Ma voltam egy barátom temetésén. Júniusban távozott el közülünk. Elgázolta egy autó a budapesti éjszakában, a kórházban még napokig küzdöttek az életéért, de mindhiába. Én beszéltem utoljára vele, emlékszem, mentünk haza együtt egy buszon, én hamarabb leszálltam, elbúcsúztam tőle. Másnap már nem tudtam felhívni telefonon, utána még napokig próbálkoztam, később megtudtam a tragikus hírt.
Szívszorító belegondolni, hogy én vagyok az egyetlen, aki el tudott búcsúzni tőle. A sráccal évfolyamtársak voltunk, idestova nyolc éve ismertük egymást, a főiskola elvégzése után is tartottuk a kapcsolatot. Jónak számított a szakmájában, tele volt tervekkel a jövőre nézve. A munkahelyén éppen előléptették volna.
A ravatalozóban elementáris erejű fájdalom kerített mindenkit a hatalmába. Akkor fogtam fel csak igazán, hogy nincs többé, amikor megláttam a koporsót. Ahányszor ránéztem a fiú kitett fényképére, elszorult a torkom. Mindenki csak állt némán, ahogy én is. A családjának részvétet nyilvánítottam, őszintén.
Este elmentem egyedül a Black Sabbath együttes koncertjére. Szabadtéren volt, végig szemerkélt az eső, az esemény végére besötétedett az égbolt. Az élmény intenzív volt, a formáció minden egyes száma a halálról, mennyországról, pokolról szólt valamilyen formában. Amikor belekezdtek a ''Die Young'' című számba, újra előjöttek az emlékek, elöntött az elmúlása felett érzett szomorúság. Máshogy éltem át a koncertet, mint a rajtam kívül jelenlévő pár ezer ember.

Horváth Csaba, élt 27 évet. Isten nyugosztalja.