!" Kicsit érdekes, hogy 3 napnak kellett eltelnie addig, hogy ki tudjam mondani: szeretem. Bár még csak egyszer találkoztunk, de telefonon már többet beszéltünk, és nagyjából megismertük egymást. Közben a szüleimnek is elmondtam mindent, érthetően teljesen összeomlottak. Lefekszem aludni, és csak várom a holnapot.

Ajánlott zene: Ákos - Minden most kezdődik el

Reggel van. Megint tudtam aludni. Azt hittem, hogy az ember ha megtud egy ilyen szörnyűséget, akkor azután élete végéig egy percet sem tud majd aludni. Úgy látszik tévedtem. Nemsoká érkezik a vonat, megyek is elé az állomásra. Eljövünk Annával hozzánk, a kísérő barátnőt pedig volt osztálytársam viszi el valahová. Az állomásról már kézen fogva jövünk hazafelé. Nem sokat beszélünk, csak nézünk egymásra, és mosolygunk. Közben én azon gondolkozom, hogy nemsoká megtöröm a mosolyt, és csak a könnyeknek lesz helye. Miért? Miért pont én? Amikor életemben először kezd minden rendben lenni, akkor jön ez a szörnyűség. Hazaérünk. Nincs itthon senki. Bejövünk a szobámba, leültetem az ágyra, és én mellé ülök. Újra megfogom a kezét, és gyengéden szorítom, nem engedem el. Gyönyörű barna szemébe nézek, és érzem, ahogy könny csordul végig az arcomon. Nem érti, csak néz rám. "Mi a baj?" - kérdezi rémült tekintettel. És elmondom neki: "Beteg vagyok. Meg fogok halni. Néhány... talán 6 hónapom van még." Az ő szeméből is kicsordulnak a könnyek. "Mondd, hogy nem igaz. Kérlek, mondd." - mondja zokogva. Csak annyit tudok mondani halkan, hogy nagyon sajnálom. Átöleljük egymást, és hosszú percekig így ülünk egymás mellett. Szinte már szorítom őt, és ő is szorít engem.

Nagyon nehéz döntés előtt állok. Az lenne a leghelyesebb, ha most véget érne a kapcsolatunk, hogy ő ne szenvedjen majd. Szörnyű érzés lenne magára hagyni ebben a világban. Elmondom neki, hogy ez lenne a legjobb. De nem hallgat rám. Velem akar lenni, amíg itt vagyok neki. Ismét megölelem, és ő a vállamra hajtja fejét. Hazatelefonál, megbeszéli a szüleivel, hogy itt aludhasson. Nehezen, de beleegyeznek. Egész délután beszélgettünk, közben végig fogtuk egymás kezét. Eljött az este. Lefeküdtünk aludni. Még ekkor is, ahogy mellettem feküdt az ágyban, sokat beszélgettünk. Aztán megkérdeztem tőle, hogy "Szeretsz?". Erre ő azt felelte: "Mindennél jobban". "Akkor jó" - mondtam, és lassan megcsókoltam. Ez... olyan érzés volt, amit nem lehet szavakkal leírni. Elfeledtette velem a jelen szomorúságát, ami nagyon nagy tett. Ezután ő elaludt. Egy kicsit tovább fennmaradtam, mert nagyon szerettem volna látni, hogy alszik. És láttam... Úgy aludt, mint egy angyal. Boldog vagyok. Boldogabb mint bármikor, egész eddigi életemben.

Még egy szép napot együtt töltöttünk, elmentünk egy parkba, és oda a rendezvénycsarnokhoz, ahol megismertük egymást. Sajnos eljött a délután, amikor haza kellett mennie. Kimentünk az állomásra, és már láttam, ahogy jön a vonat. Még egyszer megöleltem, magamhoz szorítottam, és megsimogattam az arcát. Egy érintés, és egy búcsúcsók. Azt kívántam, ez bárcsak örökké tartana. Könnyeztem, és amikor belenéztem a szemébe, én is ugyanezt láttam rajta. Szörnyű érzés... Tudtam, hogy ő a legnagyobb kincsem az életben, és én fogom neki a legnagyobb fájdalmat okozni.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Hirdetés

Copyright © 2000-2023 PROHARDVER Informatikai Kft.