Kisgyermek voltam még, keveset értettem a világ dolgaiból. Minden olyan egyszerűnek tűnt, vakmerően ugrottunk bele az egészen lehetetlen helyzetekbe, és mai szemmel visszatekintve még az egyedüli rettegett iskola is szép, könnyed emlék. Csak a jó jegy számított, mással nem gondoltam, a harag sem tartott soha két percnél tovább; és minden délután lementem barátaimmal a patakpartra játszani. Borzasztó nagy tettnek éreztem akkor, hogy gátat építhetünk sziklákból, felduzzasztva a kis csermelyt. Ha egy nagyobb eső valóságos árvízként sodorta el a manóvárat, dúltunk-fúltunk pár percig, aztán beletörődve összeszedtük a köveket. Játszottunk. Az élet egyszerűsége volt egyben az élet nagyszerűsége is. A gondtalan kor elmúlt ízei végleg a részemmé váltak.
       Ám van egy emléksugár, mely mind közül a legélénkebben él bennem, és bizton elkísér az utolsó napomig.

٭ ٭ ٭ ٭ ٭

A teljes írás elolvasható az alábbi címen: LINK

Az Új Akropolisz pályázatán továbbjutott az írás, kérlek, lájkoljátok ti is az alábbi listában, hogy minimum a közönségdíjat megszerezhesse! :) Kösz!