Targoncás élet

Hát ja. Fene se gondolta volna. Tavaly év elején megszűnt a munkahelyem, szélnek eresztettek minket. Szerettem csinálni, jó volt ott, plusz rosszul viselem a változást, így eléggé rossz dolognak éltem meg. De mit lehet tenni, kell a pénz, egy fizuból hosszú távon nem lehet megélni, kölcsönöket, hiteleket nem akartam igénybe venni, így élesítettem pár önéletrajzot, nyakamba vettem Mohácsot, és első körben bementem a munkaügyi központba regisztrálni.
Szégyen, nem szégyen, ha jár, akkor jár alapon igényeltem az álláskeresési járadékot, az is pénz, ha nem is sok. Aztán ha már ott voltam, megnéztem a kiragasztott állásajánlatokat. Sok minden volt, de a számomra megfelelőek között alig találtam egy- kettőt.
Elsőnek az alumíniumöntödét szemeltem ki. Telefonváltás után másnap mehettem is interjúra. Elég sokan jöttünk, kedves fiatal hölgy volt az idegenvezetőnk. Hát tömören: hőség, kevés pénz, komoly fizikai megterhelés. Nem akartam válogatni, de be kellett látnom, ezt nem nekem találták ki.
Ebből kifolyólag a vasöntödét már meg sem néztem. Volt felvétel a vágóhídon is, de a németországi kalandom után nem, nem, soha többet húsüzem.
Eltelt pár hét, de semmi. Kezdtem elkenődni, és talán ez a legrosszabb. Amikor úgy érzed, semmire nem vagy jó, sehova nem kellesz, ahová meg igen, azt az egészségügyi, fizikai állapotod miatt nem tudod csinálni. Durva depresszió, mélyvölgy, és egyre sötétebb gondolataim támadtak.
Mind többször gondoltam Jack Danielsre és egy marék altatóra. Esetleg besétálhatok a Dunába is, jól begyógyszerezve, és viszlát nyavalyás élet. Párom tartotta bennem a lelket úgy ahogy, de egyre többet veszekedtünk. Végül az utolsó pillanatban kaptam egy értesítést, Szederkénybe mehetek interjúra, ha még aktuális. Naná hogy mentem. Egyszerű összeszerelői munka, két műszak, céges járat. A próbamunka jól sikerült, nemsokára írtuk a szerződést, végre sikerült elhelyezkedni. Kellett már nagyon egy kis sikerélmény, szerényen meg is ünnepeltük otthon.
Az első napok jól teltek, bár nagyon monoton volt a munka. Csengőszóra mehetsz szünetre, bármi van, ki kell kéretőzni. Nehezemre esett a nyolc órás ülés, a szabad mozgás hiánya is. Nem szólhattál, beszélgethettél a szomszédoddal sem. Teljesítményarányos volt a fizetés, de annyi volt a minimum darabszám, hogy megközelíteni sem sikerült.
De kitartottam, jobb volt a szükséges rossz, mint a semmi. Belefásultam, lefogytam hatvan kiló környékére, elhatalmasodott rajtam a búskomorság, nem érdekelt semmi, senki. Az sem érdekelt már, hogy mehettem volna máshová is. Úgy gondoltam, ott se jobb mint itt. Végül megint asszonykám rángatott ki a szarból. Segített felmondani, és beszélt a másik munkahely vezetőjével is.
Egy tünemény ez a nő, igazi társ az életben, csak azt tudom, nélküle sehol sem lennék. Nem tudom honnét szedi azt a rengeteg erőt, amivel mindkettőnket átrángat minden nehézségen, de örökké hálás leszek neki. Sokszor úgy érzem, meg sem érdemlem őt.
Neki köszönhettem azt a melót, ami segített helyrerázódni, újra megtalálni az életcélom. Visszakerültem Mohácsra, kerékpárszerelő segédmunkás lettem. Pici kis vállalkozás, irodistákkal, főnökséggel együtt sem voltunk többen harminc főnél.
A munka az előző helyhez képest mennyei volt. Amúgy is szeretek szerelgetni, itt meg fizetnek is érte. Jó volt a csapat, igaz, az igazgatóval nem szimpatizáltam, de ritkán láttam, hát ki lehetett bírni.
Mindenféle járművet szereltünk össze, a segédkerekes gyerekbiciklitől a mountain bike- on keresztül a komolyabb elektomos rásegítésű bringáktól, a teljesen elektromos kerékpárokig, háromkerekű nagyi triciklin át az ötvenes négyütemű motorig mindent is. Nem volt darabszám, és a legjobb, hogy minden elkészült darabot kötelezően ki kellett próbálni. Jaj de jó volt. De minden jónak van rossz oldala is. Itt a fizetés, a főnökség és a munkaszerződés az, ami nem volt túl jó.
Havi 180 ezer fixen nettóba, napi bejelentővel, három hónapon át. Rá kellett jönnöm, ha több pénzt akarok keresni, akkor képezni kell magam, mert nyolc osztállyal, félig- meddig rokkantan szakma nélkül semmi az ember. Így hát elindítottam egy okj targoncás tanfolyamot a meló mellett.
Nem volt nagy kihívás megcsinálni, az elméleti oktatás javarészt youtube videók nézéséből állt, a gyakorlati meg abból, hogy ráuszítottak 30 embert egy őskövület targoncára, amit még Noé dobott ki a bárkájából. Ezzel kellett raklapokat pakolászni.
Bemagoltam pár tételt az elméleti vizsgára, ami elsőre sikerült is. Jót beszélgettünk a hidraulikáról a vizsgabiztossal.
A gyakorlat ha lehet még egyszerűbb volt. Jól látszott, hogy csak formalitás az egész, gyakorlatilag ha bekötötted magad automatikusan, el tudtál indulni a targival, és nem borítottál fel semmit, már nyert ügyed volt. A sor végére kerültem, ami azért is jó volt, mert a vizsgabizos is unta már a banánt, a targinak is felforrt a vize, úgyhogy az volt a vizsgafeladatom, hogy beültem a gépbe, bekötöttem magam, mentem előre két lépést, aztán önhibámon kívül megállt alattam a technika, és kész. Vizsga sikeres.
Motorszerelő munkahelyemen jeleztem hogy van már papírom targira, így ki lettem nevezve szóban targoncásnak. Próbaidőm is lejárt, kaptam határozatlan szerződést, ám ugyanúgy három hónap próbaidő volt kikötve, és ugyanolyan segédmunkási minősítésben kellett volna dolgoznom. Mikor szóltam a főnöknek, hogy azért ez így nem, eddig zokszó nélkül mindent is megcsináltam, ha kellett egyedül dolgoztam, legalább egy kis emelést dobjon már.
Hallani sem akart róla. Lenyeltem a békát, de éreztem, innét is menni kell. Facebookon jött szembe egy hirdetés, gépkezelőket keresnek pécsi telephelyre. Tíz kilométerrel van csak messzebb mint Mohács, és egy próbát igazán megér. Hát kivettem az első szabadságom, és próba szerencse alapon elmentem.
Tiszta, kulturált környezet, az átlagnál normálisabb, finomabb modorú emberekkel ismerkedtem meg. Elmondták, mi lenne a meló, keverőgépet ellátni, feltölteni, plusz kézi anyagmozgatás. Mikor megtudtam, hogy 800- 1000 kilós bigzsákokat kellene kézzel húzgálni, mondtam hogy oké, az nekem nem megy. Úgyhogy barátságosan elváltunk egymástól, és kissé csalódottan ültem a kocsiba, várva hogy kinyissák a kaput.
Már majdnem elindultam, mikor a jól szituált fiatalember, akivel beszélgettem, szalad lélekszakadva, hogy álljak meg, várjak. Na, mondom, mibaj? Hát, van targis papírom, ugye? Van. Akarok raktárban dolgozni? Én bárhol, ahol nem kell nehezet emelni, 25 kilónál többet cipelni, és nem egy helyben kell dolgozni.
Az tök jó, mert kb erről lenne szó. Úgyhogy visszamentem. Több mint négy órán keresztül mászkáltunk a számomra hatalmas raktárban, közben mutogatta, magyarázta a dolgokat. Hát, rendesen rám hozta a frászt, de sokkal több lett volna a pénz, és jónak tűnt a környezet. Kiderült, hogy akivel olyan jót beszélgettem, igazából a főnököm lenne. És tök jó fej volt, határozott de kedves, vicces, de nem esik túlzásba. Feladta a leckét, ahogy illik.
Hazamentem, rágódtam rajta egy csomót, végül visszamentem a bicajosokhoz. Felmondani. Nem ment simán, igazgatóból előbújt a tajparaszt, és bár nem szeretem az ilyesmit, de haraggal váltunk el. Következő héten izgatottan mentem az új helyre. Egy jófej, laza sráchoz kerültem, és rögtön a mély vízbe. Vezetőüléses targival is alig mentem még, itt meg vezetőállásos gépek voltak, először azt sem tudtam, hogy merre van előre. Viszont jó mentorom volt, kellően türelmes és informatív. Az első nap többet tudtam meg a targikról, mint az oktatáson egész idő alatt. Túléltem az első napot, és úgy voltam vele, ha a többi nap is ilyen lesz, menni fog ez. Hát, nem ilyen lett. Még annál is jobb! Nagy vonalakban annyi a meló, hogy polcrendszerről kell leszedni az anyagot, és bevinni az üzembe, illetve a felesleget kitárolni onnan. Plusz raklapokat, csomagolóanyagokat kell mozgatni, udvaron tevékenykedni, és kicsit csomagolni is kell. Változatos, pörgős munka, ahol elengedhetetlen a helyes fontossági sorrend felismerése, és az önálló munkavégzés.
Rájöttem, szeretem csinálni. Nem tudom hogy mondjam el, először úgy voltam vele, hogy ezt, én, így? Biztos nem tudom megcsinálni. És amikor mégis sikerült megcsinálni, akkor úgy éreztem, legyőztem kicsit önmagam, és hatalmasat nőtt az önbizalmam. Egy hét után már magabiztosan pörögtem- forogtam a géppel, de az egész rendszert átlátni, megérteni sokkal tovább tartott. Sőt, még most is vannak újdonságok.
Persze a rutin, tapasztalat megszerzéséhez kell a kudarc is. Kisebb koccanások, apró sérülések mindig előfordulnak, de ennél sikerült egy sokkal nagyobb volumenű kalamajkát előidézni. Három emeletes polcunk van, és a legfelső szintről sikerült lepottyantani egy zsákot.
Délutános voltam, műszak vége előtt fél órával, eléggé fáradtan az egész napos hajtás után. Már minden lecsendesedett, de a minőségellenőrnek kellett pont ez az egy zsák. Nem figyeltem, kapkodtam, hirtelen fordultam. Az sem segített, hogy lelógott kicsit a raklapról a zsák.
Megbillent, majd a centrifugális erőnek és a gravitációnak engedelmeskedve a földre zuhant. Nem sérült meg senki, semmi, de 750 kiló az 750 kiló, pláne ha öt méter magasról esik le. Mintha ágyút sütöttek volna el, akkorát durrant földetéréskor. Szerencsére csak kicsit szakadt ki, ám száz kiló így is pocsékba ment. Feltakarítottunk, és rossz szájízzel hazamentem. Másnap reggel bementem, szólni a főnöknek, mit csináltam.
Szinte biztosra vettem, hogy ezért kidobnak. Talán még a fizumból sem lesz semmi. Főnök behívott az irodába. Türelmesen végighallgatott, elmondtam neki hogy volt, mint volt. Aztán vártam a lebaszást. Ám a főnök nem bújt ki a bőréből, nem felejtett el ember maradni. Emelt hangon, de nem üvöltve, szigorúan megdorgált, de úgy kultúrember módjára, mellőzve minden vulgáris jelzőt. A fejmosás után megígértette velem, hogy többet ilyet nem csinálok, mert a kakaó az nem energiaital, nem kell megtanítani repülni. És ennyi. Se levonás, se fegyelmi, se semmi.
Csak pislogtam mint hal a szatyorban. Létezik még ilyesmi?
Mégis, sokkal többet használt ez a fajta intelem, mert azon kaptam magam, hogy sokkal jobban figyelek. Inkább kicsit lassabban, de biztosabban dolgozom. Meg is van a látszata: nyolc hónap alatt háromszor kaptam fizuemelést, de fejmosást egyszer sem. De nem is a pénz miatt vagyok még itt, hanem az emberek miatt is. Mindenki mosolyogva üdvözöl, mindenkivel muszáj kezet fogni, mindennaposak a sztorizások, bratyizások, hülyéskedések. Jók a kollégák, jó a légkör, élvezem és imádom a munkám. Nem is érzem munkának, hiszen alig várom, mikor mehetek be, és bár el tudok fáradni műszak végére, de nem úgy megyek haza, hogy jaj de jó, megint letelt egy nap. És ez így jó.