Death on the Nile

Elöljáróban annyit, hogy nem vagyok kifejezetten nagy krimirajongó, Agatha Christie regényeit csak hírből, Poirot-t meg a kolosszálisan hosszú életű David Suchet sorozatból ismerem, de ez az ismeretség is részemről inkább nem túl tiszteletteljes módon háttérzajnak tekinthető. Na most ezek után, az Orient Expressz kaland megtekintése nélkül hirtelen ötlettől vezérelve ültünk be a Halál a Níluson feliratos vetítésére, ami után továbbra is egy dologban vagyok: a krimi, mint műfaj sorozatban jobban működik, mint filmen.

Egy krimiben óriási hangsúly van (vagy kéne legyen) a jól megírt, intrikákkal átszőtt karaktereken, akiknek az élete, akiknek a története egymásba fonódik, a nézőt pedig ezáltal bizonytalanságban kell tartani egészen a végéig. 2 órában megágyazni egy érdekes esetnek, feltölteni az érdekes esetet érdekes karakterekkel nagyjából lehetetlen művelet, főleg ha még a végső konklúzió számára totálisan érdektelen eredetsztorit is keríteni akarunk Poriot legendás bajszának.

Márpedig akarunk, a bajusz fontos, el is megy rá 10 értékes perc, szemben a karakterekkel: a film elején a társaság minden tagját bemutatja Poriot kis barátja egy kissé izzadtságszagú expozícióban és utána ezt az információ halmot igyekezett Brannagh élettel feltölteni hol több (Van Schuyler és Bowers), hol kevesebb (Windlesham és Doyle) hol semekkora (Otterbourne-ék és a kuzin) sikerrel.

Amit viszont a forgatókönyvíró és a rendező nem tudott kerekké tenni, azt kipótolták a színészek, egytől egyig remek formában játszott mindenki, az olyan nagyágyúktól kezdve, mint Annette Benning, Jennifer Saunders, Sophie Okonedo és Kenneth Brannagh, a megbízható karakterszínészeken át, mint a számomra szinte felismerhetetlen Russel Brand vagy Armie Hammer, egészen Emma Mackey-ig, aki nálam ellopta a show-t, láthatóan lubickolt ebben a klasszikus szerepben, a Sex Education-ben a felét sem tudja átadni annak az érzelemnek, amit itt bemutatott.

Brannagh amilyen remek színész, ugyanolyan jól érti, milyen ütemben kell átadni a nézőknek az információt, sokat foglalkozunk az alapozással, majd a nyomozást rendkívül érdekes, feszes tempóban vezényli le, pont jókor törve meg a komoly vallatásokat egy-egy humoros megszólalással. Én személy szerint a lábon lövés idején már tudtam, hogy Doyle és Jackie összejátszanak, viszont akkor még úgy hittem, hogy a kuzin és a doktor is cinkostársak, a végső nagy szembesítésnél nem is értettem a kuzin korábbi hirtelen jött kőhajigálós különszámát, sem előzménye, sem következménye nem volt, csak elterélsnek lett bedobva, annak viszont egy gyenge próbálkozás sajna.

Nem igazán tudom amúgy, hogy egy ilyen klasszikus krimi kinek is szól 2022-ben, mert a történet nagy fordulatokkal nem szolgál, a regény ismerősei elég negatív véleménnyel vannak róla, mert nem túl hű az eredeti műhöz és karakterhez (nagyjából mintha Harry Potter meg a roxforti diákok géppuskával felfegyverkezve lőtték volna szitává Voldemortot a halálfalóival együtt a filmadaptációban) , a tájak pedig habár szépek, cgi az összes és ez néha sajnos nagyon látható. Egyedül a színészek és a korszak ábrázolása miatt tartom megtekintésre érdemesnek, az 50% körüli meta átlag korrekt pontozás szerintem.

Abszolút off, de így megtekintve a filmet érthető, miért érezte a stúdió gáznak Armie Hammer jelenlétét, nem csak az volt a baj, hogy ő játszotta a karaktert, hanem amilyen volt a karakter és ahogyan el kellett játszania. Mindezekkel együtt is hatalmas csalódás az ember, mert egy remek színész szerintem és itt is mindent beleadott.

Some motherf*ckers are always tryna ice skate uphill.