Gyerekek: Az ominózus szétköltözés időpontjában a gyerekek Márta szüleinél nyaraltak éppen. Ez minden nyáron, mióta önállóak, így ment, egy hónapig Gyula, és egy hónapig Márta szüleinél voltak. Nem kis terhet vettek így le a szülők válláról. Mikor végre haza költöztek, Gyula egy pár nap múlva próbálkozott, hogy láthassa őket. Sajnos nem járt eredménnyel. Márta a már tőle megszokott vehemenciával közölte, hogy éppen nincsenek itthon, valamelyik osztálytársuknál vannak. – De este hétkor? – kérdezte Gyula. – Igen! – volt a válasz – És ott is alszanak.
Ezután Gyula bármikor próbálkozott otthon meglátogatni őket, mindig volt valami kifogás, hogy éppen miért nem. A legfájóbb az volt, amikor Márta azt mondta, hogy azért nem láthatja, mert a gyerekek nem kíváncsiak rá, meg különben is a fejlődésüket rossz irányba folyásolná, egy esetleges találkozás. Nehezen tudják feldolgozni, hogy a szüleik elváltak, és egy esetleges találkozás, a múlt fájó sebeinek felszaggatása még rosszabbá tenné a helyzetet. Ez után Gyula ne is próbálkozzon ezzel, ha a gyerekei érdekét nézi.
Először bele is nyugodott, hisz azt senki nem mondhatta, hogy nem szerette a gyerekeit. De amikor elpanaszolta a többieknek, azok lehülyézték, hogy ne legyen már ilyen mamlasz.
- Jogod van látni a gyerekeket, ezt senki nem tilthatja meg tőled!
- De hát Márta, mint egy anyatigris félti őket tőlem, meg nem is akarom, hogy rossz emlékeik legyenek.
- De hát ez baromság! – volt ilyenkor a válasz.
Sanyi volt az akivel együtt megpróbálták újra. Gondolták, hogy kettőjüknek már csak nem mer úgy beszélni. D csalatkozniuk kellett. Márta úgy kidobta őket, mint azt a bizonyos háziállatot, szükségleteinek kielégítése végett.
- Sose búsulj komám! – mondta Sanyi, majd kitalálunk valamit.
Másnap együtt mentek az iskola elé, de Márta is ott volt. Nagy veszekedés volt, és Sanyi örökre búcsút mondhatott Márta barátságának. Válogatott becsületsértések hangoztak el, Gyula a végén már Sanyit csitítgatta. Mire vége lett a tanításnak, a két férfi szemlesütve, megszégyenülve oldalgott el, dolgavégezetlenül.
Azt hiszem, ez volt Gyula életében a második olyan fájó pont, ami soha nem tud begyógyulni. De szerzett ő még ebben a csatában többet, de az első sebek azok, amik igazán fájnak, a többihez szép lassan hozzá lehet szokni.
Az első tárgyalás után újra próbálkozott a láthatással. Valamit beszélt erről a Bírónő is.
Szépen kiöltözött, és vett egy nagy lélegzetet, és elindult újra.
Az ajtónál már kezdett a lába is remegni. Csöngetés után Márta, szívélyesnek nem mondható hangon tessékelte be. Furcsa volt újra látni a megszokott lakást újra. Édes, és keserű emlékek lepték el. Bár némelyik bútor helye megváltozott, de alapjában minden ugyanúgy volt, mit régen.
- Szia apa! – kiáltott szinte egyszerre a két gyerek. – Hol voltál ilyen sokig? – kérdezték a csöpp kis szájak.
A meghatottságtól és a boldogságtól szólni sem bírt. Csak nézte, és hallgatta a két lurkót. Ők persze megállás nélkül csak beszéltek, csak beszéltek.
- Gyere nézd meg a szobámat! – szólt a kislány. – Anyu, ugye megmutathatom apának?- volt a kérdés gyorsan az invitálásra. De az anya lemondóan bólintott.
A szobában takaros rend volt, a fal egy része poszterekkel volt kitapétázva.
Már lassan egy éve, hogy nem találkoztak, és csak folyt az élménybeszámoló. A srác szobájában már nem volt akkora rend, de ezt nem is bánta most Gyula.
- Apa, te miért nem szeretsz már minket? – kérdezte hirtelen a kislány. – Anya azt mondta, hogy azért költöztél el, és azért nem látogatsz meg minket, mert rossz vagy, és már nem szeretsz bennünket.
Gyulában egy világ omlott össze. Ezt valahogy gyorsan megértette, hogy amíg ő harcolt Mártával, hogy láthassa a gyerekeit, addig ő fűt-fát-bokrot hordott össze a gyerekeknek róla.
Ez volt az utolsó szalmaszál, és most ezt is kitépték a kezéből. Egy olyan pontra jutott el, ahonnan már egyenes út vezet, és csak lefelé. Többé már semmi sem érdekelte, hisz elvették tőle az élete mozgató motorját.
Mint alvajáró ment haza, napokig nem tudott aludni, gondolatai a régi álma körül forogtak.
A munkára sem tudott úgy figyelni. A gyerekeit még egy párszor meglátogatta, de érezte, hogy egy világ választja el tőlük. Nem is volt benne akkora öröme, mint azt először hitte.
- Apa, te miért nem szeretsz már minket? – kérdezte hirtelen a kislány.
Ez durva.
Tzombi oldala
