... depi end
The Last of Us és The Last of Us Part II
Fejlesztő: Naughty Dog
Kiadó: Sony Computer Entertainment
Megjelenés éve: 2014 és 2020 (PS4-re)
Most mindenki azt fogja gondolni, hogy azért írok meg azért játszottam ezzel a játékkal, mert most csinált belőle az HBO sorozatot, pedig csupán véletlen egybeesés. Egyszerűen ezek voltak az első címek, amiket sikerült megvenni a Playstation mellé.
Még csak nem is tetszett először, de amikor megvettem a PS4-et, és utánaolvastam, hogy mik a must-have alapművek, akkor mindenki hypeolta, úgyhogy annak ellenére megvettem, hogy nem szeretem se a zombis témákat, se a survival-horrort.
Nem is volt jó bevezető a konzolok világába az első rész, 1-2 óra szenvedés után félreraktam, addigra megjött a Horizon Forbidden West, ami miatt az egész PS4 vásárlásba belevágtam. Ismerős világ, ismerős játékmechanika, sokkal könnyebben belerázódtam a kontrolleres bohóckodásba.
Aztán szép lassan a végére értem minden másnak, ezek meg ott figyeltek a polcon, ezért kénytelen voltam újrakezdeni őket.
Nos...
Az első rész egy road movie arról, hogyan kovácsolódik két ember családdá, a második pedig egy olyan brutális érzelmi hullámvasút, amilyenhez foghatót nem éltem át 1995 óta, amikor először ültem PC elé.
Gyomorba vág, gyűlöletet szít, aztán aztán olyanokra kényszerít, amit nem akarsz, aztán a végén már te sem tudod, hogy kit is kellene utálnod vagy legalább kit kellene jobban utálnod.
Brutális.
Csak emiatt érdemes venni egy PS4-et vagy PS5-öt, mert olyan élményt ad, amit kevés más játék adott eddig.
Játékmechanikai szemszögből semmi különös, egy survivalhorror, kevés lőszer, sok lopakodás, zombik fertőzöttek és egymillió ellenséges NPC.
Ez utóbbi volt a fő bajom játék közben, főleg a második részben, hogy értem én, hogy összeomlott a civilizáció és kvázi törzsi kultúrákban élnek a túlélők, de MI BAJA VAN EZEKNEK AZ EMBEREKNEK? Hogy válogatás nélkül támadnak mindenkire??? Persze ezt főként a sokadik elhalálozás utáni frusztráció mondatta velem, de akkor is... Örültem volna néhány empatikus túlélőnek...
A valódi hangsúly a sztorin van, amit hogy is foglalhatnék össze? Ha van egy problémád és azt rosszul oldod meg, ez további problémákat szül. Ha azokra is rossz megoldásokat választasz, előbb-utóbb összecsapnak a fejed fölött a hullámok. Erről szól a két játék, hogy a főszereplők folyamatosan olyan megoldásokat választanak, amik hosszútávon visszaütnek.
Szó mi szó, hatalmas élmény volt, egészen biztosan újra fogom játszani, amint kiheverem a mostani végigjátszást.
Végül meg kell említenem a sorozatot is: aki látott már a kisebb vagy a nagyobb vásznon játékadaptációt (esetleg hallotta már Uwe Boll nevét), annak velem együtt kezd egy ér rángani a halántéka mellett, annak hallatán, ha egy jó játékot filmre adaptálnak. Tudjuk mindannyian, hogy borzalmas hulladékok készülnek ilyenkor, a forrásmű ismerete nélkül, a játékosok és a játékok iránti legkisebb tisztelet nélkül. (és sajnos mára a könyvek sincsenek ilyen szempontból biztonságban)
A sorozat szerencsére ettől a lehető legtávolabb áll, ugyanis az egyik showrunner ugyanaz a Neil Druckmann volt, aki a játékot is kitalálta, a másik pedig az a Craig Mazin, aki egyrészt ilyen senki által nem nézett dolgokat csinált, mint a Csernobil sorozat, másrészt meg nagy rajongója volt a játéknak.
Érdemes meghallgatni a kapcsolódó podcast-sorozatot, ahol ők ketten beszélik ki az egyes epizódokat, érthető módon tényleg nagy tisztelettel nyúltak az anyaghoz. (Nem mellesleg pedig az a Troy Baker a műsorvezető, aki Joel játékbeli szinkronhangja)
