A történet messze kezdődött, még 13-14 éves koromban. Addig szokványos, vagyis majdnem szokványos kisiskolás voltam. Kicsit jobban tanultam, mint az átlag, de sokkal rosszabb volt a magatartásom az átlaghoz képest. A lényeges eltérések azonban bennem rejtőztek, amik fokozatosan előtörtek.
A diákszerelem utolért engem is, vele együtt jöttek az első csalódások. 14 éves koromban, általános iskolai ballagásom idején töprengeni kezdtem az élet nagy dolgain. Visszaemlékezve, ahogy a társaim őrült módon produkálják magukat a lányok előtt, bízva, hogy „szerelmüket” elnyerik, rájöttem, hogy valami nem stimmel nálam.
Mióta a szerelem hatalmába kerített, azóta komoly kapcsolatokra vágyom. Kissé letargiába is estem, hiszen a komoly 13-14 éves lányok ritkák, mint a fehér holló, egyértelmű tehát, hogy egymagam maradtam. A reménysugarak azonban már felcsillantak, hiszen alig 1 hónapra voltam a középiskolai pályafutásom megkezdése előtt… Reménykedtem: új hely, új emberek, új barátságok, új szerelem.
A beilleszkedéssel nem volt problémám, hiszen kommunikatív, könnyen ismerkedő típus vagyok, sok barátra, ismerősre tettem szert. Amire a legjobban vártam, sajnos késett. Az idő telt-múlt és az emberek a környezetemben szépen lassan párokat alkottak. Persze engemet, mint mindig most sem vettek komolyan, nem találtam olyan lányt, aki hasonló hullámhosszon gondolkodott volna, mint én… Újra gondolkozni kezdtem. Hogyan lehet, hogy a szerelem ennyire letargiába tud dönteni 15 évesen? Miért veszem ennyire komolyan? Miért akarok valakit ennyire szeretni? Nem tudtam elképzelni, mi lehet ennek az oka, főleg hogy családtagjaim, barátaim szeretetéből sohasem szenvedtem hiányt. Gondoltam majd elmúlik és sikerült is erről elterelni a figyelmemet, így el is telt a 9. osztály.
10. osztály elkezdődött. Ekkor megismertem Dórit, nálam egy évvel fiatalabb lányt. Csodaszép lány, tökéletes külső nagy barna boci szemek, amik engem mindig megbabonáznak. A személyiségéből szinte áradt a jó szándék, tapintatos, kedves, odafigyelő magatartása, szinte felhívta magára mások figyelmét. Megismerkedtem vele. Nemsokára azt vettem észre, hogy csak rá gondolok, szaporán kezd verni a szívem ha a közelemben van, néha-néha elakad a szavam ha vele beszélgetek, pedig nem vagyok szívbajos típus, nem szoktam túlságosan zavarba jönni, de nála mégis előfordult. Sajnos a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elképzeltem. Dóri a sok-sok csodás tulajdonsága mellett, életkorából adódóan a naivitást is magával hordozta, így olyanok is a bizalmába férkőztek, akiknek nem kellett volna. És két „kedves” csaj a fejébe vette hogy engem lejáratnak, és megakadályozzák, hogy Dórival egymás között szorosabbra fűzhessük a szálakat. Ez sikerült is nekik. Nem tudtam elhinni, hogy ez miért kellet, és az ebben az érdekes, hogy ők sem tudták hogy ezt miért csinálták... Szerintem szimplán azért hogy kitolhassanak velem. Pedig én semmit sem ártottam nekik. A szituáció egyre bonyolultabb és veszélyesebb kezdett lenni az általuk kreált szituációktól. Cselekednem kellett és szerelmet vallottam neki. A lány meglepődött és tapintatosan visszautasított. Próbáltam úgy tenni mintha mi sem történt volna de nem nagyon jött össze
Fájdalmas hónapok következtek, szerelmi bánat, féltékenység, düh együttesen marcangolták a szívemet. Hiába mondtam Dórinak, hogy ne higgyen el semmit annak a két bajkeverőnek, az vagyok, akivel megismerkedett. A két bajkeverő nagyon jól tudták bonyolítani az eseményeket, olyannyira hogy már Dórira is tudtak hatni tudat alatt és ez kettőnk viszonyának elhidegüléséhez vezetett. Közben persze tartottuk a kapcsolatot kisebb nagyobb szünetekkel. De aztán összejött egy pasival, és a szálak megszakadtak, ezzel együtt elveszett a remény utolsó sugara is.
Kettejük kapcsolata, ahogy a fentiekben megírtam, másfél évig tartott körülbelül. Amíg ők és még sokan boldogok voltak a környezetemben rajtam a depresszióig süllyedő érzelmek állandósulni látszottak. Ekkor barátaim, ismerőseim is felfigyeltek, tudták az addig poénkodó, szinte hiperaktív legény, aki minden turpisságban benn volt, most egész nap az MP3 lejátszóját hallgatja, csuklyával a fején, másoktól félrevonulva. Barátaim szüleim hatására változtattam, méghozzá radikálisan életszemléletemen. Az eredmény bíztató volt. Tanulmányi eredményeim felfelé kezdtek ívelni, visszatért a régi énem, sok buli, flörtök, egyéjszakás kalandok időszaka következett…
A másfél év elrepült és a 12. évfolyamban találtam magam, majd el is fújtam 18 gyertyát a tortámon. Ekkor felgyorsultak az események. Dóri és barátja szakítottak szeptember-október környékén. Persze abban a pillanatban éreztem, hogy újra megpróbáljam. A két bajkeverőtől nem kellett tartanom, benőtt a feje lágyuk, vagy inkább már nem is foglalkoztak mások személyes dolgaival. Újra beszélgetni kezdtünk, de csak módjával. Novemberben bekötésre került az Internet minálunk, így hétvégéken is tudtunk beszélgetni MSN-en. Ha valamelyikkőnk éppen nem ült gépnél akkor e-maileztünk ami, egyre sűrűbben, egyre nagyobb terjedelemben száguldoztak egyik postafiókból a másikba. Ezzel együtt a régi „álmom” feléledni készült bennem…
Minden egyes egymás közt váltott szó, minden találkozás szorosabbra fűzte kettőnk kapcsolatát. Barátok lettünk. Egyre szorosabb barátok. Nagyon jól kiismertük egymást, ezzel együtt meg is lepődtünk kölcsönösen: nagyon sok ponton hasonlítunk egymásra lelkileg. Szükségünk van mindkettőnknek több törődésre, szeretetre az átlagnál, mindketten sokat szenvedtünk a múltban, és azt a pici jót is ha kaptunk az élettől, nagyon megbecsültük. Ha egyikkőnknek valamilyen lelki sérelme volt, azonnal egymás segítségére siettünk, már-már vigyáztunk egymásra. Örültünk mindketten hogy nem sodródunk védtelenül a társadalom tengerén, van kibe kapaszkodni, van aki megvéd, van akit megvédhetünk. Hiszen amit tettünk, azt tisztán önzetlenségből tettük. Azonban mindig éreztem, hogy ő mintha félne tőlem, és egy ponton túl nem akar magához közelebb engedni…
Még mindig a 12. tanévben, februárban, történt egy elég komoly vita közöttünk, ugyanis sítáborban voltunk és még jó páran az ismerős emberek közül, és ott történt néhány dolog, ami iszonyú féltékenységet szabadított fel, majd 2 hétig még nem is köszöntünk egymásnak. Ekkor azonban változás történt. Dóri odajött hozzám, és elmondta, hogy nem szeretné hogy ez folytatódjon, hisz kell hogy egymással törődjünk. Igaza is volt, az a két hét nehéz is volt mindkettőnk számára. Újra elindultak a levelezések, egyre többet beszélgettünk, MSN-eztünk.
Egy márciusi este kinn ültünk egy padon, hosszasan beszélgettünk. Dóri picit fázott és hozzám bújt. Jólesett hogy közel volt hozzám. Ő is mondta, hogy jól érzi magát mellettem. Mintha energiát sugároztunk volna egymásnak, az aznapi problémáink elszálltak és egy idillszerű állapotba kerültünk. Másnap megismételtük a találkozást. Összebújva álltunk egy kisbolt mellett a sötétben. Cirógattam a vállát, majd a nyakát, majd az arcát. Ő is így tett, olyan gyengéden cirógatott, hogy majd elállt a lélegzetem. Egymás szemébe néztünk. Éreztem, hogy egyre jobban ver a szívem, majd a lábaim már remegni kezdtek. Pár percig így álltunk egymással szemben, szótlanul, majd mintha megbeszéltük volna, becsuktuk a szemünket, majd megcsókoltuk egymást. Az álmom valóra vált. Sok-sok év szenvedés, áldozatok, megalázkodás, álmatlanul eltöltött éjszakák. Az érzés leírhatatlanul szép volt. Ahogy megcsókolt szinte lángolni kezdett a testem, mikor magamhoz szorítottam, ahogy éreztem a parfümének illatát, a szíve dobbanását. Nem akartam elhinni hogy ez megtörtént. Annyira boldog voltam.
Boldogságomat azonban hamar baljós gondolatok kezdték támadni. Dóri furcsán viselkedett… Éreztem benne egy belső korlátot, ami hihetetlenül zavart. Úgy döntöttem, a tudta nélkül kicsit körbeszimatolok. Még régebben az egyik közösségi portálon az adatlapját nézegetve gyanút fogtam, sejtésem szerint még egy fiú is benn volt a körben. Dóri tudta nélkül levelezni kezdtem egyik rokonával, aki fel is világosított. Még mielőtt belefogtam a „második” próbálkozásba, azóta szerelmes a fentiekben említett fiúba. Először fel sem fogtam. Majd fokozatosan bizseregni kezdett minden tagom, átjárta testem az adrenalin, egyre homályosabb lett látásom. Tudtam a vérnyomásom az egekbe szökött, hirtelen mozdulni sem mertem, félve attól, hogy a kollégium berendezésében vagy magamban kárt tennék. Aznap este, mikor találkoztunk, nem tudtam magam kontrollálni és az indulataim robbanásszerűen, kitörtek belőlem. Olyannyira hogy mindketten könnyes szemmel mentünk vissza a kollégiumba. Teljesen meg voltam zavarodva, keveregtek bennem a gondolatok, a düh és a féltékenység majd széttépett, nem tudtam semmit sem csinálni. Nem ettem, nem aludtam, csak magamat mardostam mindenféle gondolattal. Sürgősen megoldást kellett találnom. Dórival találkoztam ismét, ekkor már május volt, aznap sok zivatar szelte át a várost, egy vihar után találkoztunk.
Monológomat nem tudtam elmondani, mert a sírás fojtogatott… Dóri arcán sorra gurultak le a könnyek. Újabb zivatar közeledett, majd feltámadt a szél. Álltunk egymással szemben és sírtunk. Megkértem hogy még egyszer hadd csókolhassam meg. Némán átkarolt, majd megcsókolt. A búcsú csókja volt. Közben azt kívántam, hogy tartson örökké ez a csók. Ugyanúgy éreztem szíve dobbanását, parfümje illatát, mint azon a márciusi estén. Majd megfordultam és elballagtam, amiből később eszeveszett rohanás lett…
Leültem egy panelház oldalánál. Gyújtottam egy cigarettát majd figyeltem Dórit. Ott sírt a padon, ahol találkoztunk, majd visszaindult a kollégiumba, mert egy újabb zivatar kezdett tombolni. Én csak kinn ültem és cigiztem. Többé nem éreztem semmit. A fejemben nem kevergett semmi idegtépő gondolat, csak hallgattam az égzengést, és figyeltem, ahogy elázok a szakadó esőben. De, a cseppek között már nem volt egy könnycsepp sem…
Azóta majdnem egy év eltelt. A napokban lesz egy éve az első csóknak. Dórival persze rendeződött viszonyunk, mai napig jó barátok vagyunk, igaz, lassan fél éve van együtt azzal a bizonyos fiúval.
Hihetetlenül sokat tanultam ebből a viharos kapcsolatból. Reményt adott, hogy, vannak, akik meghallgatnak, és olyanok akik tudnak szeretni. A másik fontos dolog, hogy a lehetetlen nem létezik. Az egész kitartás és elszántság kérdése. Továbbá elkövettem egy nagy hibát. Egy nagyon szoros barátságot romboltam szét a szerelemmel. Dóri óta sok lányt megismertem, volt akivel kicsit komolyabban, volt akivel nem. Innét a szerelem szó nálam nem azt jelenti, mint azelőtt, de nemcsak a szerelem, hanem az egész életem átértékelődött. Ezt egymásnak köszönhetjük, ezért a tisztelet egymás között a mai napig él és élni is fog.
Ezúton, 19 évesen szeretnék köszönetet mondani Bacsisnak és Forras2-nek valamint Tibinek, Vahurnak és Stuxinak, a legjobb barátaimnak, akik tartották bennem a lelket, mikor már azt hittem, minden remény elveszett…