Túlzott biztonság?

Legutóbbi történetben leírtam, hogy egy XF650-es gépre szálltam át. Ez azóta megváltozott, bátyámmal ugyanis megalapítottuk a Transalp Tesók formációnkat, így én is vettem egy PD06-os gépet.

Azonban mindketten tanultunk a múlt év eseményeiből. Így még télen, mikor vettem a gépet, első utunk a Shox motoros áruházba vezetett, a megfelelő felszerelés beszerzése érdekében. Ezután jöhettek a motorok. Darabokra szedtük őket, mindent cseréltünk, amit kellett, volt még újrafényezés is, de itt nem álltunk meg. Nem elég egy felújítás, avagy ahogyan szokták mondani: Felkészítés a szezonra.
Eltökéltük, hogy páncélba bújtatjuk a vasakat. Még az egyébként kellően masszív műanyag haspáncélokat is egy kedves karosszérialakatos barátom lemásolta lemezből (Hiszen ezek a gépek abból az érából származnak, amikor az Enduro nem csak egy szó volt, hanem egy jelölés a felhasználási helyet illetően [Spoiler: ki is használjuk]).
Kaptak bukócsöveket előre, hátulra, gombákkal, tehát minden jóval felvérteztük őket. Őket, nem ezeket!

Itt ezen a ponton az olvasóimban is felmerülhet az a gondolat, amit megkaptunk családtagtól, barátoktól: Minek ez a túlzott biztonság? Mindennek van határa! Szerintem viszont nincs!
A most elmesélni kívánt történet felkonferálásában fontos tényezőt jelent az is, hogy immáron egy helyen dolgozunk tesómmal, ami napi 110 km motorozást jelent. Heti 550, 21 napos hónappal számolva pedig 2310 km. Megyegyezik Szigetszentmiklós irányítószámával. Azonban ez nem csak munkábajárás. Ez egy életérzés, amit csak azok értenek, akik benne vannak.

Szóval megtörtént egy eset. Augusztus 25, péntek. Esős reggelre virradtunk, de egy Radarkép elemzést követően arra a következtetésre jutottunk, hogy mire beérnénk dolgozni, nyoma sincs felhőnek sem, hazafelé pedig autóban a szokásos dugóban nincs kedvünk megrohadni. Így az aláöltözet, protektoros felszerelés és a plusz esőruha magunkra való felapplikálását követően megindultunk. Voltak már jobb ötleteink is...
Nagyjából 11-12 km távolságra voltunk otthontól, országúton, amikor beértük a körforgalomtól pár száz méterre lévő, hirtelen lassuló autósor végét. Még kellő távolságból kezdtem meg a fékezést, azonban túl intenzíven, nem figyelembe véve a nyálkás aszfaltot. A gép fara kicsúszott balra, ezzel szinte derékszögbe fordulva, amikor elkövettem egy mindeddiginél is nagyobb hibát: rányúltam az első fékre.
Az első kerék azonnal blokkolt, így a gép a kormány körül mintegy 180 fokot fordult meg drasztikus gyorsasággal. A probléma az volt, hogy még így is merőleges volt a mutatott szög a haladási iránnyal, így feleségemnek hiába nem tetszik a kifejezés: Lefeküdtem a motorommal!

Lehet mondani jót, rosszat: A hirtelen helyzetekben mindenki másként reagál, és nem feltétlen helyesen. 20 éves motoros múlttal a hátam mögött történt mindez. Való igaz, nagymotort csak 3 éve hajtok, de a rutin kicsiben kezdődik!

Az én 193 centis magasságomhoz tartozó mintegy 102 kg össztömegem azonban alul múlta a frissen tankolt vas hátsó dobozzal pluszba nehezített mintegy nettó 220 kg súlyát, így egészen más tempóban lassultunk a flasztenen. A gép felfeküdt a bukókeretekre, ezzel leemelte magát rólam, így nem volt probléma. Hogy a fekvő állapot velvétele pillanatában mennyivel mehettem, nem tudom. Csak azt, hogy a fékezés kezdetekor picit túllőttem a célon, nem szabad, főleg ilyen időben nem országúton 100 felett menni. Mégha csak kicsivel is...
Tehát csúszott a vas és csúsztam én is. Valójában a legjobb helyen, két egymást követő mentőautó előtt...

Az Országos Mentőszolgálat dolgozóinak ezúton is szeretném megköszönni a villámgyors reakciójukat és segítőkészségüket, mert késedelem nélkül kapcsolták be a sziránákat és zárták le az országút mindkét irányába haladó forgalmat (indokolt volt, a két sáv között feküdtem).
Az egyik mentős tesómmal karöltve letolták az útról a motort, a többiek hozzám siettek. A rutinkérdések után a vizsgálatokat azonban udvariasan elutasítottam, mondván: Azért van felszerelésem, hogy megóvjon mindettől!

És való igaz. A jobb térdprotektoron műanyag bevonata háromba tört. A motoros csízmámon keresztül éreztem, hogy a lefekvés pillanatában a gép ránehezedett picit a bokámra, de ezen kívül nem volt probléma a lábammal. A jobb könyökömet azért rendesebben odavertem, a protektor formája véraláfutás képében rajzolódott ki rajtam, viszont sehol sem keletkezett felületi sérülés sem. A fejem nem ért le, a könyököm picit felduzzadt, de ezt az egyet leszámítva sértetlenül úsztam meg az esetet.
Mindezt elmondhatja magáról a motorom is. A bukócső egyik felfekvő pontján lévő elkékülés utal arra, hogy izzásik ment a vas, de szépen tették a csövek a dolgukat. Egyedül a lábtartó kapott komolyabb sallert (utóbb kiderült, az érte el a lábamat is), de semmi olyan nem történt, amit egy 5 kilós kalapács ne hozna helyre, annak ellenére, hogy a lábtartó maga egy 12 mm-es laposvas.

Így tehát elmondható, hogy nem létező kifejezés, a túlzott biztonság!

Tesóm pár kilométert követően egy benzinkúton félreállt, hogy a szervezetemből kiürülő adrenalin után is megkérdezze, hogy jól vagyok-e, de nem volt semmi probléma, mentünk be dolgozni. Főnököt azért felhívtuk, hogy késni fogunk (arról az emberről van szó, aki az első sztoriban megalapozta a Transalp-os pályafutásunkat), elmondva azt is, miért. Miután beértünk dolgozni és átnézett ő is engem, teljes faarccal közölte: Akkor tekintsük úgy, hogy lecsúsztad a tegnapi túlórát...

Elemezzünk kicsit. Ha nincs bukócső, a gép a lábamat zúzza szét elsőnek, utána saját magát. Ment volna oldalidom, kormány, indexek, kipuffogó, és örülhettem volna, ha ennyivel megússza. Így is több százezres lehetett volna a kár.
Nézzük a humán alkatrészeket: Ha nincs az enduro csízma, én talpra nem álltam volna ott, amekkorát a lábtartótól kaptam. Felfelé haladva jön a térdem, aminek ütődését még csak nem is éreztem, noha a protektorral tudjuk mi lett... Törhettem volna a gerincemet is, valamint abban is biztos vagyok, hogy ha nincs a gyöngyvászon kabát, nem sok maradt volna a jobb karomat díszítő tetoválásokból sem. Mert mind tudjuk: Az aszfaltnál hatékonyabb bőrradír nincsen!

Tehát sokat költök a biztonságra?
Nektek mennyit és a lábatok? Mennyit a karotok? Mennyit az ép gerincetek? És mennyit az, hogy hazaérve megölelhetitek kacagó gyermekeiteket?

Számomra felbecsülhetetlenül többet, mint az a millió, amit ezekre a felszerelésekre kiadtam!