Van némi lóvém egy befektetési alapban, amit a konyhaépítésemhez fogok felhasználni. Az árfolyam mostanában eléggé ingadozik, de egész jó trendet mutat. Múlt hét péntek óta várom a pillanatot, amikor érdemes lesz kivenni. Szerintetek? Így áll jelenleg:

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem jó dolog. Otthon WLAN van, aztán amikor úgy érzem, hogy hosszabb időre kell beülnöm a WC-re, akkor csak fogom a laptopomat, beviszek egy széket, és fórumozgatok, olvasgatom a híreket, amíg el nem múlik a gyomrom háborgása. Királyság. Azon gondolkoztam, hogy be kellene szereznem egy állandósítható laptoptartó alkalmatosságot, hogy ne kelljen mindig széket becipelnem. A mellékhelyiségem egyébként egész nagy alapterületű, és modern szagelszívó rendszer működik benne, ezért nem járják át a kellemetlen szagok a gépemet. Éljen a modern világ!

Nem sok időm volt eddig megírni ezt a bejegyzést, most viszont bepótolom. Amint ígértem, itt vannak a konyhám tervrajzai. Google Sketchup-ot használtam a terv elkészítéséhez, a bejelölt méretek a valóságot tükrözik. Azért kell 2,2m-en meghúzni a felső határt, mert a konyhán átível egy áthidaló betongerenda a plafonon, ami miatt nem lehet magasabbra építeni a bútort. Szerintem azért elég egy 220cm magas konyhaszekrény, és szerintetek? A képek alant.

2008 novemberében költöztem be az első saját lakásomba. A kecó új építésű, és nem járt hozzá ajándék konyhabútor. Lassan tíz hónapja, hogy ott lakom, igazi konyha nélkül, a lakásvétel elég nagy anyagi megterhelést okozott, ezért csak most kerültem újra olyan szintre, hogy el tudjam kezdeni a szegényes konyha berendezését.

Berendezés most is van, de valahogy mégsem az igazi. Van két hűtő, a kisebbet a megboldogult nagymamámtól örököltem, ezt használtam addig, amíg meg nem vettem az új konyhába illő darabot. Ez nem más, mint egy beépíthető darab, Zanussi ZI 921/8 FFA a tisztességes neve. Most beépítetlenül használom, de majd ha lesz bútor!... Amióta ezt beüzemeltem, a kisebbik hűtő csak konyhapultként működik, erre tökéletes a 85 centiméteres magassága okán. Ezen használom az ETA márkájú csehszlovák egyedényes elektromos főzőlapot, amin a konyhaművészetemet szoktam kibontakoztatni. Főztem már rajta húslevest, csirkepörköltet, currys csirkét, sokféle köretet, az ember nem is gondolná, mi mindenre jó egy ilyen kis vacak.

Biztos vannak néhányan úgy az itteni felhasználók közül, hogy nem nagy szám nekik, ha éppen egy 25 millás autóban furikázzák őket. Én azért nem mindennapi élményként raktároztam el.

Szóval voltam tegnap a magyar-román barátságos futballmeccsen a barátnőmmel. Maga a meccs nem volt valami nagy szám, az első félidőben gyalázatosan játszottunk, a második félidőben már kevésbé, de az is kevés volt akár egy döntetlenhez is. A tájékozatlanok kedvéért leírom, hogy 1-0-ra kikaptunk a román csapattól. Amikor vége lett a meccsnek, még vártunk egy kicsit, hogy ülepedjen a tömegnyomor, üldögéltünk még a helyünkön. A körülöttünk lévő székekről már mindenki eltávozott, és észrevettem, hogy az egyik ülés alatt piroslik egy kis telefon. Felszedtem, kimentünk a stadionból, majd kikerestem a talált telefon híváslistájából a leggyakrabban használt bejegyzést, és felhívtam. A telefon tulajdonosának a férje vette fel, a telefon pedig a fiacskájuknak volt kölcsönadva, aki elhagyta a nézőtéren. Mondtam a telefonban jelentkező férfinak, hogy a Stadionok metrómegállónál fogom várni, ott visszaadom a telefont. Jött az ember, beállított egy bazi nagy, csillivilli S Mercivel, vajszínű bőrkárpit, full extra, viermatic, minden. Odaadtam a telót, és ő megkérdezte, hogy elvigyen-e valameddig. Természetesen azonnal kaptam az alkalmon, a barátnőmmel beültünk kettesben a hátsó ülésre, az úr pedig hazavitt minket a luxuslimuzinnal.

Megjelent egy cikk a Velveten, amely a sokak által ismert Kovbojok "zenekar" sikertörténetét írja le. Rendelkezem némi háttérinfóval a sztoriról, fel is tűnt nekem, mekkora csodának tartják azt, hogy megkereste őket egy kiadó.

Nos, fel lehet lélegezni, nem tört meg semmiféle jég, nem kezdtek el rácuppanni mindenféle ismeretlenek ígeretes próbálkozásaira a nagy kiadók. Azt ugyanis elfelejtették megemlíteni a cikkben, hogy Droszi, az énekes a néhai Drosztmér István fia, aki a 100 Folk Celsiusban zenélt sok-sok éven keresztül. Ennélfogva elég sok zeneipari kapcsolattal rendelkezik, úgymond a "belső kör" tagja, így nem történt semmiféle csoda, hogy megtalálta őket egy kiadó. Nekem ezzel semmi problémám nincs, a zenekar munkásságát elismerem, magam is jókat szoktam röhögni rajtuk.

...nagyot álmodni.

Van egy blog a nagy magyar interneten, amit gyakran szoktam olvasni. Ennek van egy rovata, az autonánia, amely arról szól, hogy a szerzők éppen milyen autót szeretnének megvenni különböző használtautó-oldalakat böngészve, de igazából soha nem szánják el magukat, ezért inkább kiírják magukból ezt a frusztrációt. Nos, én egy hasonló sorozatot szeretnék elindítani Itt a Logouton, csak számítógép-konfigurációkkal a főszerepben. Remélem, többen is tollat ragadtok majd ennek hatására. Ha tényleg megteszitek, akkor ne felejtsétek hozzáadni az írásotokhoz a komputer-onánia kulcsszót.

Sokat gondolkoztam mostanában azon, hogy a laptop mellé be kéne szereznem egy asztali gépet, amely csendes, relatíve erős és mindezek mellet kisméretű, dekoratív jószág. Nagy-nagy szerencsémre a PC-ipar az utóbbi két-három évben gyorsabban fejlődött az igényeimnél, és nemrég tudatosult bennem, hogy egy ilyen jellemzőkkel bíró konfiguráció megépítése már nem is ütközik olyan akadályokba, mint régen. Lássuk csak, hogy is lehetne nekikezdeni egy ilyen projektnek.

Ez is megvolt, letudtam. Multinacionális hajcsáraink sportnapot szerveztek nekünk, multinacionális rabszolgáknak a hajógyári szigeten. A cég neve nem lényeges, nem kívánom őket reklámozni. A szervezés hagyott némi kívánnivalót maga után, de egy-két óra csúszás után már nagyjából zökkenőmentesen mentek a dolgok. A munkatársaimmal a futball nemes műfajában neveztünk, vegyesen hobbifocisták és dilettánsok. Nyolc csapat nevezett összesen, így két négyes csoportra osztottak bennünket a bajnokság pontozós részére. Utólag visszatekintve úgy tűnik, nekünk volt a legjobb hozzáértő-falábú arányunk (hiába gyengítettem a csapatot), mert a csoportmeccseket egy kivételével megnyertük, és a gólarány miatt csoportelsőként jutottunk tovább. Innentől egyenes volt az út, a legjobb négy csapat között már kieséses rendszerben mentek a meccsek. Az elődöntőt simán hoztuk, majd a döntőt is megnyertük 2-1-re. Az eredményhirdetéseken mindig megütköztek a nevünkök a szpíkerek, egyszer meg is említették, hogy lehet ilyen hülye névvel megnyerni a bajnokságot (Nefürgyéle FC).

Ezután jött a neheze, ugyanis a bajnokcsapat egyik nyereménye az volt, hogy meg kellett mérkőzni a magyar médiaválogatottal ([link]). Ez egy nagyobbacska focicsapat, a tagjait közepesen és kevésbé ismert médiaszemélyiségek alkotják, akik rendszeresen fociznak, és különböző eseményekre járnak celebkedni pénzért. A teljes csapat marha sok emberből áll, hozzánk csak egy része jött el. Az egyetlen tagja, akit fölismertem, a jó öreg Teddy volt, azaz Farkasházy Tivadar. A meccs keményebb volt, mint a többi, ugyanis sima 17 perc helyett 2x20-at játszottunk. A mi csapatunkban volt 3-4 hobbifocista, a többi pedig falábú, ámde lelkes sportszerető ember (mint jómagam is). A médiások csapata hozzánk képest biztos többet focizik, na meg mi már akkor túl voltunk öt meccsen, meg pár sörön is, ők pedig tök frissek voltak. Az végeredmény ezek szerint alakult, kikaptunk 3-1 arányban, de azért nem maradtunk szégyenben, akár kiegyenlítettnek is nevezhettük volna a meccset, ha nem kapunk két góllal többet a kelleténél. Azért rendesen helytálltunk, én is rábombáztam kétszer a kapura, meg adtam pár jó passzt, amiből gól lehetett volna. A srácok egyébként jó fejnek tűntek, nem hőzöngtek, nem rúgtak fel senkit, teljesen baráti hangulatban zajlott az összecsapás. A meccs után az öltözőben azon sem akadtak fent, hogy csak hideg vízben tudnak lezuhanyozni. Teddy bácsi elkezdett még sztorizni arról, hogy a kórházban egy guruló asztal megkérte arra, hogy húzódjon félre.

Mindent összevetve jól sikerült sportnap volt, kellően kimozogtam magam a következő fél évre. Annyira, hogy most alig tudok járni az izomláztól, de majd túlélem valahogy. Hiába, nem szokta a cigány a szántást. Készült pár csoportkép is, alant megtekinthetitek. Aki kitalálja, ki vagyok a képen, vendégem egy XXL-es Sport szeletre.

Ma voltam egy barátom temetésén. Júniusban távozott el közülünk. Elgázolta egy autó a budapesti éjszakában, a kórházban még napokig küzdöttek az életéért, de mindhiába. Én beszéltem utoljára vele, emlékszem, mentünk haza együtt egy buszon, én hamarabb leszálltam, elbúcsúztam tőle. Másnap már nem tudtam felhívni telefonon, utána még napokig próbálkoztam, később megtudtam a tragikus hírt.
Szívszorító belegondolni, hogy én vagyok az egyetlen, aki el tudott búcsúzni tőle. A sráccal évfolyamtársak voltunk, idestova nyolc éve ismertük egymást, a főiskola elvégzése után is tartottuk a kapcsolatot. Jónak számított a szakmájában, tele volt tervekkel a jövőre nézve. A munkahelyén éppen előléptették volna.
A ravatalozóban elementáris erejű fájdalom kerített mindenkit a hatalmába. Akkor fogtam fel csak igazán, hogy nincs többé, amikor megláttam a koporsót. Ahányszor ránéztem a fiú kitett fényképére, elszorult a torkom. Mindenki csak állt némán, ahogy én is. A családjának részvétet nyilvánítottam, őszintén.
Este elmentem egyedül a Black Sabbath együttes koncertjére. Szabadtéren volt, végig szemerkélt az eső, az esemény végére besötétedett az égbolt. Az élmény intenzív volt, a formáció minden egyes száma a halálról, mennyországról, pokolról szólt valamilyen formában. Amikor belekezdtek a ''Die Young'' című számba, újra előjöttek az emlékek, elöntött az elmúlása felett érzett szomorúság. Máshogy éltem át a koncertet, mint a rajtam kívül jelenlévő pár ezer ember.

Horváth Csaba, élt 27 évet. Isten nyugosztalja.