Szerintem az egy nagyon jó kérdés, hogy ki mennyire értékes? Én mennyire vagyok az? Ha valaki szerint nem vagyok értékes, vagy szerintem más nem az, esetleg a többség véleménye az, akkor ez az igazság?
Ha magunkat értékeljük le, akkor önbizalomhiányosak leszünk, ha másokat, akkor szeretetlenek.
Mi az igazság? Nos szerintem a jó válasz, hogy nincs egyértelmű válasz. Megpróbálok rá egy stratégiai játékos választ adni.
Röviden az értékmeghatározásnál az alábbi gondok merülnek fel: Mindenki egynél több tulajdonsággal rendelkezik. Ezek egy része mindenki számára ismert, egy része csak a személy számára, egy része csak az őt értékelők számára, és vannak olyan tulajdonságok, amik mindenki számára rejtve vannak. Mivel egynél több tulajdonságról beszélünk, ezért az értékeléshez kellene tudnunk súlyozni és összegezni ezeket a tulajdonságokat. Viszont a súlyozás értékelőnként más és más, tehát nem egységes.
Régen haverokkal travianoztunk, ami egy online stratégiai játék. A játék kezdetén el kellett dönteni, hogy ki milyen néppel akar lenni: római, gall, vagy germán. A leglényegesebb, amit ez a döntés meghatározott, hogy a katonai egységeinknek milyen támadó és védő értéke lehet. Utóbbinál külön védőérték volt gyalogság és lovasság ellen. A nép választás valójában arról szólt, hogy milyen játékot szeretnék választani: Ha támadó akarok lenni, akkor germán, ha védő, akkor gall, ha kiegyenlített sereget akarok, ami sem támadásban, sem védekezésben nem kimagasló, de nem is kutyaütő, akkor az a római. Ha az ember kiválasztotta, hogy támadó, akkor már csak a sereg összetételét kellett meghatározni, hogy mennyi legyen benne a gyalogos és a lovas, hogy maximalizálja a támadóerejét.
Hogy jön ez ide? Egy stratégiai játékban az egységeket tíz alatti paraméterrel tudjuk jellemezni, amik ráadásul még ismertek is: védő- és támadóerő, előállítási költség (több nyersanyag) és szálláshely szükséglet. De nem tudom megmondani, hogy melyik a legjobb egység, mert az attól függ, hogy mire kell! Mondhatom azt, hogy nyersanyagra vetítve a lándzsással kapom a legnagyobb támadóértéket, vagy a phalanxal a védőt. Vagy hogy a Teuton lovag mellé mondjuk a csatabárdost éri meg gyártani, mert akkor kiegyenlített lesz a nyersanyagfelhasználás. Vagy koncentrálhatok a szálláshelyekre is és akkor szintén Teuton lovag mellett döntök, és csak támadásról beszélünk, a védekezés ugyanez pepitában.
Szóval a régi kérdés, hogy mi a célom vele, és ez alapján összegezhetem az egyes tulajdonságokat és abból képezhetek egy számot, ami csak arra az egy célra nézve ad értéket, és képez rangsort a katonai egységek közt.
Szóval ki mennyire értékes? Milyen szempontból? Az mond-e bármit is bármelyikünk értékéről, ha kettőnket a saját értékrended alapján ítélsz meg? Mondhat-e az rólad bármit is az, ha valaki téged a saját súlyozása alapján értéktelen kategóriába sorolt? Az csak annyit mond, hogy nem rendelkezel olyan tulajdonságokkal, amik számára fontosak és vagy olyanokkal rendelkezel, amik számára irritálok. Az összes többi tulajdonságodat 0 súlyozással vette figyelembe, amibe beletartozhat, hogy Hitler hozzád képest egy szent, vagy Teréz anya volt egy senki, tudod a rák ellenszerét, esetleg Ali Baba barlangját, született empata vagy, egy látnok, munka hőse és sorolhatnánk, a lényeg, hogy ezeket 0 súlyozással vette figyelembe, nem úgy, mint más, aki ezen tulajdonságaidat is értékelné és ezek alapján más eredményre jutna.
Hirdetés
Ki mennyire értékes?
Önbizalom és a read only propertyk
Gondolom sokan hallottatok a pozitív gondolkodásról. Hogy sokszor mondogassunk egy mantrát, míg végül elhisszük, és hatni kezd: Van pénzem, van pénzem, szép vagyok és hasonlók.
Múltkor olvastam egy érdekes könyvet az önbizalomról az volt a címe, hogy az önbecsülés 6 alappillére. Azzal a megközelítéssel élt, hogy mantrák helyett, inkább kifejtős kérdéseket tegyünk fel magunknak pl: az önérvényesítés számomra azt jelenti hogy… Ha ma csak 5százalékkal több energiát szánok arra, hogy elérjem a céljaimat, akkor azt csinálom hogy… stb.
Ez világított rá, hogy vajon hány csak read only property tulajdonságunk van amit meg akarunk változtatni? Nézzük a programozó, informatikus megközelítést:
Objektum orientáltan programozni jó dolog. Objektumnak lehet egy csomó tulajdonsága, lehetnek függvényei, eljárásai. Egy objektumba betehetünk egy tucat számot, hogy aztán egyetlen függvényhívással megtudjuk a számok összegét, vagy átlagát. Nem kell nekünk bajlódni a számítással, azt az objektum magán belül elvégzi. Erre talál jobb példa a síkidomok területe és kerülete, hisz ahány féle síkidom annyi féle képen lehet kiszámítani a területét, kerületét. Objektum tudja magáról, hogy ő most egy téglalap, háromszög, vagy rombusz aztán kiszámolja magának, nekem csak annyit kell róla tudnom, hogy minden síkidomnak van kerülete és területe. Vigyázni kell rá, hogy a kerület tulajdonságot, hogy definiálja az ember, hogy az tényleg csak olvasható tulajdonság legyen, nehogy már én kívülről mondjam meg, hogy oké, hogy te egy 1x1 négyzet vagy, de a kerületed 1000. Hogy a read only tulajdonságokat ne lehessen felülírni. A régebbi programozási nyelvek fordításnál nem figyeltek erre, és el lehetett követni ezt a hibát, hogy aztán én mondtam meg a négyzetnek, hogy mekkora a kerülete, aztán ez érdekes hibákat tudott eredményezni. Ha az átlag számítást nézzük, akkor ott még szóba jöhet a számítás gyorsítása érdekében a cachelés, hogy minek mindig kiszámolni az átlagot, hiszen ha azt egyszer kiszámoltam, és a számok nem változnak, akkor az átlagom se fog változni, minek újra kiszámolni csak időt vesztek vele. Gyorsabb az értéket eltárolni, és csak akkor újraszámolni, ha bármi is változott. Aztán ha rosszul írtam meg, és a változás nem frissíti az átlagot, akkor az megint hibás működéshez fog vezetni.
Ott vannak a vérbelibb csak olvasható tulajdonságok, az állapotleírok. Fura lenne kódból megmondani, hogy még nem értem a fájl végére, én jobban tudom, hogy ott még kell lennie egy sornak, úgyhogy köpj ki magadból még egy sort, nem érdekel mit mond az OS. Az olyan hibákkal, mint olvasási hiba, megszakadt a kapcsolat meg alapból nem is akarok foglalkozni, hisz egy tökéletes világban ilyenek nem történnek meg, az OS ne beszéljen bele. Fura programozói mentalitás lenne.
Belegondolva az önbizalom, önértékelés, bátorság, értelem, kitartás és még hosszasan lehetne sorolni a listát mind-mind read only propertyk. Lehet mantrázni azt ezt növelő mondókákat, de csak azt lehet velük elérni, mint a régebbi fordítóknál, az agy ideiglenesen lenyeli, aztán mikor új helyzetbe kerülünk, vagy történik valaki új, és újra kiértékeli ezen tulajdonságokat, felülírja a bemantrázott értéket, és pisloghatunk, hogy most mi van?
Programból ezt hogy szokás megoldani? Hát úgy, hogy vannak setterek, és getterek. Ha a csatornát adathiba miatt nem lehet olvasni, akkor nem azt mondjuk, hogy azért is, és de, de de, hanem ok, akkor lekezeljük a hibát, vagy újra megnyitjuk a csatornát, és folytatjuk innen. A lényeg, hogy tudjuk, hogy ezt az attribútumot, csak is úgy tudjuk megváltoztatni, hogy máshol más értéket táplálunk be. Ha négyzetnél 100 területet szeretnénk, akkor annak egyetlen lehetséges módja, hogy azt mondjuk, hogy az oldala 10 egység.
Ezért hatásosabb ez a könyv, hogy nem azt mondja, hogy mondogasd magadban, hanem, hogy gondold át. Értékeld ki. Mond, hogy ma mi jót tettél. Hogy lehetne úgy önbizalmad, ha nem jut eszedbe semmi, ami miatt, ma lehetne?
Emlékeztek még, amit írtam az átlagszámítás gyorsításáról? Hogy a cachelés mennyit tud gyorsítani? Hogy a bukta ott van, ha az adatok megváltozásánál nem értékeljük ki újra? Nos ez az önbizalom és társai esetén is jelentkezik, mert nem csak be kell táplálni az újat, hanem, ki kell értékelni. Ha nem tudatosítjuk, hogy a világ legszebb helyén vagyunk, akkor nem is vagyunk a világ legszebb helyén.
Legyen üzemeltetői megközelítés is: Adathiba, szerver nem elérhető: Jah, hogy koszos a lemez, az UTP kábel megint kijött, a tárgyalóban egy idő után mindig bont a Wifi és érdemes másik Access Pointra csatlakozni, hupsz a DHCP-t engedélyezni kéne, fix IP helyett…
Tovább a teljes íráshoz...Tovább olvasom...
Bejegyzés
5
Gondolatok az eutanázia körül
Van, ahol engedélyezett, van, ahol tiltott. Az eszkimók kimennek a hidegbe, ha úgy érzik, hogy már csak terhére vannak a családnak. Van, akik öngyilkosságnak tartják, és egyfajta feladásnak.
Nem akarok állást foglalni, mert nem is hiszem, hogy lehet. Sokkal inkább a kérdéseket akarom feltenni, és azt, hogy elgondolkodjatok rajta. Mert ennek egy olyan döntésnek kellene lennie, amit az ember már régen meghozott, semmint az ágya felett felőle döntenek. Az egész ott kezdődik, hogy stresszhelyzetben ritkán döntünk jól. Ráadásul ez egy komplex kérdés. De mielőtt belemennék, két személyes történetet hagy meséljek el, hogy eutanázia esetén ne csak a végső stádiumú rákosra, vagy komás betegre gondoljunk.
Pár éve találkoztam egy lánnyal, akinek a shunt-je elromlott, ezért több vizet engedett le a fejéből, mint kellett volna, az eredménye meg az lett, hogy fél évig ágyba kényszerült. Onnantól kezdve az élete olyan lett, mint aki folyamatosan be van csípve, ami először nagyon jól hangzik, de amikor hatalmas erőfeszítésedbe kerül, hogy tudj koncentrálni, kukázhatod a terveidet már nem olyan jópofa dolog. Komolyan foglalkoztatta, hogy mi lesz, ha teljesen elbutul? Baráti körében ráadásul volt is egy agylágyulásos, akik a gyereke ápolt 10 évig, úgy hogy az anya már rég nem tudott magáról, a gyerek pedig hiába könyörgött az apjának, hogy adják be otthonba nem tették. Két élet ment a kukába.
Itt vetődnek fel nagyon érdekes kérdések, hogy mit tekintünk életnek? Ha a szervezet még működik, esetleg az agy alapfunkciókat elvégez: mozgás, valami beszéd az még élet-e? De már rég nem ismer fel senkit, nincs magasabb szintű érzelem. Gondolok itt a szeretetre, gyűlöletre, mert pillanatnyi fájdalom, öröm még lehet, az élet-e? Ki döntsön arról, hogy most ez érdemes-e az életre, vagy csak szenvedés? Beütötted a fejed, vesztettél 30 értéket az IQ-dból, ha előtte 100-volt, akkor jah 70 erősen fogyatékos, tehát mehet, ha meg 140ről esett, akkor még mindig okos vagy, kit izgat, hogy amit régen tudtál, az elérhetetlen, hisz még most is okosabb vagy, mint az átlag.
Hallottam egy másik történetet is, hogy egy nő mikor megtudta, hogy az agya le fog épülni, csinált magának egy tesztet, hogy azt minden nap meg fogja csinálni, és ha már a kérdések többségére nem tudja a választ, akkor a gratulálok helyett egy útmutatót fog kapni, hogy vethet véget a legkíméletesebben az életének. De mikor a teszten elhasalt, megakadályozták benne.
A másik, ami nemrég esett meg velem, hogy beszélgettünk az eutanáziáról, és a másik úgy gondolta, hogy igen, támogatni kellene, egy bizottság hagyja jóvá, de lehessen vele élni. Aztán az édesanyja megbetegedett, szembesült azzal, hogy egyedül marad, és mindjárt mindent megtéve rábeszélte a tüdőrákos anyját a dialízisre. Nyilván nem ismertem eléggé, nem tudhatom a mélyebb okokat, ez egyfajta értelmezés, hisz az is egy lehetséges ok, hogy mélyen hisz a gyógyulásban.
Vallási szempontból két dolog játszik: Az egyik szerint, mikor a halál mellett döntünk, akkor feladjuk a reményt, hogy csoda történik. A másik szerint a bűneinkért jobb itt szenvedni, mint halálunk után. Plusz elveszítjük a lehetőséget, hogy megtérjünk, megváltozzunk.
Jöjjön a ráció. Szerintem, hogy mi a jó döntés erősen helyzetfüggő. Tudni kellene, hogy mi történik, ha így, és mi, ha úgy döntök. De ez nem lehetséges.
Az embernek két gondolkodásmódja van: A nem tudatos az azt nézi, hogy egy helyzet során mi volt a legrosszabb, és milyen volt a vége. A hossza nem érdekli. Erre volt egy érdekes kísérlet: Megkérdeztek alanyokat, hogy melyik volt jobb: A 14C-os vízben a kezük 1 percig, utána meleg törülközővel megtörlik, vagy mikor a másik kezüket tették a 14C-os vízbe és 1 perc után engedtek egy kis meleg vizet bele, hogy 15C-os legyen és még 30 másodpercig tartsák ott a kezüket, és csak utána jön a meleg törülköző. A többség azt választotta, hogy az utóbbit ismételné meg. Pedig az hosszabb fájdalom. Szóval a nem tudatos gondolkodásunknak, ha azt mondjuk, hogy később már nem lesz ilyen rossz, végig kapsz morfiumot, a végén meg szépen elalszol, akkor nem fogja érdekelni, hogy milyen hosszú szenvedés fog rá várni, nem kell neki eutanázia.
A racionális agy az más. Oda kellene egy jó képlet, hogy megmondjuk, hogy ilyen értékű jó és rossz vár rád, azt súlyozzuk, összegezzük, és csak azt kell megnézni, hogy nulla felett vagy alatt vagyunk. Csak mit számolunk? Milyen súlyozással?
Mi van, ha valakinek bármit megér, hogy lássa az unokáját megszületni? Vagy hallja egy számára fontos személytől, hogy ő is szereti? Esetleg legyen egy helyzet amikor csak ő tud rajta segíteni? Már ha él. Ezt milyen értékű fájdalom tudja ellensúlyozni?
Mi számít értéknek? Hawking még egy székhez kötve is mennyi értéket rakott le. De ugyanígy érték lehet a kedvesség és szeretet. Mindig, mikor látom a Down-koros gyerekeket, hogy hatalmas kenyérszállítmányt visznek a segélyládába, én meg csak néha rakok egy-egy müzlit, szégyellem magam.
Honnan tudjuk, hogy holnapután történik, vagy nem történik valami olyan felfedezés, ami meggyógyítaná azt, ami miatt ma az eutanázia mellett döntünk?
Mi az elégséges ok? A már-már elviselhetetlen szenvedés, az értelem, vagy a lélek eltűnése?
Nem hiszem, hogy létezik egyetemes válasz, csak tanácsok:
1. Hozzuk meg előre magunkról ezt a döntést. Amit az új tapasztalatok birtokában, gyakran vizsgáljunk felül.
2. Másik döntését tartsuk tiszteletben. Mikor eljön az ő ideje, hogy ebben döntenie kell, tanácsainkkal az ő érdekeit nézzük, és ne a mienkét.
3. A legfontosabb, hogyha döntöttünk a halálról, akkor döntsünk az életről is. A túlélés nem lehet elégséges. Minden nap vizsgáljuk felül, hogy mindabból, amit elterveztünk mit valósítottunk meg. Mert, ha hosszú idő óta semmit, akkor lehet, hogy észre sem vettük, de már rég halottak vagyunk. Így nem arról kellene dönteni, hogy mikor akarunk meghalni, hanem hogy mikortól akarunk élni.
Rossz szokás leküzdése
Röviden: Találj egy jó szokást, űzd azt, aztán majd nem lesz időd a rossz szokásra és bingó.
Hosszasan: Nincs rossz szokás. Olyan van, ami hosszútávon káros. De rövid távon jó kérdés, hogy van-e olyan, ami nem jár előnnyel. Nem szokás, de kevés rosszabb döntést tudok elképzelni, mint az öngyilkosság. Mégis vitathatatlan előnye, hogy nagyon gyorsan meg tudja szüntetni a pillanatnyi rossz érzést. A baj vele az, hogy ezt úgy teszi, hogy feláldozza a teljes jövőnket. Ha egy másodperc múlva nincs jövő, akkor biztos, hogy egy másodperc múlva nincs fájdalom se. Ezzel a sebességgel kevés dolog tud versenyezni. Minden más lassabb lesz, bizonytalanabb, több munkát igényel. De akkor sem megoldás.
Na és akkor elérkeztünk a rossz szokásokhoz: Drog, alkohol, bármilyen függőség: Idő míg hat, pénzbe kerül, nem tart örökké, szünetet kell tartani. Ráadásul ezek is roncsolnak. A munka önmagunkon meg ennél is több idő, és befektetés, viszont nem csak, hogy nem szünteti meg a jövőnket, hanem méginkább kitárja azt.
Lehet küzdeni a rossz szokások ellen, de a kényszerzubbony, legyen az valós vagy mentális, nem megoldás. Mert a szokás egy okozat, egy válasz. Lehetsz dopaminfüggő világbajnok, vagy részeg alkesz a kérdés ugyanaz: Mi célod vele? Ha megvan a cél, akkor kereshetsz más szokást. Elérheted úgy is a célod, hogy másik útvonalat keresel. Vagy ha valami hiány van, akkor elkezded rendesen gyűjteni.
Nem árt felülvizsgálni szokásainkat, és időnként jobb szokásokat keresni magunknak.