Nem hiszi el, hogy nem haragszom Rá... Pedig tényleg nem... Hogyan tudnék Rá haragudni? Azok a barna tacsiszemek...
Még szerencse, hogy édesanyja minden második héten nincs otthon... Talán kicsit rendbe tudjuk rakni a dolgokat. Tényleg sürgősen el kell költözniük, mert össze fog roppanni... És ezt mocskos érzés végignézni. Viszont most még kicsit 22-es csapdája a dolog, amíg ott laknak.
Nem érti azt sem, hogy nekem mit jelent a családom... Négyen voltunk testvérek, én vagyok a legkisebb. 12 éves voltam, amikor egyik nővéremet és vőlegényét elgyalulta egy beláthatatlan kanyarban előző jugoszláv vendégmunkás. Mindketten a helyszínen meghaltak, a vétkes persze megúszta... Akkor utaztam Erdélybe, és a busszal elmentünk a roncs mellett, amiről (szerencsére?) nem tudtam, hogy AZ az autó, ami néhány órája az udvarunkban állt... Nem tudom elfelejteni, ahogy megszólalt valaki: Ebben senki nem maradt meg! Igaza lett... Egy hét felhőtlen nyaralás után éjszaka hazaértem, szüleimen (máig nem tudom, honnan volt erejük?) nem láttam semmi furcsát. Másnap reggel mondta el apu. Először tényleg szinte elmosolyodtam, hogy milyen hülye vicc ez, de aztán elkezdtek folyni a könnyei... A temetésükön sem tudtam ott lenni, hazaérkezésem előtt két nappal lezajlott. Nem mertek értem jönni, 850km-re... És mennyire tűnik hihetőnek, hogy nővérem vőlegényének szülei ugyanígy haltak meg jónéhány évvel korábban? Nagy rendező a sors...
Az egész család megrokkant, utána hirtelen jött még egy-két rúgás, mert az élet ugye olyan, ha egyszer belekezd, akkor hajrá... De sikerült (nagyjából) túltenni magunkat az egészen, és nagyon szoros kapocs alakult ki közöttünk.
Néhány éve édesanyámnál diagnosztizáltak agydaganatot (hál' Istennek jóindulatút), műteni kellett... Láttátok már valamelyik hozzátartozótokat intenzíven feküdni tubussal a szájában, össze-vissza becsövezve? Azt hiszem, az a kép is örökre beégett agyam valami mélyebb rétegébe... Ez pont megint abban a fázisomban kapott el, amikor kezdtem volna kicsit örülni, megnyugodni. Puff egy tasli...
Tényleg nagyon szorosan ragaszkodunk egymáshoz, ez kívülről nézve biztos, hogy nem normális, de eddig így éltem az életem. Érdekes, mert például telefonon viszonylag keveset értekezünk, viszont amikor tudok, hazamegyek. És nem azért, mert elvárják, hanem... Ezt még leírni sem tudom igazán. Megnyugszom? Ad egy kis (hamis?) biztonságérzetet? Passz... De erről lehet beszélni, lehet változni és változtatni a dolgokon. Mert biztos vagyok benne, hogy képes vagyok rá, és hogy Ők nem rúgnának belém, bármi is történjen...
Náluk ez teljesen más volt, és sokáig azt gondolta, hogy Tőle menekülök. Azt hiszem, lassan kezdi megérteni, kezdi elhinni, hogy Őérte ugyanezeket megtenném, viszont szükségem van arra is, hogy lássam a családomat, besegítsek szüleimnek. Nem vagyok teljesen normális, de kérdem én: Ki az?
''Egy bármilyen Annál jobb hogy új és Fényképezős!'' by Rolabola
