Visszajött… Értünk jött vissza… Mindig vártam, minden bizonytalan alakban őt láttam, uralta az álmaimat – de a remény lángja egyre gyöngébben égett, míg csak egy parázsló kanóc vöröse maradt. És most hihetetlen, hogy fogja a kezem, óvva von maga után, féltő tekintettel vigyáz, a testével véd a golyóktól és a hulló törmeléktől. Ölt értünk az előző barikádnál, a kislányunkat és engem elbújtatott, de a géppuskaropogás a gerincembe markolt, és a szeméből láttam, hogy ölt. Ez a szempár már nem is emberé, inkább a falkájáért harcoló vadállaté, ami egyszerre tölt el félelemmel és csodálattal. Megígérte, hogy elvisz az erdőig. Én hiszek benne.

__________________________

Aranymosás Irodalmi Magazin
A Facebook-oldaluk
A 2012. január 11-i feladat:
"Mesélj el E/1-ben egy utcai jelenetet maximum 100 szóban a másik nem szemszögéből. (Ha férfi vagy, akkor nőként, ha nő vagy, akkor férfi szemszögből.) Bármilyen jelenet lehet, a fantáziádra bízom."

Ahogy ott feküdt a magasan vetett ágyban, a körülállók homályos és szürke alakjai közt átszűrődő fényben csak a pörögve hulló, beteg cseresznyefaleveleket figyelte az ablakon át, mint sodorja őket a nyár közepi szellő a párkányra – önmagát egy sárga, foltos levélkének érezte, minek nem jutott elég idő megnőni, mégis már csak utolsó rostja köti az ághoz; nem akart még aláhullni, senki sem akar, ám a viharvert lombokból megnyugtatónak tűnt a titkos mélység –, és csak sírt, csak mosolygott, lassan lehunyta két szemét, felállt, megcsókolta édesanyja könnytől nedves orcáját, s azt már nem is látta senki, mikor hangtalan léptekkel kiment a nyitott ajtón.

__________________________

Aranymosás Irodalmi Magazin
A Facebook-oldaluk
A szeptember 10-i feladat

Remek szolgálatot tesz a nagyjából száz éves öntöttvas sparheltünk: mióta megvettük, mindent ezen főzök, ezen sütök. Télen általában nincs is vele semmi probléma, néha ki kell pucolni a belsejét, meg át kell tolni a kefét a 11 méteres kéményen, de egyébként rendeltetésszerűen működik, természetesen folyamatos üzemben.

(Upd. 2013. november: Ez már egy kicsit máshogy néz ki, levettem a radiátort a sparhelt háta mögül, a bal varrógéplábazat helyén polcos szekrény van - sajnos csak olyan gagyi pozdorja, mint itt is bal oldalt -, az asztal meg átkerült az egész hóbelevanctól jobbra.)

Hanem nyáron! Nyáron nem megy folyton, időnként be kell gyújtani, ami télen sima ügy, de ilyenkor valahogy más a huzat. Mintha csak visszafelé áramlana a levegő, különösen, mikor kint meleg van vagy erősen fúj a szél. Hiába tárom ki előre az ablakot, vagy csinálok huzatot, a füst visszaáramlik. És igazából nincs ötletem, mit lehetne tenni, de kicsit unalmas naponta kiszellőztetni az átláthatatlan füstöt, hogy utána úgyis koromszag maradjon, és mellékesen beszabaduljon ucce 2000 légy a házba.

     1810

     Watray Endre belépett a malterszagú fogadóterembe, de nyomban meg is állt a bejáratnál; elégedetten sóhajtott, ahogy körbetekintett. Évek óta arról álmodott, hogy a saját otthonában ébredjen, végre a saját ágyában, otthagyva a városi szállók személytelen légkörét. Annyi várakozás, tervezéssel eltöltött éjszaka után ez a nap egyre közelebbinek tűnt.
     Baljáról lehúzta fehér selyemkesztyűjét, és ujjai hegyével finoman végigsimította a mesterien faragott mahagóni ajtót. Behunyta szemét, és maga elé képzelte a kész Watray-kastélyt: a kapuban magát és kedvesét, amint széles mosollyal üdvözlik a fogadásra érkező vendégeket. Gondolatai egyenként végigszálltak a szobákon, bútorokat és festményeket teremtve maguk körül. A hálóban fátyolba borított szerelem, az ajtón túl gyermekkacaj…
     Aztán, mikor ábrándjai visszatértek hozzá, fellépdelt a még korlát nélküli márványlépcsőn az első szintre. Az erkélyes szobából gyönyörű kilátás tárult eléje – azért is választotta ezt a helyet. A fiatal park díszfái már egész szép kis lombot növesztettek az építkezés eleje óta, s távolabb, a halastó félszigetén egy kis kovácsoltvas pavilon állt. Igazi festői kép. Minden fát, bokrot, mind a falakat és szobákat ő maga álmodta későbbi helyükre, s joggal lehetett büszke alkotására. Lelki szemei előtt már nagy kerti összejövetelek zajlottak, ahol a rokonság kacagva hallgatja a nemesi mindennapok meséit.
     – Az őrült világ fölemészti magát – mondta halkan csak úgy, talán a háznak –, de az én kis országom mindig itt lesz, míg a vérem él.

Furcsa. Itt élek Pest megyében, a fővárosba mindössze egy óra vonatozással elérhetek, Vácra fél óra az út. Olyan falu ez az Őrbottyán, akár a többi, az egyetlen különlegesség – a harangöntöde – sem igazi látványosság, kívülről mindössze egy betonkerítés és egy harangos cégér. Mégis, mintha sokkal távolabb élnék. Mondjuk úgy ötvenévnyire. Változó ez a szám, mert hiszen van számítógép, lesem a fórumokat, interneten publikálok. A kertben korszerű permetszereket használok, új növényfajtákat telepítek és pozdorja helyett már OSB-lapot teszek az ólak oldalára. Mégis, az összkép olyan… régi.

Emlékeztek még az általános iskolai farsangokra? Nekem mindössze annyi maradt meg a fejemben róluk, hogy csak alsóban jártam el – még Csömörön éltünk –, és mindig sheriffnek öltöztem. Persze a rögtönzött, szinte hétköznapi ruhákkal sosem értem el helyezést a legötletesebb jelmezek dobogóján, mindössze egy játékpisztolyt meg egy western-kalapot aggattam magamra az eleve meglévő farmergatya és kockás ing mellé. Ja, és fölhúztam még egy olcsó kis műbőr western csizmát. És akkor én voltam a sheriff.

     Száz és száz lélek eggyé forr: a zene gyönyörű, félelmetes szelleme maga vezényli a finom ujjakat s a tüdőt, mozgást visz a legfagyosabb levegőbe is. Hullámzik, kering a teremben, megborzolja a szoknyákat, szétzilálja a nagy gonddal megalkotott hajkoronákat. Behatol minden zugba – a kis sarkokba, fülkékbe, keresztül az ajtókon, végül egy kisgyermek fülébe… És a gyermek dúdolva ábrándozik arról, hogy egyszer majd ő is ott áll a terem közepén, őt veszik körül a hullámok, és csak sodorják, körbe-körbe… Mert elbűvölte az Operabál.

[...]

______________________________

Ez csak egy kis ízelítő, a novella bevezetője. Ha igazán érdekel, vagy csak szeretnél kicsit segíteni, kérlek, vedd meg – ha majd meg lehet – a Karcolat Írói Műhely és a KIMTE első antológiáját, melyben emellett számos egyéb válogatott írás is szerepel. Én mondom, megéri.

       Kisgyermek voltam még, keveset értettem a világ dolgaiból. Minden olyan egyszerűnek tűnt, vakmerően ugrottunk bele az egészen lehetetlen helyzetekbe, és mai szemmel visszatekintve még az egyedüli rettegett iskola is szép, könnyed emlék. Csak a jó jegy számított, mással nem gondoltam, a harag sem tartott soha két percnél tovább; és minden délután lementem barátaimmal a patakpartra játszani. Borzasztó nagy tettnek éreztem akkor, hogy gátat építhetünk sziklákból, felduzzasztva a kis csermelyt. Ha egy nagyobb eső valóságos árvízként sodorta el a manóvárat, dúltunk-fúltunk pár percig, aztán beletörődve összeszedtük a köveket. Játszottunk. Az élet egyszerűsége volt egyben az élet nagyszerűsége is. A gondtalan kor elmúlt ízei végleg a részemmé váltak.
       Ám van egy emléksugár, mely mind közül a legélénkebben él bennem, és bizton elkísér az utolsó napomig.